“A tévénézők megszokták, hogy a médiában elvi alapon nem zajlik konfliktus, csakis érdekalapon. Az emberek a zsigereikig korruptak, fel sem tudják tételezni, hogy elveim vannak és azokat Hajdú Péter tevékenysége sérti.”
– Amikor beszálltál a bulvárba, azt mondtad: azért kötsz alkut a Sátánnal, hogy a kereskedelmi médiában megszerzett népszerűségedet számodra fontos témák propagálására használd. Bevált?
Azt hiszem, igen. Olyan helyekre sikerült exportálni a puzsérságot, ahová máskülönben soha nem jutott volna el. A bulvár a tartalomnélküliség tobzódása, ezért csak azzal hackelhető meg, ha értelmes, tartalmas és érvényes témákról beszélsz a felületein. Amíg zajlott a Csillag Születik, a bulvárújságíróknak muszáj volt Puzsér-tartalmat gyártaniuk, én pedig sportot űztem abból, hogy többek közt az eutanáziáról, a színes magazinok címlapjain terjedő anorexiáról, vagy akár a bulvár érvénynélküliségéről beszélek nekik. Olyan helyzetbe hoztam a bulvárújságokat, amelyben kénytelenek voltak betölteni a média normális funkcióját.
Milyen a viszonyod most a bulvárral?
Mára széles körű bojkott valósult meg velem szemben. Az első reakció a lelkes közlés volt, ezt követte az általános értetlenség időszaka, majd sorra jöttek a karaktergyilkossági kísérletek, végül elérkezett az utolsó stádium: a bojkott. A karaktermészárlások voltak a legkeményebbek, minden eszközzel megpróbáltak kicsinálni, azt hazudták, hogy Puzsér a holokauszttal viccelődött, aztán tízezer forintért vettek egy fotót valamelyik olvasójuktól, ahogy egy fesztiválon pisilek. Amikor ezek sorra visszafelé sültek el, a végső megmaradt eszközhöz nyúltak, ami a teljes elhallgatás.
Nem értékeled kissé túl a saját szerepedet? Mivel nem szolgáltatsz nekik szaftos magánéleti sztorikat, talán csak úgy látják: bulvárszempontból nem vagy érdekes, eladható.
Ennél többről van szó. Azzal, hogy megkérdőjelezem a bulvár jogát a létezéshez, nagyon sok bulvárból élő ember megélhetését vitatom el. Ez a magatartás az én színrelépésem előtt nem létezett. Ezt nem azért mondom, hogy a saját jelentőségemet hangoztassam, hanem mert ez egy ide tartozó tény. A médiafogyasztó tömeg egy része bizonyos szavak szerepeltetése esetén reflexszerűen bulvárt kiált. Ha például Hajdú Péter neve előfordul valamilyen – nyilván pejoratív – összefüggésben, máris zeng-zúg a „pfuj, pfuj, bulvár”. A hazai értelmiségnek az a bejáratott attitűdje, hogy vonuljunk ki ebből a közönséges, bulvárbűzös térből, húzódjunk vissza az elefántcsonttornyunkba, és köpjünk a társadalom hetven százalékára, amely szennylapokon él. Úgy gondolom, hogy ez az írástudók árulása. Bármilyen fáradságos nyűg is a felelősség az értelmiség számára, amivel tartozik, azzal igenis tartozik. Bizony, nemcsak az Élet és Irodalom háromezer olvasójának, hanem a teljes magyar társadalomnak. Aki ezt a felelősséget nem vállalja fel, az az én szememben nem értelmiségi, maximum tud írni-olvasni. Büszkén jelentik, hogy nem tudják, ki az a Hajdú Péter. Nos, ha így van, akkor nem tudják, hogy hol élnek. Homokba dugják a fejüket, csakhogy ott hamarosan már nem lesz homok, csak beton, és abba hiába próbálják majd. Aki azt mondja, hogy nem érdekli Hajdú Péter, ezzel azt is mondja: nem érdekli, hogy a gyereke milyen társadalomban éli majd le az életét.
Sokan tekintenek értetlenül a tevékenységedre. Nem értik, honnan veszed a bátorságot, hogy kritizáld Sas Józsefet, Hajdú Pétert, Vujity Tvrtkót vagy az Irigy Hónaljmirigyet. Azt kérdezik, te mit tettél le az asztalra.
Ez a kérdés általában olyan emberek számonkéréseként hangzik el, akik még a nevüket se írják le. Jön egy kommentelő, mondjuk tommyboy81, és beírja valamelyik puzséros cikk alá, hogy én ugyan mit tettem le az asztalra. Nos, kedves tommyboy81! Először is: én például nyilvánosan, a saját nevemen közlöm a véleményemet, nem pedig egy nicknév alatt. A további üzenetem pedig az, hogy Google a barátod. A Google keresőjébe beírni a “Puzsér” betűsort, és utána nyomni egy entert sokkal kisebb erőfeszítésbe kerül, mint regisztrálni és kommentelni. Aki nincs tisztában azzal, hogy ki vagyok és mit tettem le az asztalra, az pontosan tudja, hogy tíz másodpercre van attól, hogy megtudja. Csakhogy ő valójában nem kíváncsi erre, ha ugyanis megnézné, azonnal látná, hogy tíz éve dolgozom a nyilvánosságban és végzek politikai, kulturális tevékenységet. Volt filmajánló magazinom, volt közéleti rádióműsorom, gyártottam tévéműsorokat, írtam három könyvet. Ezzel azonban tommyboy81 nem óhajt szembesülni, akkor ugyanis elveszítené a létjogosultságát a kedvenc kérdése, miszerint “Ki az a Puzsér?” Elérkezett a kor, amikor a tudatlanság többé nem szégyen, sőt: kivagyiság tárgya.
“Tizenhét éve folyamatos hányingerem van attól, ami a kereskedelmi tévékben folyik. A benne szereplő emberek folyton egymásra hivatkoznak, kölcsönösen körbenyalogatják egymást.”
– Tommyboy81 szerint képmutató is vagy, mert valójában azokból élsz, akiket kritizálsz.
Igen, rendszeresen olvasom, hogy milyen jól megélek belőle, fel is megy a vérnyomásom tőle. Micsoda?! Hol élek én meg ebből?! Egy Facebook-oldalra írok, amiért egy fillért nem kapok. Ezért az interjúért sem kapok semmit. Ha az én életem a megélhetésemről szólna, akkor ebben a percben is a cégemet menedzselném, fuvaroznék valamit, hoznék-vinnék, eladnék. Ha hétfőn megjelentetsz egy írást a Facebookon, az a reakció, hogy “Jaj, de jó, nagyon tetszik, köszönjük, hogy vagy!” Kedden megint írsz valamit, a reakció pedig: “Hmm, aha, jaja, a Puzsér, a szokásos Puzsér.” Szerdán is írsz, a komment pedig: “Uncsi, ez most már olyan uncsi! Miért folyton a Hajdú Péter? Megdugta a nődet? Kölcsönkért, és nem adta vissza?” A nézők-olvasók megszokták, hogy a médiában elvi alapon nem zajlik konfliktus, csakis érdekalapon. Az emberek a zsigereikig korruptak, fel sem tudják tételezni, hogy lehetnek bizonyos elveim, és azokat Hajdú Péter tevékenysége esetleg sérti. Ingyen szolgáltatok egy tartalmat a Facebook-oldalamon, ahol azt írom, amit én gondolok és arról, ami szerintem fontos. Ha ez valakinek nem tetszik, el lehet takarodni, nem várom el senkitől, hogy olvassa meg kommentelje. Ami első nap ingyen van, az nagyon jó, ami a második nap ingyen van, az már természetes, ami a harmadik nap ingyen van, az már uncsi, annál már jobb kell, több kell. Több kell a be nem fizetett pénzéért. Mert az neki jár. Ez a tömegember viselkedésmódja.
Extrovertált, figyelemvadász embernek tűnsz. Nem vágysz vissza a kereskedelmi televíziózásba?
Tizenhét éve permanens hányingerem van attól, ami ott folyik. A tévében szereplő emberek egymást legitimálják egymás által. Mást se látok, bármelyik csatornára kapcsolok, mint hogy kölcsönösen nyalogatják körbe egymást. Már a legfiatalabb generáció is eltanulta ezt. Aki egyszer beteszi a lábát a médiába, az azonnal minden erejével próbál megkapaszkodni, hogy ő onnan soha ki ne zuhanjon. De ezzel nem érik be, lépten-nyomon egymásra hivatkoznak, hogy ezzel kölcsönösen igazolják azt, hogy nekik igenis ott van a helyük. Valójában nagyon régen érik már a kritika ezzel a belterjes, romlott és önreflexió nélküli bagázzsal szemben. És igen nagy probléma, hogy ez a kritika az internet és a Jobbik előretörése nyomán ma már bőnyálú zsidózásban merül ki. Holott tudjuk, hogy a jobboldali sajtó pontosan ugyanígy működik. A teljes magyar szórakoztatóipari kaszt a haverságon, a sógorság-komaság gyakorlatán alapul, és nem a teljesítményen.
Ez a sértett, vesztes emberek tipikus szövegének hangzik.
Ismét a régi nóta: fel sem merül az elvi álláspont lehetősége. Ha valakinek nem tetszik a működés, az csakis abból fakadhat, hogy az illetőt nem engedték a húsosfazék közelébe. Ez maga a kádári örökség: az életünk mértékegysége az egy darab zsíros cubák.
Apropó kádári örökség. Visszatérő eleme a tevékenységednek a nyugdíjasok vagy a te szóhasználatoddal: a nyuggerek szidalmazása. Mi szükség van erre?
Kezdjük azzal, hogy nyugger szót én nem a nyugdíjas szinonímájaként használom. Nyuggernek a nyugdíjas osztály egy nagyon agresszív, közösségi együttélésre alkalmatlan részét nevezem. Mindenki tapasztalhatja a hétköznapjaiban, hogy kik ők. Nyilvánvalóan nem az összes nyugdíjasról van szó. Az én anyám is nyugdíjas és nem tartom nyuggernek, ugyanis egy normális gondolkodású és habitusú öregasszony. A nyuggerkaszt az, amelyik az utcai politizálást, a fanatikus politikai elborultságot meghonosította, és amely megbonthatatlan szövetséget kötött a politikai osztállyal.
“Nagyon régen érik már a kritika ezzel a belterjes, romlott és önreflexió nélküli bagázzsal szemben. A teljes magyar szórakoztatóipari kaszt a haverságon, a sógorság-komaság gyakorlatán alapul, és nem a teljesítményen.”
– Végigdolgozták az életüket, csak egy kis biztonságot szeretnének az idős éveikre.
Persze, nagyon egyszerű válasz, hogy a nyugdíjasok mind ősöreg, ezer évet ledolgozott reszketeg bácsik meg görnyedt hátú, hajhálós nénik, akiket a Puzsér gyűlöl, és legszívesebben kivenné a csirkefarhátat a szájukból. Lássuk ezzel szemben a tényeket: Magyarországon a nyugdíjasok tizenöt százalékáról, vagyis négyszázötvenezer emberről mondható el, hogy betöltötte a nyugdíjkorhatárt és rendelkezik negyven ledolgozott évvel. Magyarországon a nyugdíjasok közel negyedének semmiféle szolgálati ideje nincs, mégis kap nyugdíjat. Harminc százalékkal több a negyvenkilenc év alatti nyugdíjas, mint a nyolcvan év fölötti. Ezek milyen számok már, könyörgöm?! Mire megy el a pénz, miért nem tud az ország előrelépni? Miért néptelenedik el Magyarország? Miért London a második legnagyobb magyar város? Ezekre a kérdésekre nem tudunk érvényes választ adni anélkül, hogy a fennálló nyugdíjrendszert meg ne kérdőjelezzük. Nem kell közgazdász diploma ahhoz, hogy belássuk: ez a rendszer igazságtalan és fenntarthatatlan. Csakhogy aki ezt szóba meri hozni, azt az agresszív nyuggerkaszt haladéktalanul kiátkozza az emberi fajból.
Miben áll a politika és a nyugdíjasok “bűnös” alkuja?
Magyarországon a nyugdíjak ügye nem szociális, hanem hatalmi kérdés. A kormányok ezért kezelik a nyugdíjasok összességét mindig egy tömbben. Ők ugyanis a legfegyelmezettebben szavazó társadalmi csoport. Hárommillió ember, akinek a szavazatát a politika az újabb és újabb nyugdíjemelésekkel vásárolja meg. A költségvetés negyedét a nyugdíjkiadások képezik, az ország tízszer annyit költ idősellátásra, mint 1970-ben. Eközben a szegénységi ráta a hatvanöt év felettiek körében bármely más korcsoporténál alacsonyabb. A felmérések szerint a szegénység kockázata a kisgyerekek, a többgyermekes családban és az egyszülős családban élő gyermekek esetében a legnagyobb. Magyarán a nagycsaládosok és a gyerekek vannak a legrosszabb szociális helyzetben. Tombol az országban a gyermekszegénység, de a nyugdíjakhoz hozzá nem lehet nyúlni, mert amelyik politikus erre vetemedik, azt a nyugdíjas kaszt megbünteti. Ez a hazai politika legnagyobb tabuja. Vajon mi egy értelmiségi feladata? Az, hogy szóba hozza az igazságtalanságokat, mondjuk a költségvetési aránytalanságokat, vagy pedig, hogy asszisztáljon a sötét tömegek elborultságához? Az a dolgom, hogy a gyengék és a szegények pártján álljak, és bármilyen furcsán hangozzék is, ezek ma Magyarországon nem a nyugdíjasok.
Az is az értelmiségi szerephez tartozik, hogy politikai kérdésekben az „egyik kutya, másik eb” elvét hangoztatod? Borízű kocsmapolitizálásnak tűnik.
A lényegi kérdésekben nincs különbség. A társadalom valójában nem Orbán és Gyurcsány között választ, hanem Simicska és Leisztinger között. A politika nem több mint a gazdaság előretolt állása. Az oligarchák úgy fektetik be a pénzüket a politikába, mintha csak a tőzsdére vinnék, persze annál lényegesen nagyobb megtérüléssel és csekélyebb kockázattal. Emellett a politika két arca zavarbaejtően hasonló módon hergeli fel szavazói pszichéjében a történelmi sérelmeket és a zsigeri félelmeket. Akiket Orbán vagy Gyurcsány megnyer magának, azoknál rendszerint nagyon erős a mélyről feltörő gyűlölet, máskor a kontrollálatlan szorongás az államszocializmussal vagy a horthysta csendőrállammal kapcsolatban.
Emlékezni kell a huszadik század borzalmaira, hogy ne lépjünk másodszor ugyanabba a szennyes folyóba.
Itt generációkon át hordozott és átörökített félelmekről van szó, amelyek nagyon erős kulturális gátak. Ezek az emberek racionálisnak tűnnek, de valójában mélységes és irracionális félelem vezeti a döntéseiket. Az ország jobboldala nem képes túltenni magát Trianonon, az ország baloldala nem képes túltenni magát a holokauszton. Az apák és anyák pedig továbbörökítik ezeket a zsigeri félelmeket a gyermekeikre. Ha a szülők nemzedéke nem rántaná magával a neurózisba a felnövekvő generációkat, akkor hatalmába kerítené őket az a borzalmas érzés, hogy a nagypapa meg a dédmama hiába haltak meg – akár orosz szuronyoktól, akár német golyóktól, akár málenkij robotban, akár Auschwitz gázkamráiban. Pedig a nagypapa és a dédmama tényleg hiába haltak meg. Bármilyen szörnyű is ezt kimondani, ez így van. A sérült személy azonban nem akar konszenzust, nem akar megbékélést, nem hajlandó a történelemkönyvek lapjaira száműzni a fájdalmát. A traumát nem feldolgozza, hanem fenntartja és továbbörökíti, sőt, elvárja. Nem veszi fel a harcot a démonokkal, hanem továbbadja azokat a gyerekeinek és az unokáinak. Csakhogy ha ez így megy tovább, az ország menthetetlenül ebek harmincadjára jut. Az első lépés az lenne, hogy kimondjuk: a borzalmak emlékétől szenvedni nem erény, azokat feldolgozni, és meggyógyulni nem bűn.
“A nyugati embernek bűntudata van, amiért gyarmatosította a fél bolygót, rabszolgasorba taszította a harmadik világ lakosait.
A nyugati ember szorong emiatt, mert a lelke legmélyén érzi, hogy ehhez nem lett volna joga.”
– Ha már a tabudöntéseknél tartunk, a politikai korrektség felrúgását is a szívügyednek tekinted.
A píszível szemben a globális médiában már régóta nagyon erős ellenállás mutatkozik, gondoljunk csak a South Parkra. Magyarországon egy értelmiségi a negyedét nem engedheti meg annak, amit Matt Stone és Trey Parker nap mint nap elővezet. Egy gyarmat nem attól lesz gyarmat, hogy gyarmati sorban tartják, hanem attól, hogy a gyarmatlakók gyarmatként gondolnak saját magukra. Nálunk a politikai korrektség diktátuma lehetetlenné tette, hogy bizonyos dolgokról beszéljünk, hogy azokkal szembesüljünk, mert magát a beszédet tabusította. Ez azt eredményezte, hogy bizonyos sebek, amelyeket nem engedtünk levegőzni és gyógyulni, olyan mértékben elgennyesedtek, hogy mára már-már kezelhetetlenek. Az SZDSZ, ami a píszí vallási kasztja volt, úgy gondolta, hogy amit felülről erőszakkal lefojtanak, az majd örökké lent marad, nem tör fel soha. Ennek természetesen épp az ellenkezője történt: a sokéves lefojtás után a feszültség brutális erővel tört föl, és termelte ki magából a Jobbikot, a Gárdát, egy teljes magyarországi belső emigrációt.
A píszí hívei szerint a politikai korrektség a méltányosságról és az egyenlő esélyekről szól.
Fontos érteni, hogy a píszí és mindenható dogmája, a tolerancia egy széles körben hangoztatott hazugságon alapul, mégpedig azon, hogy ami más, az szép. Ez ugyanúgy hamis állítás, mint az, hogy az időskor tiszteletreméltó. Az időskor nem erény, csupán körülmény. Éppígy a másság sem érdem, csak állapot. Nem önérték. Nem vagyok hajlandó a kétpetéjű ikreket szebbnek vagy jobbnak látni, mint az egypetéjű ikreket. Tagadom, hogy a másság tiszteletreméltó, ahogy azt is, hogy az egyformaság tiszteletreméltó. Az embert magát kell tisztelni, ennek azonban semmi köze a toleranciához. Ezt úgy hívják: humanizmus. A toleranciakampány valójában arról szól, hogy a nyugati embernek bűntudata van, amiért gyarmatosította a fél bolygót, rabszolgasorba taszított mindenféle színű embereket, a gyártósorait pedig a harmadik világba telepítette. A nyugati ember szorong emiatt, mert a lelke mélyén érzi, hogy ehhez nem lett volna joga. Ettől persze még nap mint nap vásárolja a távol-keleten éhbérért gyártott javakat, hiszen mindene a fogyasztás. Mit tesz hát, hogy a szorongását csökkentse? Meghirdeti a szivárványkampányt. „Mi mind egyformák vagyunk, mi mind egy hatalmas nagy család tagjai vagyunk.” Ezzel tereli el önmaga és a világ figyelmét a saját felelősségéről. Csakhogy a felelőssége ettől csak még nagyobb lesz, hiszen megterheli a saját képmutatásával.
Hamarosan videósorozatot indítasz a Hír24-en. Milyen témákra számíthatunk?
A negyvenhétezres Facebook-oldalam révén mostanra van saját újságom, amin keresztül el tudom juttatni a gondolataimat mindazokhoz, akiket érdekel. A televíziózás azonban külön műfaj, én pedig ezen a csatornán is szeretnék minél szélesebb tömegekhez eljutni. Kollégámmal, Gödri Bulcsuval erős ingereket kiváltó, társadalomkritikus tartalommal szolgálunk majd. Én rendszerint konkrét, aktuális ügyekből szeretek haladni az általános gondolatok felé. Nem nagyon szoktam a részletek közt bogarászni, mindig a széles erővonalakra koncentrálok. Tág perspektíva kell ahhoz, hogy meglássuk a nagy összefüggéseket.