Nagyvilág

Ha Putyint sarokba szorítják, a legrosszabb jöhet

Úgy tűnik, mintha az oroszok csak sodródnának az árral Kelet-Ukrajnában, márpedig ha nincs terv, bármi megtörténhet.

A gyors egymásutánban adott, egymásnak teljesen ellentmondó orosz nyilatkozatok a leghajmeresztőbbek a kelet-ukrajnai válsággal kapcsolatban. „Két hét alatt be tudnám venni Kijevet, ha akarnám – Nem mondtam ilyet, a szavaimat kiragadták a kontextusból.” vagy: „Oroszország és Ukrajna tartós tűzszünetet kötött – Nem köthettünk tűzszünetet az ukránokkal, hiszen nem állunk háborúban” csak a két legutóbbi példa, és akkor arról még szó sem volt, hogy mikor mennyit ismernek el az oroszok az ukrajnai katonai jelenlétükből. A békefenntartóktól, a szabadságukat történetesen Ukrajnában töltő orosz polgárokig mindenről beszéltek már a hivatalos orosz források, csak éppen katonai invázióról nem. A furcsa háború egyre többekből vált ki második világháborús félelmeket, rettegést egy új, minden eddiginél nagyobb világégéstől, Putyint pedig többen hasonlították már Hitlerhez.

A legfontosabb kérdésekre, hogy mit akar tulajdonképpen elérni Putyin Oroszországa, hogy meddig hajlandó elmenni a cél eléréséért, illetve mit tesz, mit tehet a nyugat ez ellen, nincsenek válaszok. Csak feltételezések vannak, egyik nyugtalanítóbb, mint a másik.

Egy biztos: 2014 augusztusában Putyin átlépte a Rubicont, amikor orosz katonákat és tankokat küldött Ukrajnába. Bár minden lehetséges fórumon igyekeznek cáfolni az oroszok, az inváziónak kikezdhetetlen bizonyítékai vannak. Nem csak a NATO műholdfelvételei, hanem az is, hogy az akkor már szinte teljesen legyőzött oroszbarát szeparatisták pillantok alatt megfordították a harc állását, és visszaszorították az ukrán hadsereget.

A válság nem 2014-ben kezdődött, az előzményei pedig a 2000-es évek végéig nyúlnak vissza. A történetet végignézve baljós következtetésekre juthatunk.

Forrás: Europress

A Maidantól a háborúig

A krízis 2013-ban robbant, amikor Viktor Janukovics, Ukrajna oroszbarát elnöke (vélhetően Putyin utasítására) visszautasította az országa európai uniós csatlakozását előkészítő szándéknyilatkozat aláírását. Kijevben tömegek vonultak utcára, a hónapokon át tartó tüntetések véres harcokba torkolltak a tüntetők és az ukrán karhatalom között. A nyugat a demonstrálók, Oroszország meg természetesen Janukovics mögé állt.

Februárban a tüntetőknek sikerült megtörniük az ukrán vezetés hatalmát, Janukovics elmenekült az országból. Putyin abban a pillanatban, amikor látta, hogy Janukovics nem kerülhet vissza a hatalomba, és arra is kevés az esélye, hogy egy hozzá hasonló bábelnököt emeljen az ukrán elnöki székbe, elfoglalta a Krím félszigetet. Stratégiai okai voltak rá, hiszen Szevasztopolban orosz haditengerészeti kikötő működik, mely biztosítja az oroszok befolyását a Fekete- és a Földközi-tengeren.

Bár akkor sem kételkedett senki az orosz katonai beavatkozás tényében, a Kreml konzekvensen cáfolt. Az ő verziójuk szerint a Krímen élő orosz többség nyilvánította ki az akaratát az új politikai helyzetben. Egy elcsalt népszavazás után a Krím kinyilvánította függetlenségét Ukrajnától és felvételét kérte az Orosz Föderációba. Ekkor egy pillanatra úgy tűnt, hogy nyugvópontra juthat a történet: a nyugat és Ukrajna belenyugszik a Krím elvesztésébe, cserébe az ország elindulhat az európai integráció útján. Putyin pedig, annak ellenére, hogy elveszítette a befolyását Ukrajna nagy része felett, a Krím megszerzése miatt győztesként szállhatott volna ki a történetből: a népszerűsége soha sem látott magasságokban szárnyalt akkoriban Oroszországban.

A Krímmel azonban elindult a dominósor borulása: a félsziget látványosan gyors és könnyű Oroszországhoz csatolásán felbátorodtak azok a Kelet-Ukrajnában élő oroszok, akik féltek az ország új, nyugatbarát vezetésétől, amelyik erőszakkal jutott hatalomra, s melynek soraiban szép számmal képviseltetik magukat szélsőjobboldali nacionalisták. Úgy gondolták, hogy ha a Krímet sikerült Oroszországhoz csatolni, akkor miért ne lehetne Donyeck vagy Luhanszk térségét is. A szeparatisták felkelést robbantottak ki, és bár Oroszországnak nem állt közvetlenül érdekében, hogy vállaljon egy fegyveres konfliktust és annak minden következményét, Putyin mögéjük állt.

Fotó: MTI/AP/Vadim Ghidra

Az új putyini retorika

Vlagyimir Putyin 2000-ben lett először orosz államfő, majd 2004-ben ismét megválasztották. Az akkoriban virágzó világgazdasági környezetnek köszönhetően egy rendkívül sikeres államférfi képét sikerült kialakítani magáról. Egy évtizeddel a Szovjetunió széthullása, majd a káosz és hanyatlás jelcini évei után erős kézzel építette újjá az országot. Politikai ellenfeleivel, például Mihail Hodorkovszkival keményen leszámolt, és saját embereiből létrehozott egy erős oligarcha réteget, de Oroszország alapvetően jól működött, és viszonylag jó kapcsolatot ápolt a nyugattal.

Aztán jött 2008, az orosz alkotmány miatt Putyin nem lehetett elnök zsinórban harmadszor egymás után, s bár átírhatta volna a szabályokat, nem ezt az utat választotta. Bizalmasát, Dimitrij Medvegyevet emelte az elnöki székbe, és négy évre beérte a miniszterelnöki tisztséggel. Csakhogy közben jött a gazdasági világválság, és a dolgok Oroszországban is rosszra fordultak. Bár Putyint 2012-ben ismét megválasztották elnöknek, visszatérése koránt sem volt dicsőséges. Moszkvában és Szentpéterváron is tüntetéseket tartottak ellene a nyugati közeledést és a demokratikus alapelvek betartását követelők tömegei. Putyin ekkor váltott a gazdasági jólétről szóló retorikáról az ellentmondást nem tűrő nyugatellenes paranoiával átitatott, nacionalista, fundamentalista szónoklatokra. Ez az, amivel sikerült új politikai népszerűséget kovácsolnia magának.

Fotó: Europress/AFP/Olga Maltseva

A lelőtt utasszállító

A kelet-ukrajnai harcok először az után vettek fordulatot, hogy a térségben lezuhant egy malajziai utasszállító repülőgép július végén. Bár Oroszország minden lehetséges módon igyekezett cáfolni, minden bizonyíték arra vall, hogy orosz haditechnikát használó szakadárok felelősek a tragédiáért. A nyugat gazdasági szankciókat vezetett be Oroszország ellen, melyek eredményeképp az ország gazdasága rég nem látott mélységbe zuhant. Az ukrán hadsereg az eset után jóval komolyabban vette a harcot, és kezdett úrrá lenni a konfliktuson. Lassan úgy tűnt, az ukránoknak végre sikerül ellenőrzésük alá vonni a szakadár városokat, és rendet teremthetnek. De az addig ímmel-ámmal támogatott szakadárok hirtelen új erőre kaptak, az ukrán katonák sorra feladták az állásaikat Donyeckben és Luhanszkban, és teljesen visszaszorultak. A NATO műholdfelvételei szerint nem csoda történt, hanem orosz katonák és harckocsik avatkoztak közbe. Putyin pedig elkezdett a szabadságukat Ukrajnában töltő orosz polgárokról, és békefenntartókról beszélni, azt mondta, két hét alatt bevehetné Kijevet, majd azt, hogy nem mondott ilyet, és megemlítette azt is, hogy országa nukleáris nagyhatalom, Kelet-Ukrajnát pedig többször nevezte Új-Oroszországnak. A harcok hevesek, a nyugat újabb gazdasági szankciókat tervez Oroszország ellen, a NATO pedig bázisok kiépítését tervezi Kelet-Európában.  

Fotó: MTI/AP/Dmitrij Loveckij

Félelmetes tervszerűtlenség

A helyzet csak durvul, ahogy a Nyugat és Oroszország egyre erősebben feszül egymásnak. A NATO és az Európai Unió álláspontja világos: nem engedhetik, hogy sikeres legyen Európában egy nyílt katonai agresszió. Ha Ukrajnát veszni hagyják, később jöhetnek a balti államok (Lettország, Litvánia és Észtország), majd Románia, Lengyelország, Magyarország, és így tovább. Az viszont, hogy Putyin fejében mi jár, koránt sem világos. Különösebb stratégiai érdekei nem fűződnek Kelet-Ukrajnához, különösen nem azon az áron, amit a már életben lévő gazdasági szankciók jelentenek, nemhogy azok, amik majd ez után következnek. Bár Oroszország nagyhatalom, sem gazdaságilag, sem katonailag nem kerekedhet a NATO és az EU fölé.

Akkor Putyin vajon mégis miért folytatja ilyen makacsul a kelet-ukrajnai harcokat, és miért fenyegetőzik egyre hisztérikusabban? Talán mert nem tehet mást. Egy nyugtalanító feltételezés szerint Putyin tulajdonképpen a saját nacionalista propagandájának a foglya. Nincs célja és semmilyen terve, egyszerűen csak nem engedheti meg magának, hogy csorbuljon a róla kialakult nagy és erős vezető képe. Mindent ennek rendel alá és ad hoc cselekszik, s ennek akár még rossz vége is lehet. Hiszen ha nincs cél, azt sem lehet tudni, hogy az mennyit ér meg, és mikor érdemes kiszállni. Ha Putyin csak sodródik az árral és pillanatnyi ötletek alapján lép, akár a legrosszabb is bekövetkezhet, ha sarokba szorítják. 

(A cikk a Vox összefoglalója és a Hír24 korábbi cikkei alapján készült.)

Ajánlott videó

Olvasói sztorik