Itt van például ez a szépséges, hófehér cica. Ha a gazdi felnyitja a kis fedelet, ő visszacsukja. Újra és újra, gyakorlott, pontos, szorgalmas mancsmozdulattal. Annak a fedélnek bizony csukva kell lennie! Egészen addig a pontig, amíg a gazdi többet nem nyitja ki.
Amikor az emberszabású végre megérti, hogy itt ez a rend, és csukva hagyja az ominózus laffantyút, a cicuson felülkerekedik a kíváncsiság. „Az oké, hogy én vagyok a főnök, és az emberem abbahagyta a helytelenkedést, de… Mi is van a kis kerek bigyó alatt?” – gondolja, és fel is nyitja azt, hogy aztán hosszasan koncentrálva lessen be a lyukba. Az átható analízis után már csak az értetlen nézés jön: „Ezért az unalmas vacakért küzdöttél te ennyit?!”
