Tűnődöm mocskaimon,
Amit e rongy világ öntött rám,
Mint feszes, új ruhát.
Bár rongyaimat olcsón adnám,
Ki olyan bolond, hogy elfogadná?
∗
J. Dániel születésekor kerül állami gondozásba. Hogy miért, arról a környezettanulmány így beszél: „A kiskorú cigány származású. Az apa ugyan dolgozik, azonban a család részére keresetéből nem ad haza. Az állami gondozásba vett kiskorún kívül a szülőknek még három másik gyermeke is van. Az anya házalásából tartja fenn a családot…”
Mielőtt bevonultam volna a börtönbe, elmentem, hogy lássam, milyen is az anyám. Ő apám halála után ismét férjhez ment, így azt sem tudom pontosan, hány féltestvérem van. Amikor meglátott, és megtudta, ki vagyok, azt mondta, takarodjak.
A csecsemőotthonból nevelőszülők veszik magukhoz, a kisfiú alig egy év leforgása alatt három családnál is megfordul, de mindannyiszor visszaadják, lemondva arról, hogy a megállapodási szerződés szellemében „egészséges, művelt, népéhez hű, hazáját szerető, a munka világába beilleszkedő” embert neveljenek belőle. A nevelőszülők idegenkedése igazolódni látszik, hiszen egy későbbi, úgynevezett bizottsági javaslat már „akaratos természetű, a közösségbe tarthatatlan, rendbontó, eleven és szóra nem hajló” gyermeknek látja a négyéves Dánielt, mindemellett úgy véli, hogy
szép szóval nagyon szép eredményt lehet nála elérni.
Ennek ellenére, úgy látszik, nem használ a kis lurkónak a szép szó, így négyesztendős korára egy gyermekotthon lakója lesz. Pedig ekkor már – mert apja meghalt, anyja másodszor is férjhez ment, és lemondott róla – örökbe fogadható volna, csakhogy a gyámhatóság arról értesíti az illetékes gyermek- és ifjúságvédő intézetet, hogy „nevezett nem adható mégsem örökbe, mert testi fogyatékos, született dongalábú”.
Még a következő évben kétszer is megműtik Dani lábát, de sokáig bicegve tud csak járni. A nevelőotthoni első tudatos esztendők kínkeservesek.
