Az OktpolCafé legfrisebb bejegyzésében Radó Péter oktatáskutató azt állítja, hogy a hazai oktatáspolitikai mizériák természete nem szakmapolitikai, hanem politikai jellegűek. A politikai szereplők megnyilatkozásai és az elemzői-értelmiségi reflexiók alapján úgy véli, hogy három forgatókönyv különül el ebből a szempontból, a „rendszervisszaváltás”, az „új rendszerváltás”, és a „lezárult rendszerváltás”.
A rendszervisszaváltás érvrendszere az, hogy a magyar demokrácia ezredforduló utáni fokozódó válsága olyan politikai vákuumot teremtett, melyben a Fidesz a választóitól carte blanche-ot kapott, melyet kormányzásképtelensége és közpolitikai ámokfutása miatt nem képes kihasználni. A kormánnyal szembeni növekvő ellenállás miatt 2014-ben van esélye egy kormányváltásnak, ami egyben – ha kisebb korrekciókkal is – a demokrácia és jogállamiság rendszerváltáskor kialakított kereteinek helyreállítását is jelenti.
Az új rendszerváltás-elv szerint a hazai politikai és a nemzetközi gazdasági válság összegződő hatásaként a rendszerváltáskor kialakult keretek összeomlottak. Az Orbán-kormány nem pusztán a válság eredménye, de egyben az elhúzódó válság fenntartója, elmélyítője és haszonélvezője. 2014-ben (vagy később) nem kevesebbre, mint új rendszerváltásra van szükség, melynek során újra kell gondolni a 2010-ben bedőlt rendszer fundamentumait is.
Akik a lezárult új rendszerváltást hirdetik, azt mondják, hogy az Orbán-rendszer nem elhúzódó válságtünet, hanem a válság hatására a politikai rendszert stabilizálni hivatott, egy a magyar politikai hagyományba illeszkedő, egyetlen hegemón párt – mint például a Szabadelvű Párt, az Egységes Párt vagy az MSZMP – uralmán alapuló politikai struktúra. Arra kell tehát számítani, hogy az Orbán-rendszer tartósan berendezkedik.
Radó szerint a 2011-es civil ellenállás kifulladása óta a hangsúly egyre inkább a második forgatókönyv felé tolódik el. Az OktpolCafé bejegyzésében a szakértő mindennek az oktatáspolitikai következményeiről olvashat bővebben.
