A dizőz becsülete
Igen gyakori toposz, hogy befutott színészek (énekesek, rendezők stb.) elárulják, valójában sosem akartak színészek (énekesek, rendezők) lenni, és a vakvéletlen sodorta őket erre a pályára. Kovács Kati sem kivétel, mint ahogy abban sem, hogy bár ő sem tervezte, hogy főállásszerűen énekeljen, mégis elég sokat tett azért fiatalon, hogy végül mégis erre a pályára kerüljön: rendszeresen gyakorolt, tehetségkutatókon indult, amatőr együttessel énekelt, viszont ő maga sem titkolta, hogy abban a kisvárosi közegben, ahonnan ő származott, a hatvanas években még nem volt becsülete annak, hogy valaki énekesnő legyen. Nem voltak még önálló, független női előadók, akik nem csak egy zenekar szólistájaként tudtak érvényesülni (ezek pont Kovács Kati generációjával jelentek csak meg), és ahogy ő maga nyilatkozta egyszer:
Ott kezdeném, hogy nem akartam énekesnő lenni. A kávéházi dizőznek nem volt becsülete előttünk.
Gyerekként sofőr vagy színésznő szeretett volna lenni, majd miután az érettségit követően orvosírnokként kezdett dolgozni, azt tervezte, hogy felvételizik az orvosi egyetemre. Mindeközben azonban folyamatosan visszatért az énekléshez, majd az első, csalódással végződő Ki mit tud?-szereplést követően édesanyja nevezte be újra a műsorba, ahová a szakmája ellenére is elment:
Akkor pedig már komoly orvosírnok voltam, aki szükségbe’ nemcsak receptet írt, de vérnyomást mért és injekciókat is adott. Szerettem énekelni, de ne gondolja, hogy énekesnő akartam volna lenni. Megpróbálkoztam felajánlkozni az Eger Szállóban, még azt is hozzátettem, hogy ingyen lépnék fel, de nem kellettem.
Az újabb Ki mit tud?-ot ugyebár megnyerte, majd egy évvel később, 1966-ban az első Táncdalfesztivált is a Nem leszek a játékszereddel, és onnantól már senki nem gondolhatta komolyan, hogy Kovács Kati ne lenne igazi énekesnő.
Élet a slágerlisták élén
Kovács Kati élete első szakaszát végigkíséri a küzdés, legyen szó a nehéz gyerekkorról, vagy az énekesnői pálya korai éveiről. Szülei válása miatt anyja egyedül neveli őt és két testvérét, ami sok nélkülözéssel jár:
Húszéves koromig talán sohasem laktam igazán jól!
– mondta egyszer a Pesti Műsornak.
Ne gondolja azonban senki, hogy a sikereket követően egy csapásra könnyű élete volt egy pályakezdő magyar énekesnőnek a hatvanas években:
Mióta nem amatőr, nincs félórányi ideje, még nem szokta meg a hajszát, az állandó strapát. Fáradt, ideges, mosolytalan. Helyt akar állni
– írta róla az Esti Hírlap, míg egy másik korabeli interjúban ő maga is a pályája nehézségeit emelte ki:
Milyen az élet a slágerlisták élén? Egyetlen szóval úgy fogalmaznám: fárasztó. És a távolról vonzó csillogás mögött – bármilyen meglepő – hétköznapi gondok is torlódnak. Hogy az énekesnek nincs SZTK-ja, ha bereked – nem jár sehonnan táppénz, ha gyereket hozna a világra – nem jár neki anyasági segély. Ha OTP-t kér – nincs munkaadója. És mivel ezen a pályán nincs nyolcórás munkaidő, szabadideje még kevesebb, mint másnak.
Később aztán már kevesebb ilyet hallani Kovács Katitól, talán ő is megtanulta, hogy kívülről mindennel együtt mégiscsak irigylésre méltó helyzetnek tűnik az övé, az viszont biztos, hogy a népszerűségében szerepet játszott, hogy az emberek közülük valónak érezhették, aki később, sikeres énekesnőként is igyekezett megközelíthető maradni.
Ordibálni sem könnyű
Bár később eltávolodott a műfajtól, Kovács Kati esetében központi szerepe van annak is, hogy a rock and roll nálunk még újnak számító hangján szólalt meg. Little Richardot énekelt, de nagy hatással volt előadásmódjára a műfaj egyik első női sztárja, Wanda Jackson is. Ez a nyers, rekedtes, ösztönös éneklés teljesen új volt, és érthetően nem mindenkinek tetszett akkoriban:
Amikor az iskolám unszolására először elindultam a Ki mit tud? versenyen, akkor a zsűri azzal tanácsolt el a továbbjutástól, hogy ez üvöltözés, ordibálás, és nem éneklés. Gondoltam, lehet, hogy ordibálás, de milyen nehéz
– mesélte később. Tény, hogy addig a magyar énekesnők inkább visszafogott, ártatlanul búgó hangon énekeltek, hát persze, hogy feltűnést keltett a kidagadó erekkel a nyakán „üvöltő” Kovács Kati, amikor először énekelte el a Nem leszek a játékszeredet, mely tökéletes volt számára, hogy megmutathassa, mire képes.
A korabeli stílushoz képest szokatlannak tűnt és modernül hatott. Remek a hangszerelése és olyan négeres a dallamvezetése. Érzést lehetett beleadni tolmácsolásába, és teljes sorsot felidézve énekelni
– nyilatkozta csaknem egy évtizeddel később.
Hiába botránkoztatta meg az idősebb generációt (Veres Péter, a parasztpárti politikus és író is nekiment egy jegyzetében az „ordító leánykának”), a fiatalabbakat gyorsan meghódította, és aztán nem is állt meg ott, hogy Janis Joplin vagy Tina Turner méltó hazai tolmácsolója legyen. Elég gyorsan kiderült ugyanis, hogy Kovács Katinak más stílusokhoz is jó érzéke van, és a hatvanas évek végére már vitathatatlanul a legnépszerűbb énekesnők közé került. És ugyan énekelt rockosabb stílusú dalokat később is, az igazán népszerű dalai már a hagyományos, gyakran olaszos beütésű slágerekből kerültek ki.
Az önazonos nő
Kovács Katira nem sokkal azután, hogy énekesnőként befutott, a filmesek is felfigyeltek. Rövid idő leforgása alatt hat filmben is játszott, ebből több egyenesen főszerep volt, és ugyan a filmek vegyes fogadtatásban részesültek, filmszínészi tehetségét még a szigorúbb kritikusok is méltatták.
Folytatás azonban nem volt, leginkább azért nem, mert maga Kovács nem igazán szerette a filmezést: „Én énekelni akartam, mert nekem a filmezés csak játék volt” – mondta erről. Emiatt aztán a színésznői pályája háttérbe is szorult, csak amolyan lábjegyzetként szokás megemlékezni róla, pedig Kovács Kati filmszínészi korszaka sokkal fontosabb egy lábjegyzetnél, véli Beck András, aki nemrég a Filmvilágban méltatta az alakításait. Kiemeli ebben, hogy egyrészt jelentős alkotók jelentős filmjeiben játszott (Jancsó Miklós, Mészáros Márta, Bacsó Péter), másrészt amellett érvel, hogy ezek a filmek ereje teljében mutatják azt a Kovács Katit, aki énekesként is akkor volt a csúcson.
Az írás elsősorban Mészáros Márta Eltávozott nap (1968) című filmjére koncentrál, mert Beck szerint „a filmvászon Kovács Katijának ez a leggazdagabb és legteljesebb testet öltése”. Eszerint abban, hogy a film a mai napig nem kapta meg a megérdemelt helyet a magyar filmtörténetben, komoly szerepe van a kor legtekintélyesebb filmkritikusainak, akik mindannyian középkorú férfiak voltak, és akik úgy méltatták Kovács Kati játékát, hogy közben teljesen elment mellettük a film:
És ami még feltűnőbb: miközben a film témáját és mélységét méricskélik, figyelmüket teljességgel elkerüli annak markáns nőtematikája. Az, hogy az első, nő által rendezett magyar játékfilm főhőse karakteres, gondolkodó nő – nem típus, hanem olyasvalaki, aki kilóg a sorból –, aki érzékenyen figyeli és eltökélten keresi önmagát. Aki önálló, önmagára szabott életet akar élni a jelenben – ezért próbál végére járni a múltjának is. Akinek határozottsága, keménysége és szögletessége nem érzelmi ürességet takar, nem is puszta céltudatosság, hanem egy sebzett és sérülékeny ember védekező reflexe is.
Kovács Kati úgy játssza el Szőnyi Erzsébetet, a textilgyári munkásnőt, hogy közben utóbbi teljesen Kovács egyéniségére van szabva: „Az én Szőnyi Erzsébetem az a fajta, mint Kati – aki minden körülmények között önmaga marad” – mondja Mészáros Márta egy interjúban. „Önmaga marad, vagyis nem tudja megjátszani magát, nem lesz senkinek a játékszere” – teszi hozzá Beck András, nem véletlenül, hiszen emiatt a dal miatt figyelt fel Mészáros is az énekesnőre: „El lehetett hinni neki, hogy nem, nem lesz senkinek a játékszere. Ez nem is sláger, hanem jelkép. Korunk legizgalmasabb női témája.”
Olasz szirup és amerikai konfekció
A hatvanas éveket ugyan elsősorban az Illés, Metro, Omega versengéssel és a férfiakból álló beatzenekarokkal szokás azonosítani, rengeteg énekesnőt is a felszínre dobott. Közülük a Koncz, Kovács, Zalatnay trió emelkedett ki annyira, hogy a köztük lévő – vélt vagy valós – rivalizálás a mai napig foglalkoztatja a közvéleményt.
A három énekesnő pályája azonban elég eltérően alakult: a hatvanas évek és a beatkorszak szellemiségéhez Zalatnay Sarolta zabolátlan egyénisége passzolt a legjobban, míg a legtudatosabban Koncz Zsuzsa építette a pályáját, aki nagyban épített a Bródy Jánossal való alkotói partnerségre. Kovács Kati sokkal szélesebb stílusvilágban mozgott, és ez az esetében azt is jelentette, hogy ő volt az az énekesnő, aki a kritika által lenézett „tingli-tangli” dalokat is elénekelte, így hatalmas rajongótábort épített az ún. „párhuzamos Magyarországon” is, mely jelenségről még Azahriah ürügyén volt szó korábban:
Magyarországon a rock (pontosabban a beat) feltűnése óta egyértelműen két párhuzamos világ volt jelen: az egyikben a bevallottan angolszász ihletésű pop-rock dominált, a másikban pedig az úgynevezett táncdalénekesek világa, melyben az érzelmes, gyakran olasz ihletésű slágerek akár az operett vagy a magyar nóta elemeivel is keveredtek.
Kovács Kati így abban a kivételes helyzetben volt, hogy egyfelől a műfaj hazai nagyjai törték magukat azért, hogy vele dolgozhassanak, Presser Gábortól Szörényi Leventéig (utóbbi szerint az jelentette az első törést a Bródyval való kapcsolatában, hogy tizenhárom év után nem vele, hanem Adamis Annával írt lemezt Kovács Katinak 1978-ban), másfelől otthonosan mozgott a Koós János, Korda György, Szécsi Pál fémjelezte „táncdalos” közegben is.
Ez pedig azzal is járt, hogy Kovács Katinak többen is felrótták, hogy szétaprózta a karrierjét, pedig adottságai alapján nemzetközi sztár lehetett volna: „Kovács Katinak máig nem sikerült önmagát megtalálnia. Pályafutása során mindent elvállalt: legyen az olasz szirup, amerikai konfekció vagy a hazai popmaffia tucatslágere, hagyományos tingli-tangli vagy jazz, sanzon vagy popgiccs. Ebben a tömegtermelésben csak néha sikerül egy-egy felejthetetlen művészi színvonalú dalt előadnia” – írta róla Sebők János.
Maga Kovács Kati ezt azzal magyarázta, hogy egyszerűen rá volt kényszerülve a másfajta dalokra is:
A nagyon rockos meg a nehezebb dalokat kevesebb ember értette, ezekből nem tudtam megélni. Mindig megdöbbentem, amikor egy nálam gyengébb előadó elénekelt egy »tingli-tangli« számot, és sokkal nagyobb sikere lett. Voltak olyan dalok, amikről tudtam, hogy nem sok közöm van hozzájuk, de mégis szívesen elénekeltem, mert volt bennük érzelem, azzal meg a hallgatóság könnyen tudott azonosulni.
Vagy ahogy egy másik interjúban mondta, ő maga is a rockosabb dalokat szereti jobban, de a közönség mégis inkább a lassú dalokat várja tőle:
Mindenképpen olyan dalokat is kell énekelni, amiket a közönség kér és szeret. Nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, mert akkor értelmetlenné, öncélúvá válik az egész.
Valószínűleg egyébként is irreális elvárás volt az is, hogy bárkiből a vasfüggöny túlsó oldalán világsztár lehetett volna. Ehhez először is nyugatra kellett volna költözni (vagy éppen disszidálni), és még akkor is számtalan akadállyal találhatta szembe magát egy kelet-európai popsztár. Kovács Kati pedig túlságosan is kötődött Magyarországhoz és a családjához ahhoz, hogy ez egyáltalán szóba kerülhessen – így is a hazai mezőnyben példátlanul sikeres nemzetközi karrierje volt.
Kovács Katinak azonban elsősorban itthon kellett érvényesülnie, és a hat évtizedes pályafutása alatt kapott rekordmennyiségű díj és elismerés azt mutatja, ez is sikerült: a Kossuth- és a Liszt-díj mellett ő nyerte a legtöbb fesztiváldíjat, és még jó pár kategória lehet, amiben övé az elsőség itthon.
Ám még a díjak sem adják vissza azt a képességét, amiről a kezdeti éveit felelevenítve mesélt tíz évvel később egy interjúban arról, amikor még pályakezdőként a debreceni Arany Bika bárjában énekelt kísérőzenekarával, és rosszul érezte magát, mert a közönség nem rá figyelt:
A többség ivott, beszélgetett, udvarolt, sós mandulát rágcsált, ahogyan az már szokásos. Ez idegesített! Nem szeretem, ha mellékesen hallgatnak.
Ha valamit, akkor azt később, profi énekesnőként biztosan elérte, hogy ha kiáll a színpadra, akkor nincs, aki ne rá figyelne, és valószínűleg ez az igazi elismerés.
