A megsárgult képeslapokat és századfordulós fotókat életre keltő magyar stúdió, az Animatiqua új munkájában az Erzsébet híd, az Andrássy út, a Várnegyed, a belváros óriásai, illetve a Budát Pesttel összekötő hidak bemutatása után vízre szállunk, és délről észak felé csodáljuk meg a főváros rég eltűnt épületeit.
A tavaly százötven éves főváros első aranykorának nevezett, az első világháborút megelőző időszak számtalan, történeti és építészeti szempontból is értékes középületet, ipari csarnokot, templomot, valamint parkot hozott létre Budapesten, ezek jó részével ma azonban a második világháború pusztítása, valamint az azt követő helyreállítások és városfejlesztési döntések miatt ma már nem láthatjuk.
A másfél perces film ezekből mutat be egy csokornyit: a nyitójelenetben a mai Petőfi híd pesti oldalán, a Boráros tér oldalában álló Elevátor-házat (1881-1883) láthatjuk, ami a mára elfeledett Ulrich Keresztély életművének legfontosabb darabjaként hatvanöt éven át állt őrt a parton, célja pedig egyszerű volt: azért épült, hogy a szomszédos közraktárakba érkező árut előbb átrakodhassák, majd osztályozhassák, illetve tárolhassák benne.
Az ötven méter magasra törő, 90 x 35 méteres alapterületű óriás ma is városképi jelentőségű lehetne, a Budapest ostroma, illetve a lehulló bombák miatt elszenvedett sérüléseit azonban a kommunista hatalomátvételt követően nem állították helyre, így 1948-ban részlegesen, 1966-ra pedig teljes egészében lebontották, noha a mellette lévő teherpályaudvar a rendszerváltást is túlélte: azt csak 1992-ben számolták fel.
Az Elevátorház mellett a város szíve felé haladva a mai Nehru-parton egykor álló raktárépületek is jól láthatók – ezek két túlélőjéből született a ma Bálnaként ismert CET (Kas Oosterhuis, 2009–2013), az ipari örökség már említett darabjai azonban nem jelentenek olyan fájó hiányt Budapesten, mint a következő képkockákon megelevenedő, a Dunakorzóra néző egykori pesti szállodasor, hiszen ha a Hungária Nagyszálló (később Dunapalota), a Ritz, a Bristol, vagy az annak egyik felében 1926-ban létrejött Carlton ma is állna, akkor a főváros Párizshoz, vagy Bécshez hasonló történeti luxushotelekkel lenne gazdagabb. A sokszor neves írókat és költőket is vendégül látó intézmények közül csak a Bristol élte túl a mérhetetlen pusztítást, Duna Szállóvá való átnevezése, illetve egy újabb évtizednyi működést követően a hatvanas évek hajnalán azonban azt is lebontották.
Hasonló sorsra jutott a Margitsziget a filmben látható két épülete is: előbb József Károly főherceg tizenkilenc évesen elhunyt lánya, Klotild főhercegnő emlékkápolnáját láthatjuk, aki épp a szigeten úgy megfázott, hogy ágynak dőlt, majd 1903 karácsonyán tüdőgyulladásban elhunyt. Apja azonnal eldöntötte: a Szent Margitnak egykor otthont adó Domonkos-rendi zárda romjainak közelében, a Dunától néhány lépésnyire álló kápolnát emeltetet az emlékére: az 1904-1907 közt született, a köznyelvben Habsburg-kápolnaként emlegetett (építészek: Korb Flóris, Giergl Kálmán) épületnek végül alig négy évtized jutott, az ólomüvegek, a padsorok, illetve a tetőszerkezet porrá válása azonban nem lett volna mindenképpen magyarázat a bontásra.
A hatalom másként döntött: az álló főfalak, illetve a torony röviddel a fegyverek elcsendesedése után porba hullott.
A sokszor Ybl Miklós legszebb munkájaként emlegetett neoreneszánsz Margit fürdőnek (1868-1870) ennél kétszer hosszabb élet jutott, hiszen az egykor aranyozott kupolájával büszkén a környéken sétálók, illetve pihenők fölé nyújtózó tömege szintén súlyos károkat szenvedett, részleges helyreállítás után azonban a Rákosi-korban újra megnyithatta a kapuit.
A végső ítéletet végül az 1956 márciusi dunai árvíz mondta ki rá: az együttes helyrehozhatatlannak ítélt károkat szenvedett, két év múlva pedig műemléki védettsége ellenére is megindult a bontása.
A teljes film itt látható:
