Sorra készülnek a filmtörténeti dokumentumfilmek Hollywood egykori nagy sztárjairól. Ez mindig is így volt, nincs benne semmi meglepő. Hollywood legkedvesebb témája önmaga, különösen akkor, amikor válságot érzékel maga körül, amint ezt az utóbbi években a Volt egyszer egy… Hollywood és a Babylon elkészülte bizonyítja. Éppen az elkerülhetetlen változás felismerése miatt bírnak a szokásosnál komolyabb tétekkel az újabb, filmiparról és nagy alkotókról szóló filmek. Az HBO Faye Dunawayről szóló, friss portréfilmje sem csak az Oscar-díjas színésznőről szól, hanem egy végérvényesen elmúlt kulturális pillanatról.
Dunaway kivételes pályájára legfontosabb filmszerepeinek felidézésével emlékeztünk nyolcvanadik születésnapján. Ez a karrier nem a szerepek hatalmas száma vagy az eljátszott karakterek sokfélesége miatt nevezhető kivételesnek, hanem a színésznő különleges érzéke miatt, amellyel igen nagy arányban sikerült kivennie a részét filmtörténeti jelentőségű művek létrehozásából. A Bonnie és Clyde 1967. nyári bemutatója sorsfordító pillanat volt Hollywood történetében, mert friss levegőt eresztett a tönkrement, klasszikus stúdiófilmek dohos műtermeibe. Arthur Penn felforgatta a műfaji hagyományt és Amerikába hozta a modern európai film művészi újításait – korántsem egyedüliként, mert John Cassavetes, John Frankenheimer, Stanley Kubrick korábban is kísérleteztek már hasonlóval, de inkább a független filmes színtéren vagy szerényebb közönségsikerrel és kritikai visszhanggal.
Dunaway a szabadságra és szerelemre vágyó, közveszélyes bankrabló, Bonnie Parker szerepével futott be, a következő néhány évben pedig legalább kettő, de inkább három remekműben játszotta el a legfontosabb női szerepet. Ő volt a roppant hatalmú, vérnősző földesúr felesége Roman Polanski Kínai negyedében, amely újfajta, öntudatosabb viszonyt körvonalazott a klasszikus hollywoodi műfajokhoz a hetvenes évek átalakult Amerikájában.
Majd megint jött egy közös munka Penn-nel, a Kis Nagy Ember. Ez a pikareszk nevelődési történetnek álcázott, kíméletlenül kritikus westernfilm aktivista nyíltsággal kapcsolta össze az amerikaiak vietnámi háborúját az indiánok száz évvel korábbi, tömeges meggyilkolásával. Végül Dunaway játszotta el a törtető programigazgatót a Hálózat médiaszatírájában, ami harapósabb és kiábrándultabb, mint a tévéiparról szóló, mai sorozatok.
Ezekről a mérföldkövekről a sajnálatosan kimaradt Kis Nagy Ember kivételével Laurent Bouzereau új portréfilmje is méltó módon megemlékezik, megszólaltatva filmkritikusokat, alkotótársakat – a legtöbbjüket, például Polanskit, régi interjúrészletek segítségével –, Dunaway körültekintően és óvó szeretetettel nyilatkozó fiát, valamint természetesen Faye Dunawayt is. Látszik, hogy ő sokkal kevésbé szereti már elemezgetni a pályafutását és nagy szerepeit, mint a régebbi, ide is bevágott interjúkban, de határozottan és összeszedetten fogalmaz. Nyomot hagyott rajta az idő meg néhány, kifogásolható eredménnyel járt plasztikai beavatkozás, de felismerni a nyolcvanhárom éves portréalanyban azt a karakán és öntudatos nőt, akit kollégái régebben nehéz esetnek tartottak.
Bouzereau korrekt, de jobbára izgalommentes dokumentumfilmje egyetlen igazán érdekes árnyalattal bír: azzal, ahogyan hozzákapcsolja Dunawayt a klasszikus hollywoodi hagyományhoz. Egy fénykép elemzésével kezdi. A színésznő 1977-ben Oscar-díjat nyert a Hálózat női főszerepéért. A gálát követő hajnalon az akkori élettársa és későbbi férje, Terry O’Neill fotós készített róla egy fényképet a legendás Beverly Hills Hotel medencéje előtt, ami minden bizonnyal – és nyilván a dokumentumfilm is emellett érvel – az egyik legkifejezőbb, legjellegzetesebb kép arról, milyen érzés lehet egy filmcsillag bőrében lenni.
Dunaway ellentmondásosan viszonyult a régi Hollywoodhoz, és az is ellentmondásosan viszonyult őhozzá. „Kivel a legrosszabb együtt dolgozni?” – kérdezték egy tévéműsorban a karrierje vége felé járó sztárszínésznőt, Bette Davist. „Egymillió dollárt teszek rá, hogy Faye Dunawayjel. Kérdezzen meg bárkit, aki beül ebbe a székbe” – felelte Davis Johnny Carsonnak. Talán a hasonló nem szívelte a hasonlót: Davis úttörő volt, aki a harmincas-negyvenes években rengeteget kockáztatott az önérvényesítés érdekében. Feltehetően már idegesítette őt ez a fiatalka, de máris harciasan öntudatos színésznő, akivel egy tévéfilmben játszott együtt.
A klasszikus Hollywood egy másik fontos színésznője ellenkező előjellel hozta szóba Dunawayt. Joan Crawford őt nevezte meg arra a kérdésre, ki játszhatná el egy életrajzi filmben. Crawford és Dunaway szakmai szempontból nem hasonlítottak egymásra – Crawford nem tudott széles skálán játszani, Dunaway technikailag sokkal képzettebb nála –, de a fiatalabb színésznő is elmondta, hogy rokonságot érez vele.
Az Anyu a sztár (eredeti, ijesztőbb címén: Mommie Dearest) Crawford legidősebb, örökbefogadott lányának, Christinának a memoárján alapul, és tabutörő nyíltsággal számol be róla, hogyan kínozta, bántotta szavakkal és tettekkel a lányát az ünnepelt színésznő. (Az ő legjobb filmje, a Mildred Pierce egyébként egy terhelt anya–lánya kapcsolatról szól.) A filmadaptáció híven visszaadta a könyv drámai jeleneteit, például azt, amelyben Crawford fém vállfákkal csépeli a lányát. A korabeli közönség viszont inkább nevetett ezen meg Dunaway élethű Crawford-sminkjén. „Az a film harminc évvel megelőzte a korát” – mondja a Faye-ben egy megengedő kritikus, és való igaz, hogy a családon belüli bántalmazásról szóló történetekre ma érzékenyebbek vagyunk, komolyabban vesszük ezeket.
Ám 1981-ben az Anyu a sztár hatalmasat bukott, és hírhedt camp kuriózumként kezdték emlegetni, ami annyira rossz, hogy az már szinte jó. De legalábbis jó éjféli mozivetítéseken, Joan Crawfordnak beöltözve és vállfákkal felszerelkezve, a haverokkal végigröhögni. „A Crawford-filmet kihagytam volna” – ismerte be Dunaway egy későbbi, az új dokumentumfilmben is bejátszott tévéműsorban. Jó oka volt így ítélni, mert a nyolcvanas-kilencvenes években elvétve kapott csak értelmes szerepeket, valamirevaló főszerepet pedig annál is ritkábban. A tét nélküli sorozatszerepek és a Supergirlhez hasonló ostobaságok mellett azért befértek olyan izgalmasabb filmek is, mint az alkoholizmusról elég őszintén beszélő Törzsvendég, az Emir Kusturicával és Johnny Depp-pel forgatott Arizonai álmodozók, később az Angelina Jolie hírnevét megalapozó divatmodell-életrajz, a Gia.
Alkotóik visszaballagtak a stúdióakolba, amelyről kiderült, hogy jobban ellenáll mindenféle filmtörténeti viharoknak, mint a Bonnie és Clyde premierje után látszott. Faye Dunaway közeli kapcsolatot ápolt a klasszikus Hollywood letűnt világával, miközben tudatosan igyekezett eltávolodni attól. Mi sem természetesebb, mint hogy mára belőle is a dicső múlt hírmondója lett.
Faye (2024), 91 perc. Elérhető a Maxon.
