Kultúra

A szép szerelmeseket szitává lőtték a kocsiban, és Hollywood többé nem volt ugyanaz

Mi közünk van fél évszázada készült filmekhez? A Hollywoodi Reneszánsz kritikus szemléletű remekművei Amerika előző nagy válságkorszakában készültek. Miért lehettek bátrabbak és kísérletezőbbek ezek a filmek, és vajon érezhető-e még a hatásuk napjaink meghatározó filmjein? Egy nagyszerű, új magyar könyv segít eligazodni.

1967 nyarán az Egyesült Államokban váratlan közönségsikert aratott egy film, amit ugyanakkor a kritikusok zöme elutasított: túl szabálytalannak, túl erőszakosnak, túl gátlástalannak tartották. Pedig mindannyian, nézők és kritikusok, filmtörténeti pillanat tanúi voltak, a Bonnie és Clyde ugyanis a hollywoodi mozi új korszakát nyitotta. Ez persze csak utólag vált világossá, ahogy az a filmtörténeti folyamatok megítélése esetében törvényszerű. Arthur Penn gengszterfilmjének kivételes pozícióját magyarázza, hogy számos olyan stíluselemet és műfaji megoldást tartalmazott, amelyek a következő években több másik hollywoodi filmet is alapvetően meghatároztak. Emiatt ez az egyik, talán a leggyakrabban emlegetett film, ha a Hollywoodi Reneszánsz kezdőpontját kell kijelölnünk.

A „reneszánsz” elnevezés azért indokolt, mert ebben az időszakban, az 1967 utáni nagyjából nyolc évben, a hollywoodi mozi új színekkel gazdagodott. Fiatal, szerzői ambíciókat dédelgető rendezők kaptak nagy lehetőséget, akik felfrissítették, olykor hevesen kritizálták a régi hollywoodi műfajokat és azt az ideológiát, amit ezek a zsánerek képviseltek.

Erősen kritikus korszak gyermekei voltak: ekkoriban az amerikaiak közül egyre többen kérdőjelezték meg a vietnami háború értelmét, és egyre élesebbé váltak az Egyesült Államokat belülről szító konfliktusok. A feketék jogainak korlátozása, a hippikkel vagy az ellenkultúra más képviselőivel szembeni erőszakos rendőri fellépés miatt a társadalom széles rétegei háborodtak fel, ez a feszültség pedig a filmekbe is beszivárgott.

Ám a Hollywoodi Reneszánsz eredményei nem csak a Bonnie és Clyde (vagy a Diploma előtt és a Point Blank) premierjét követő nyolc évben, A cápa 1975-ös bemutatójáig tartó időszakban éreztették hatásukat. Olyan inspirációk érték ekkor a fősodorbeli és független amerikai filmeket egyaránt, amelyek a későbbi hollywoodi filmek szemléletét is meghatározták. Arról nem is beszélve, hogy jó néhány alkotó, aki ebben az időszakban kezdte a pályafutását – többek között Martin Scorsese, Steven Spielberg, Brian De Palma vagy Woody Allen – ma is dolgozik. Ők vagy a saját rendezéseikkel, vagy az ő stílusukat követő-továbbgondoló alkotók munkái révén is éreztetik a hatásukat. A kérdés csak az, mire elég a Hollywoodi Reneszánsz öröksége a kortárs Hollywoodban, amelyet egyre inkább fél évszázada még láthatatlan vagy kiszámíthatatlan jelenségek határoznak meg, elsősorban a digitális technológia egyeduralma és a moziforgalmazás visszaszorulása.

Hazugságnak tűnt, amit a régi Hollywood harsogott

A Hollywoodi Reneszánsz tehát egyáltalán nem maradt filmtörténeti zárvány. Hogy mennyire nem, és miért volt fontos ez a korszak, arról egy most megjelent könyvből tudhatunk meg mindent, amit szeretnénk, vagy amiről nem is hittük, hogy érdekel minket. Az egyetemi oktatóként és filmkritikusként dolgozó Pápai Zsolt Hollywoodi Reneszánsz című könyve tudja azt, amit a legjobb tudományos művek: azokat is érdekeltté teheti témája iránt, akik azt hitték, semmi közük ötven éve bemutatott, részint ráadásul a maguk korában sem túl híres filmekhez.

Forrás: Gondolat Kiadó

A könyv már csak amiatt is különleges, mert magyar szerző írta egy olyan témáról, amihez nyilvánvalóan nem fűzheti annyira mély kulturális kapcsolat, mint az amerikai filmtörténészeket. Mégis úgy érezni, hogy Pápai alaposabban ismeri a korszakot és több oda tartozó filmet látott, mint az amerikai szerzők derékhada. Nyilvánvalóan nem fogják lefordítani a könyvét, pedig megkockáztatható, hogy angol anyanyelvű olvasóknak is tudna újat mondani.

A magyar filmeskönyv-kiadásban pedig még inkább párját ritkítja a kötet. Kevés ugyanis az olyan munka, amely tudományos alapossággal készült, de nem valamilyen leszűkített szempontú kutatást dolgoz fel. Természetesen nélkülözhetetlenek lehetnek az ilyen könyvek is, de sokkal inkább a tudományos közösséghez szólnak, mintsem a nagyközönséghez. Magyarországon egyfelől ilyesmi jelenik meg, másrészt szórakoztató művek: filmes életrajzok, portré- és interjúkötetek, hol korrekt színvonalon, hol bulvárosabb közelítésben.

2001: Űrodüsszeia (forrás: COLLECTION CHRISTOPHEL NZ © Metro-Goldwyn-Mayer – Stanley Kubrick Productions)

Információgazdagsága, a repkedő nevek és filmcímek miatt Pápai könyvét sem feltétlenül könnyű befogadni, de a szerzőnek megvan az a szerencséje, hogy egy csomó, mindenki által látott vagy legalább hallomásból ismert filmről is ír, és hát ki ne akarna új megközelítésből olvasni A Keresztapáról, a 2001: Űrodüsszeiáról vagy Clint Eastwood westernjeiről?

A könyv elsősorban azt mutatja be, formavilágukban és a klasszikus hollywoodi műfajokhoz való viszonyulásukban milyen újdonságot képviseltek ezek a filmek. Pápai azt állítja, a Hollywoodi Reneszánszban az a kivételes helyzet állhatott elő, hogy olyan alkotói szemléletmódok érvényesülhettek egymás mellett, egymással párhuzamosan – olykor egyazon filmen belül! –, amelyek egyrészt egymásnak is ellentmondanak, másrészt kölcsönösen idegenek voltak a domináns hollywoodi szemlélettől. Egyszerre értékelődött fel a külső nézőpontú, objektív, akár kifejezetten dokumentarista megközelítés (például a ténfergő, céltalan fiatalokat követő Kétsávos országútban) és a szélsőségesen szubjektív, a képeket és a történetet egyformán absztraktabbá formáló stílus (olyan filmekben, mint a gengszterek szokásos ábrázolásmódját felülíró Point Blank, vagy a westernhagyományokat kritizáló Fennsíkok csavargója).

Annak, hogy ilyen rendhagyó filmek készülhettek, ezeket ráadásul hollywoodi stúdiók gyártották vagy forgalmazták, több különböző oka volt. A legfontosabb, hogy a klasszikus hollywoodi gyártási szisztéma meggyengült, a régi vágású stúdiófilmekre egyre kevesebben voltak kíváncsiak, különösen a fiatalok utasították el ezeket.

A fiatalabb alkotók által, kevés pénzből készített filmek viszont alkalmanként váratlanul nagy sikert arattak. Elsősorban a Szelíd motorosok anyagi sikere volt az, ami meggyőzte a stúdiófőnököket, hogy érdemes pénzt adni a filmfőiskoláról frissen kikerült, vagy más úton a filmkészítés közelébe jutott rendezőknek.

Fennsíkok csavargója (forrás: AFP)

Másrészt a társadalmi és politikai környezet is megváltozott. A filmek által is képviselt és propagált, klasszikus amerikai értékek – az egyéni felelősségvállalás és célorientáltság ünneplése, a közösség megtartó erejének felmutatása – fokozatosan egyre üresebbnek és hazugabbnak tűntek.

Hogy is ne tűnt volna hamisnak az állam képviselőibe vetett hit a vietnami háború, a polgárjogi mozgalmak, az ellenkultúra forrongása, majd a Watergate-botrány éveiben?

Ezek mind fontos okai voltak annak, hogy a hollywoodi filmek szemlélete megváltozhatott, Pápai viszont inkább a filmforma változásaira koncentrál, abban pedig döntő szerepet tulajdonít az akkoriban vagy nem sokkal azelőtt készülő európai művészfilmek hatásának. A fiatal amerikai rendezők már ismerték Bergman, Antonioni, Fellini vagy Godard munkáit, és az európai rendezők által kikísérletezett, tökéletesített megoldásokat át akarták menteni az amerikai filmbe.

Gyávák, alkoholisták, amerikaiak

A könyv olvasása közben néha az lehet az érzésünk, a Hollywoodi Reneszánsz újításai döntő mértékben határozták meg az amerikai filmeket. Noha a művészi eredmények és az utókorra tett hatások is jelentősek, ez mégsem volt így: 1967 és 1975 között is több klasszikus ideológiát és formavilágot követő film készült, mint kísérletező, újszerű.

Vannak azonban olyan alkotók, akik, ha korábbi vagy későbbi filmjeikben nem is, ebben az időszakban a Hollywoodi Reneszánsz szemléletét követték. Ők Pápai könyvének hősei: a francia új hullám néhány stílusmegoldását adaptáló, a Bonnie és Clyde-ban bűnözők és rendfenntartó erők megítélését is újragondoló Arthur Penn, a nagyszabású műfaji kísérleteket folytató Stanley Kubrick (2001: Űrodüsszeia), vagy a klasszikus hollywoodi melodráma érzelemgazdagságát a modern művészfilm realista ábrázolásmódjával kombináló John Cassavetes (Férjek, Minnie és Moskowitz).

Férjek (forrás: COLLECTION CHRISTOPHEL © Columbia Pictures – Faces Music

Ám a könyv szerzője náluk is többet foglalkozik Robert Altmannal, akit érezhetően – bár nyíltan ki nem mondva – a Hollywoodi Reneszánsz első számú kulcsfigurájának tart. Altmanban talán a radikalizmusa és a módszeressége vonzza Pápait. A karrierjét a televízióban kezdő, tehát a Hollywoodi Reneszánsz második nemzedékéhez tartozó Altman precízen sorra vette a népszerű hollywoodi műfajokat, és mindegyiket kifordította magából: ideológiájukat megbírálta és részben vagy teljesen érvénytelenítette, megszokott formai megoldásaikat felfrissítette, eközben pedig saját kora társadalmát, közéleti történéseit illette kemény kritikával.

A „legamerikaibb” műfajban, a westernben két olyan filmet csinált, amelyek erős iróniával mutatják be hőseiket. A McCabe és Mrs. Miller férfi hőse teszetosza, kisstílű és gyáva, ráadásul legfőbb célja, hogy bordélyházat alapítson, ami az erkölcseiről is sokat elmond. Altman másik, ebben az időszakban rendezett westernje ennél is kiábrándítóbb képet fest a westernhősről: a Buffalo Bill és az indiánok főalakja alkoholista, életunt figura, aki

éppen a vadnyugat mítoszát, a nagy amerikai eredetmondát árusítja ki cirkuszában. Nehéz lenne ennél durvábban kritizálni az amerikai alapértékeket.

Még több szó esik a Nashville-ről, amely ugyancsak alapvetően kapcsolódik az amerikai kultúrához, mert a történet közege a nemzeti identitás és kultúra szimbolikus helyszíne. Ennek a történetnek viszont nincs egyértelmű hőse – az epizodikus építkezésű, tablóba rendeződő Altman-filmek emblematikus darabjáról van szó –, sokkal inkább egy közösség bemutatása a cél. Csak a befejezésben válik egyértelművé, hogy ez a közösség egyáltalán nem pozitív értelmű, sokkal inkább a közöny, a csömör, a tehetetlenség és a képmutatás köti össze a figurákat. Ők lennének az amerikaiak? Egy olyan filmtől, ami a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának bicentenáriumán készült, ez a felvetés több mint ironikus: szinte vádló hangsúllyal bír.

Nashville (forrás: AFP)

A Nashville-elemzésben, miként a könyv többi fejezetében, komoly szerepet kap az európai hatáskapcsolatok kimutatása. Jacques Tati filmjei és az európai politikai modernizmus darabjai (mindenekelőtt Dušan Makavejev Sweet Movie-ja) Pápai értelmezésében egyként közel állnak a Nashville-hez, és a Hollywoodi Reneszánsz más darabjait is azok európai előzményeire, rokonfilmjeire koncentrálva mutatja be – sokat ír a Kifulladásig és a Bonnie és Clyde, a 8 és ½ és a Mickey, az ász, a Nagyítás és a Magánbeszélgetés kapcsolatáról. Néhány kivételtől eltekintve ma elevenebben emlékszünk a felidézett európai filmekre, mint az amerikaiakra, ez pedig nemcsak a filmek művészi erejében mutatkozó eltérések miatt lehet így, hanem azért is, mert Hollywoodban az ilyen típusú filmek a hetvenes évek közepén visszaszorultak, zárójelbe kerültek.

Volt egyszer egy Hollywood

A nagyjából 1975-ben kezdődő, új-hollywoodi korszakban ugyanis a nagy stúdiók újra megerősödtek, és némi leegyszerűsítéssel azt lehetne mondani, hogy visszavették a gyeplőt az európai mintákat és saját szerzői stílusukat követő rendezőktől. Ebben pont azok a fiatal alkotók voltak a stúdióvezérek segítségére, akik első filmjeiket még a Hollywoodi Reneszánsz égisze alatt készítették: Steven Spielberg, akinek egészen másként fest két, egymás után készített filmje, a Sugarlandi hajtóvadászat és A cápa, vagy George Lucas, aki kísérleti filmektől jutott el a Csillagok háborújáig.

Ha viszont a Hollywoodi Reneszánsznak vége lett, és bekövetkezett a nagyobb költségvetésből készülő, fantasztikus történeteket mesélő és ismét a klasszikus hollywoodi ideológiát követő filmek uralma, akkor miért mondhatjuk mégis, hogy a Hollywoodi Reneszánsz hatása nem múlt el nyomtalanul? A könyv végén helyet kapott egy függelékszerű rész, ami a kortárs hollywoodi film reneszánszbeli inspirációit sorolja fel, sajnos – bár terjedelmi okokból érthető módon – kifejtetlenül. Itt olvashatunk arról, hogy a mai Hollywood néhány nagynevű rendezője mennyit köszönhet a műfaji formák szétszerelésével és áthangolásával kísérletező, hatvanas-hetvenes évekbeli törekvéseknek. A Coen testvérek, Quentin Tarantino, Steven Soderbergh, újabban James Gray vagy Denis Villeneuve filmjei egészen máshogy néznének ki Robert Altman, Stanley Kubrick, Sam Peckinpah vagy Martin Scorsese munkái nélkül.

Ha pedig az olyan filmekre gondolunk, mint a Joker vagy a Volt egyszer egy… Hollywood, akkor a Hollywoodi Reneszánsz inspirációja még egyértelműbbnek tűnik. Talán az sem véletlen, hogy ennek a két friss sikerfilmnek a rendezője egyaránt ötven fölötti, a Hollywoodi Reneszánsz indulása idején született alkotó, akik saját koruk értékrendjének, értékvesztésének kritikájához azt a szemléletmódot alkalmazzák, amely Amerika előző válságkorszakában fogant.

A Hollywoodi Reneszánsz filmjei nehéz idők filmjei. Vigasztalódjunk azzal, hogy ezek a nehéz idők ragyogó filmek elkészítéséhez adnak ihletet.

Pápai Zsolt: Hollywoodi Reneszánsz. Gondolat Kiadó, 2020.

Kiemelt kép: Bonnie és Clyde, forrás: AFP

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.