Kultúra

852 ember fulladt tengerbe, mégis az a legfőbb kérdés: ki vigye el a balhét

RTL+
RTL+
Minden idők legdrágább finn sorozata Európa legnagyobb hajókatasztrófáját járja körül: hogyan lett az 1994-ben mindössze fél óra alatt elsüllyedő komp, az Estonia több száz ember hullámsírja, miközben a szárazföldön azonnal megindult az egymásra mutogatás a nemzetek között. Az Estonia első két epizódja az RTL+ kínálatában látható, a csatorna jóvoltából a teljes évadot megnéztük. Kritika.

Miikko Oikkonen finn showrunner 2019-ben kezdett élénkebben érdeklődni az Estonia tragédiája iránt, és finoman szólva is rácsavarodott a témára. Több mint tizennégyezer dokumentumot nézett át az üggyel kapcsolatban a finn nemzeti archívumban, ami másfél évébe telt, ám azt nyilatkozta, szükség volt ennyi időre, hogy rájöjjön, mit is akar mondani egy ilyen rendkívül komplex ügyről.

Eldöntöttem, mi az a két dolog, amire nem vagyok hajlandó: nem csak egy sztorit fogok elmesélni a katasztrófáról, és nem fogok belebonyolódni a történet körüli elméletekbe

– nyilatkozta egy interjúban. A minisorozat valóban egyikről sem szól, in medias res indul a katasztrófa pillanatában, hogy aztán nyolc részen át csak egy-egy flashbackben térjen vissza a hajóra, egyébként dohos tárgyalótermekben mutassa meg, miként hadakoztak egymással a felelősséget mindenképp hárítani szándékozó fejesek, és hogyan szenvednek teljes tanácstalanságban az elhunytak rokonai.

Sok szempontból nem véletlen, ha az HBO Csernobilja ugrik be: Craig Mazin munkája is egy nemzeteket megrázó katasztrófát mutat be, ráadásul ott is nagy hangsúly került a dohányfüstös döntéshozói asztalok mellett álló inkompetens, cserébe a nagy nemzeti hazugságokat foggal-körömmel védő nagyurak tusájára. De a dokumentarista stílus, a nagyfokú autenticitásra való törekvés és a minimalizmus is olyan elemek, amelyek mindkét sorozatot jellemzik. Ezeken túl a stáblistájukban is akad hasonlóság: az Estoniát rendezőként jegyző Mans Mansson rendezőasszisztensként, a finn J-P Passi operatőrként dolgozott az HBO minisorozatán. Mindebből Oikkonennel közösen minden idők legdrágább finn sorozatát hozták össze 15 millió euróból, amely a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, Magyarországon pedig az RTL+ kínálatában látható.

Az Estonia tragédiája tipikusan olyan horderejű trauma volt több balti nemzet számára is, amelyről mindenkinek az emlékezetébe égett,  hol tartózkodott abban a pillanatban, amikor meghallotta a hírt. Oikkonnen szinte tapintható elhivatottságát és mély tiszteletét magyarázza, hogy szintén megvan a saját sokkélménye, épp a családját látogatta meg, amikor apja szavai beleégtek az elméjébe: „Ez teljességgel lehetetlen.”

1994. szeptember 28-án az Estonia névre hallgató komp szokásos útját teljesítette Tallinn és Stockholm között, amikor éjjel a nagy viharban eltört az autók beengedésére szolgáló orrkapu zárja, majd beömlött a víz a hajóba. A jármű oldalra dőlt, és mindössze fél óra alatt elsüllyedt. Bár voltak a közelben hajók, a mentést késleltette, hogy az áramszünet miatt csak késve lokalizálták a hajó helyzetét, ráadásul vihar is nehezítette a mentést, amelyet helikopterekről végeztek, a mentőcsónakok közé engedték le a mentőket.

A balesetet mindössze 137-en élték túl, 852-en haltak meg, közülük csak 95 áldozat holttestét sikerült kiemelni a tengerből, ezzel ez lett az utóbbi idők legsúlyosabb európai hajókatasztrófája.

És miközben a történtek önmagukban is borzalmasak, a nehézségek a szárazföldön is folytatódtak, az Estonia katasztrófájának kezelése ugyanis hamar a nemzetek és a politikusok versengésévé fajult.

A legalapvetőbb kérdésre ugyanis négy nemzet próbálta megtalálni a választ – pontosabban azt az alternatívát, amely számukra a legkedvezőbb volt. Az Estonia ügyét több ország is a sajátjának tekintette: a hajót egy svéd-észt cég birtokolta, és bár nemzetközi vizeken süllyedt el, a finn katasztrófavédelem alá tartozott a terület. Mindezt tetézte, hogy a hajót a németek építették, az egymásra mutogatás pedig ennek megfelelően azonnal megkezdődött. A sorozat gerincét ez a már-már kafkai abszurdba hajló látszatnyomozás alkotja: hogyan ülnek össze a marcona finn, svéd, észt és német öltönyösök, akik ahelyett, hogy valóban megpróbálnák megtalálni a baleset eredőjét, azon mesterkednek inkább, miként hárítsák a felelősséget másokra.

Ebből a káoszból emelkedik ki a racionalitás nem meghallgatott hangjaként egy finn mérnök, aki a tudomány embereként valóban válaszokat keres, ám magányosan vívja szélmalomharcát éveken át. Azzal szemben azonban ő is tehetetlen, hogy valójában csak átnyomják a tragédiát a bürokrácia útvesztőin különféle nemzetérdekeknek megfelelően, vétkes azonban nincs – pontosabban mindenki a másikat hibáztatja: kit a nem megfelelő biztonsági ellenőrzésért, kit a hajó tervezésért, megint másokat a jármű rossz működtetéséért, végső soron azonban ott van több traumatizált nemzet és mindenekelőtt több ezer hozzátartozó, akik a mai napig nem tudják, miért is vesztek oda a szeretteik.

RTL+

Az Estonia másik hangsúlyos szála ezt a témát járja körül: megismerünk egy önkénteskedő lelkészt, rajta keresztül belelátunk a túlélők, illetve az áldozatok rokonainak sorsába is. De őt is elnyeli a bürokrácia, az állandóan a fülére tapasztott telefon ellenére csak a hivatalnokok által szajkózott sablonszövegeket tudja visszhangozni a körülötte zokogó hozzátartozóknak. Szintén érdekes perspektívát kínál a többször felmerülő kérdés: tényleg az a szerencsés, aki megmenekült? Ezzel együtt olyan morális dilemmák is felmerülnek, hogy kiemelhetik-e három évvel később a halottakat a tengerből – ezen például egy túlélő és egy gyászoló férj ordibálásig fajuló vitába keveredik, amely az áldozatkérdés újabb árnyalatát villantja fel, hisz milyen jogon meri egy túlélő azt szorgalmazni, hogy míg őt kihúzták a vízből, a halottakkal ne tegyék?

A Csernobilhoz hasonlóan a finn sorozat is időről időre fókuszba állít egy-egy utast vagy dolgozót, közülük is a legtöbbet annak a hajón dolgozó férfinak a szála mondja, akit szinte gyanúsítottként faggat ki a tökéletes bűnbakot egyre kétségbeesettebben kereső bizottság, majd a férfi valami olyasmit válaszol, hogy az agresszív vádaskodások nélkül is bűntudata van amiatt, amiért nem halt meg a hajón a többiekkel. A sorozat rendkívül tisztelettudóan bánik az áldozatokkal: kevésszer mutatja premier plánban magukat a halottakat, ám mindennél többet mondanak például az olyan képek, amikor a távolról látjuk a három, halottakat szállító óriási kamiont, vagy épp azt a teherautót, amelynek platóján korábban koporsók tucatjait szállították, majd végül két túlélő ücsörög rajta. A kamera szinte részesévé válik a káosznak, legtöbbször kézikamerás felvételekkel követ arcokat vagy épp tarkókat, amitől még személyesebb, megrázóbb és mindenekelőtt nyomasztóbb a megvalósítás.

RTL+

Ez utóbbi jelző foglalja össze talán a legjobban a sorozatot: nincsen feloldás, nincsen heroizálás, nincsenek olyan dramaturgiai megoldások, amelyek egy kis reménysugárral kecsegtetnének. Többek közt ez is okozza, hogy az Estonia egy idő után kicsit monotonná és egysíkúvá válik, amelynek a nyolcepizódos hossz sem válik a hasznára. Bár időről időre bedobnak egy újabb szálat, egyik sincs olyan hangsúlyosan kibontva, mint ahogyan azt briliánsan megoldották a Csernobilban. Egy ideig ráadásul követni is meglehetősen nehéz nem finn, észt vagy svéd nézőként, hogy a nagyszámú szereplőgárda közül épp ki melyik nemzetet képviseli, kell legalább két epizód ahhoz, hogy nagyjából át lehessen látni, ki hová tartozik. A fókuszt azonban így is időről időre kiengedi a kezéből az Estonia, túl sok időt szán arra, hogy a vizsgálat teljes értelmetlenségét bemutassa. Mindehhez társul a hamisítatlan skandináv hangulat, komótos minimalizmusa a Csernobil feszességére vágyó nézők számára csalódás, a műfaj rajongói számára viszont szépen kivitelezett élmény lehet.

A nyolc epizód előzetesen arra engedett következtetni, hogy a sorozat tárgyalja az elmúlt húsz évben történt fejleményeket is, ám meglepő módon ezek említés szintjén sem kerültek bele a történetbe. Ez tudatos alkotói szándékot takar: Oikkonnen szándékosan nem foglalkozik az elmúlt évek során felmerült teóriákkal, elmondása szerint ugyanis a puszta tényeket és az ügy megoldatlanságát akarta bemutatni. Pedig ezekből akad elég, az Estoniát összeesküvés-elméletek tömege övezi, ezek közül is az a legismertebb, miszerint valójában a svéd titkosszolgálat szállított orosz fegyvereket a hajón, és robbanás okozta a tragédiát. Az Estonia körül egyébként is ott lappang egy rakás gyanús körülmény, többek közt azt, hogy az Estonia-egyezménnyel megtiltották, hogy az azt aláíró nemzetek képviselői – a svédek, a finnek, az észtek és a britek – lemerülhessenek a roncshoz, vagy hogy betonszarkofágba akarták önteni a hajót, esetleg az a spekuláció, hogy valójában a brit MI6 használta futárnak a hajót az orosz fegyverek beszerzésére. És bár a hajó immár harminc éve fekszik a tenger mélyén, ezeket tovább gerjesztik az olyan fejlemények, mint amikor egy amerikai roncskutató 2000-ben illegálisan mégis lement a hajóhoz, és kutatásai során robbanásnyomokra talált bizonyítékot.

Oikkonnen azonban elkerüli a téma bulvárosítását, és csak az áldozatokra, valamint a nyomozásra koncentrál. Aki tehát azt várja az Estoniától, hogy megoldja a nagy rejtélyt, esetleg bizonyítékokat ásson elő, az csalódni fog: a minisorozat egy rettentő nyomasztó szélmalomharcról szól, amelynek a mai napig nincsen vége.

Estonia, 2023, 8 epizód, RTL+. 24.hu: 7/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik