Az 1983-as rali-világbajnokságról játékfilmet forgatni minden szempontból jó döntésnek tűnik. Először is az autóversenyzés hőskorát felelevenítő filmeknek komoly divatja van: Hajsza a győzelemért, Az aszfalt királyai, Ferrari – ebbe a sorba illeszkedik a Race for Glory: Audi vs. Lancia is, amelynek magyar címe (Verseny a győzelemért) nemcsak semmitmondóbb, de nyilvánvalóan rímel is a hasonlóan fantáziaszegény Hajsza a győzelemért címére. Ezenkívül maga a téma is telitalálat, hiszen ez ma már legendás idény volt a rali-vébék történetében, és egyébként is azt az időszakot szokás a rali aranykorának tekinteni.
Végül, de nem utolsósorban pedig Jeremy Clarkson is ezt tartja minden idők legnagyobb versenyidényének – olyannyira, hogy még egy The Grand Tour epizódot is szentelt neki, így az autósportok iránt érdeklődők tömegei is érhető izgalommal várták a filmet. A 83-as idény sztorija dióhéjban az, hogy a régi technológiát képviselő (kétkerékhajtású) Lancia hogyan győzte le az összkerékhajtású, verhetetlennek hitt német szuperautót, az Audit, nem kis mértékben az olaszok leleményességének köszönhetően.
A sztori önmagában tényleg filmre kívánkozik, viszont valamiért a Verseny a győzelemért alkotói ezt csak félig-meddig gondolták így, és a film csak részben adja vissza a vb-idény tényleges történetét, miközben felduzzasztották a sztorit fiktív szereplőkkel és cselekményszálakkal. Mondani sem kell, hogy ez nem válik a film javára. A film végén olvasható figyelmeztetés („Ez a film nem tekinthető a tények hű leírásának”) pedig a Most vagy soha! hasonló jelzését és az annak nyomán kibontakozó vitákat is eszünkbe juttathatja. Csakhogy ebben az esetben nem látszik, hogy nagyon szabadon engedték volna a fantáziájukat az alkotók, vagy hogy egyáltalán valami konkrét céljuk lett volna ezzel, hanem szimplán beemeltek néhány olyan szálat, amelyek a klisés életrajzi filmek sajátjai. Csak éppen még nem is igazak.
Az olasz-brit koprodukciós film azt a koncepciót is elengedi, hogy egyformán mutassa be a két rivális csapatot, és egyértelműen az olaszok szemszögéből láthatjuk a történetet. A főszereplő, a Lancia csapatvezetőjét, Cesare Fioriót alakító Riccardo Scamarcio ráadásul a film egyik producere is, és vélhetően ez sem független attól, hogy Scamarcio jutalomjátéka lett belőle. Félreértés ne essék, Scamarcio remek színész (a John Wick 2-ben és a Szeánsz Velencében filmekben láthatták őt a legtöbben), viszont hiába viszi a hátán a filmet, az ő karaktere sincs kidolgozva eléggé, cserébe a nemezisét, a német Roland Gumpertet alakító Daniel Brühl epizódszereplő lesz a film végére, noha eleinte joggal hihetjük azt, hogy a film kettejük nagy párbaját hozza majd. Ehhez képest Gumpertből egydimenziós antagonistát csinálnak, aki előbb lekezelően viselkedik Fiorióval, majd párszor láthatjuk még bosszankodni és hangosan szentségelni, és kész.
Fiorio jellemzése kimerül annyiban, hogy mindenáron győzni akar, és ezzel az abszolút ellentéte lesz pilótájának, Walter Röhrlnek (a Babilon Berlinből ismert Volker Bruch játssza), aki sokkal lazábban áll a kérdéshez. De hogy miért, az már nem nagyon derül ki, pedig a Clarkson-filmben ő maga elmondja ezt is. Itt viszont inkább csak egy dramaturgiai bunkósbot lesz ebből, amely végigkíséri az egész filmet, de különösebben nem segít hozzá a katarzishoz ez sem. A film – amely az első részében még aránylag hűen követi a valós sztorit – idővel egyre jobban eltér a tényektől, egyrészt kreál egy fiktív balesetet, mintha anélkül nem lehetett volna elég izgalmas ez a versengés, másrészt egy női karaktert is, Jane McCoy-t (Katie Clarkson-Hill), akivel még sejtetnek is valamiféle romantikus vonzalmat Fiorióval, de ez aztán elhal, helyette pedig példás munkakapcsolat alakul ki köztük. Kár, hogy semmi nem utal arra, hogy a dietetikusoknak nagy szerepe lett volna akkoriban az autósportban, sőt, a film sztorija szempontjából sem kulcsfontosságú az ő szerepe. Ha már női karakter kellett az alkotóknak, akkor több értelme lett volna Michele Moutonnak kicsit több szerepet adni, aki néhány villanásra feltűnik ugyan Esther Garrel alakításában, ám meg se nagyon szólal, pedig minden idők egyik legelismertebb női autóversenyzőjéről beszélünk. Ez sem derül ki a filmből.
Mindezek alapján teljes egészében kapufának is tűnhetne a Verseny a győzelemért, pedig nem egészen az: elég jól sikerült a kora nyolcvanas évek vizuális megidézése, az autók kimondottan szépek (főleg azoknak, akik akkoriban gyerekként autóskártyázással múlatták az idejüket), a nemzetközi színészgárda is erős, sőt, még a versenyjelenetek is élvezetesek, bár mondjuk a Ferrariban látottakhoz képest már inkább tűnnek közepesnek.
A filmesek azonban nem tudták visszaadni azt a drámát, ami az Audi-Lancia versenyfutással járhatott 1983-ban, és azt sem igazolták, hogy miért nem maradtak a tényanyagnál. Így a Verseny a győzelemért egynek elmegy ugyan, de nem fogjuk a cikk elején említett autóversenyzős filmekkel együtt emlegetni.
Verseny a győzelemért (Race for Glory), 2024, 1 óra 49 perc. 24.hu: 5/10