Kultúra

Szentté avatja Bob Marley-t a róla szóló film, a legjobban mégis a felesége jön ki belőle

Paramount Pictures - Plan B Ente / Collection ChristopheL / AFP
Paramount Pictures - Plan B Ente / Collection ChristopheL / AFP
Bob Marley élete tényleg film után kiált, de igazságot szolgáltat-e a Bob Marley: One Love? És mit jelez az, hogy a reggae-legenda felesége és gyerekei is részt vettek a film készítésében? Kritika.

A popzenei életrajzi filmek egyik rákfenéje a sok közül, hogy a legtöbb előadó ugyanazokkal a nehézségekkel találkozik a pályája során a zenebizniszben. Nem hisz bennük a külvilág, mielőtt befutnának; a befutás után viszont óriási nyomás nehezedik rájuk; a kiadójuk nem érti a művészetüket és csak terméket lát bennük; a menedzserük átveri őket; a sztárkultusz nem kedvez a magánéletüknek; és akkor ott van még a dalszerzés, amely filmen borzasztóan nehezen megjeleníthető folyamat, de mégis mutatni kell, ahogy a sztár a konyhában pengeti az akusztikus gitárját, és hirtelen ráakad a nyerő dallamra stb., stb.

Paramount Pictures – Plan B Ente / Collection ChristopheL / AFP Jelentkép a Bob Marley: One love című filmből.

Na most, az a szerencse, hogy Bob Marley élete semennyire nem volt átlagos rocksztár-élet: ő lett egy kis karibi ország első számú exportcikke, emellett a harmadik világ (akkor még nem Globális Délnek hívták) első világsztárja; túlélt egy merényletet és fontos szerepe volt abban, hogy Jamaicát sikerült visszafordítani a polgárháború küszöbéről. Továbbá egy gyorsan népszerűvé váló zenei stílus ikonja is lett, no meg egy addig ismeretlen vallás legismertebb alakja is. Ráadásul fiatalon meg is halt, és inkább a koncertezést választotta, nem pedig az esetleg életmentő műtétet.

Ehhez képest a Bob Marley: One Love szinte semmiben nem különbözik egy átlagos zenei biopictől, hiába térnek ki az élete összes fontos momentumára. Hiába az izgalmas alapanyag, a forgatókönyvíróknak mégis sikerült Marley életét sablonos karriersztorivá silányítani, melyben csupa felcserélhető karakter veszi körül a főszereplőt és feleségét. Reinaldo Marcus Green ugyan rendezett már remek életrajzi filmet, a Richárd királyt, itt viszont ő sem tud segíteni. És ha már a zenés életrajzi filmek problémáinál tartottunk, soha nem jó jel, amikor részt vesz a film készítésében a főhős vagy annak leszármazottai. Márpedig a film producerei között ott találjuk Rita, Ziggy és Cedella Marley-t is, és innentől kezdve már eleve hiába kérjük számon az objektivitást a készítőkön – ugyanakkor megkerülhetetlenek, mert jogtulajdonosként kell az engedélyük a dalok felhasználásához, és ugyan mit érne egy Bob Marley-film a dalok nélkül?

Bár ígéretes ponton kapcsolódunk a történetbe – jelesül 1976-ban, amikor az eldurvuló politikai konfliktus odáig fajul, hogy fegyveres bandák tartják félelemben Jamaicát – , és az ott történtekkel az egész film cselekményének keretet adnának az alkotók, ez mégsem valósul meg. Marley ugyan a merényletkísérletet követően megtartja még az erőszakhullám ellen tiltakozó koncertjét, ám utána Londonba menekül, és onnantól kezdve csak híradórészletek erejéig látogatunk vissza Jamaicába, és az egész probléma a háttérbe szorul a befejezésig. Helyette láthatjuk, ahogy az emigráns Marley focizik a parkban, Clash-koncertre megy, felveszi a legfontosabb albumát, az Exodust, nagy sikerrel koncertezik Európában, fájlalja a lábujját – azaz szépen kipipálnak minden fontos részt az életrajzból, de a történet nem tart sehonnan sehová, a dolgok csak úgy megtörténnek vele. Flashbackek, illetve egy felettébb modorosan tálalt, visszatérő látomás révén értesülhetünk a fiatalkora meghatározó eseményeiről, de az pont nem derül ki, hogyan lett belőle a reggae legnagyobb szupersztárja, vagy hogy egyáltalán mit tudott, amit Jimmy Cliff, Peter Tosh és egyéb neves kollégái nem.

Nem volt tehát egyszerű feladata az őt alakító Kingsley Ben-Adirnak, aki egyébként remek választás lenne Marley szerepére, jól is utánozza a zenész manírjait. Kár, hogy vagy suta párbeszédek jutnak neki, vagy pedig paródiába hajló jelenetek, ahol dzsointtal a kezében egy „Jahman!” és „Rastafari!” felkiáltás között elmondja, hogy mindenki legyen egyenlő és szeressük egymást, gyerekek. Ebből aztán néha kiragadja őt a dramaturgia, és akkor erőre is kap a film: ilyen egy nagy veszekedés Ritával vagy a konfliktus a zenekart lenyúló menedzserrel. Kár, hogy ezeknek nem ágyaz meg a sztori, és következményük se nagyon lesz, maximum egy mondat jelzi, hogy a probléma már megoldódott. A Ritát alakító Lashana Lynch egy fokkal hálásabb szerepet kapott, és maximálisan él is vele: néha egy-egy apró gesztussal is képes érzékeltetni a fájdalmát, amellyel a rocksztár-feleség státus jár. Ráadásul az ő figurája a film legpozitívabb szereplője – és akkor itt jusson újra eszünkbe, hogy Rita Marley is a film társproducere.

A többiekkel viszont mostohán bánik a forgatókönyv: zenekara, a Wailers tagjai nagyjából felcserélhetők (kivéve az outsiderként ábrázolt Junior Marvint), de náluk is hálátlanabb szerep a Chris Blackwellt, az Island kiadó főnökét és Marley mentorát alakító James Nortoné, aki itt csak egy unalmas fehér csávó, aki történetesen együtt dolgozik Marley-val, és csak pár súlytalan mondat jut neki. Miközben Blackwell tényleg az egyik legérdekesebb figurája az egész poptörténetnek, a film egydimenziós lemezipari vezetőként ábrázolja, és még az se derül ki belőle, mi köze a reggae-hez, Jamaicához vagy éppen Marley-hoz (pedig elég sok). Más fontos szereplők úgyszólván teljesen kimaradnak a filmből: ilyen Cindy Breakspeare, aki Marley leghíresebb szeretője (sőt, élettársa) volt a sok közül, még a Turn Your Lights Down Low című számot is neki írta – a filmben ezt a dalt már Ritának énekli Marley. Az pedig, hogy a reggae őrült zsenije, Lee Scratch Perry is felbukkan a film egy jelenetében, valószínűleg csak a beavatott keveseknek tűnik fel.

Félreértés ne essék, a Marley-rajongók többsége így is szeretni fogja a filmet. Hiszen jól megidézi a kort és Marley alakját, mellesleg pedig tele van halhatatlan slágerrel, és a zenés életrajzi filmek azért alapvetően a rajongóknak készülnek (lásd a nulla valóságtartalommal bíró Bohém rapszódia elképesztő népszerűségét). Itt is már megszólal négy Bob Marley-klasszikus, mielőtt bármi is történne a filmben, és egy idő után óhatatlanul is musicalterületre lépünk, de ez is a műfaj sajátja. A baj inkább az, hogy nem érezzük úgy, bármit is megszakítanak a zenés jelenetek, a film atmoszférája nem ezek miatt lapos. Sőt, a dalok legalább jók – még akkor is, ha jó pár klasszikus kimarad a filmből.

Paramount Pictures – Plan B Ente / Collection ChristopheL / AFP Jelentkép a Bob Marley: One love című filmből.

A Bob Marley: One Love tehát sajnos felsorakoztatja a popzenei biopic összes problémáját, és ennek a legnagyobb kárvallottja az a néző, aki az igazi Bob Marley-ra kíváncsi. Bár a film felvillant valamit a sötétebb oldalából is, alig-alig érinti azt: csak szégyenlősen utal rá, hogy Marley számtalan nővel csalta a feleségét, még a látszatra sem ügyelve, és gyakran erőszakosan is bánt velük és Ritával is. Az se derül ki a filmből, hogy Marley ugyan számos nőnek csinált gyereket, az apaság nem igazán foglalkoztatta. És bármennyire pozitív dalokat is írt, ő maga nem volt szent, hiába ábrázolja annak a film, amely egy ponton egyenesen Jézus Krisztus-i magasságokba emeli a merénylőjének megbocsátó zenészt. Így ez csak egy újabb példa rá, hogy ezek a filmek nem is azzal a céllal készülnek, hogy megmutassák a főhős valódi arcát, sokkal inkább szobrot akarnak állítani neki – és kár lenne tagadni, hogy sokan ezért is váltanak jegyet rá, ők tudni sem szeretnének arról, hogy Bob Marley is ember volt. Az ő igényeiket messzemenőkig kielégíti a Bob Marley: One Love, a többieknek pedig ott vannak a dalok.

Bob Marley: One Love, 104 perc, 2024. 24.hu: 5/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik