Sok budapestinek csak akkor esett le a tantusz, amikor Puzsér Róbert főpolgármester-jelölt korában meghirdette a Sétáló Budapest programját: szeretett fővárosuk, a százötven éves, bűzös, ideges koszfészek benzingőze évekkel rövidíti meg az életüket.
Csakhogy Budapest nem csupán kegyetlen gyilkosuk, hanem életük melegszívű megmentője is. Amit az egyik kezével elvesz, azt a másikkal visszaadja, sőt annál is többet. A város ugyanis hiába fojtogatja levegőjével a lakóit, összességében még így is kedvében jár az emberi testnek: mivel a fővárosban magasabbak a jövedelmek, továbbá minden kapható, amit a gyomor megkíván, és közel a kórház, minden sarkon gyógyszertár, az emberek itt később halnak meg és nagyobbra nőnek, mint vidéken. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene megjobbítani Budapest levegőjét.)
Ám ez nem volt mindig így. Hogyan és mikor állt elő az a helyzet, hogy a fővárosiaknak aránylag magas lett a biológiai életszínvonaluk? Ezt próbálom kinyomozni ebben a cikkben.
A biológiai életnívó azt fejezi ki, hogy egy társadalomban mennyire ideálisak a körülmények az emberi szervezetnek: betegeskedünk-e vagy jól érezzük magunkat, élünk-e vagy halunk, tele-e a hasunk vagy koplalunk. A biológiai jólét két legnevezetesebb jelzőszáma az, hogy
- meddig sikerül elodáznunk az elkerülhetetlent, azaz hány évet élünk,
- illetve milyen daliás a testünk centiméterben kifejezve.
A következőkben annak járunk utána, hogyan alakult a budapestiek születéskor várható élettartama és átlagos testmagassága időben, illetve vidéki honfitársaikéhoz, valamint a külföldi nagyvárosok lakóiéhoz képest – körülbelül az 1873-as városegyesítéstől a második világháborúig.
A régi Budapest biológiai jólétének feltárása annál is inkább indokolt, mert úgyszólván semmit sem tudunk az anyagi jólétéről sem. Azt, mennyi az egy főre jutó GDP, csak 1994-től számolta ki a KSH megyei bontásban. Vannak ennél korábbra visszatekintő becslések Budapest GDP-jéről, de azok is a szocialista korszakra vonatkoznak. Így, jobb híján, a budapestiek biológiai életszínvonalából lehet következtetéseket levonni a háború előtti Budapest gazdagságáról, ugyanis az, mennyire nyúlik meg az életünk és a testünk, összefüggésben van azzal, mennyire kövér a bukszánk.
Az élettartam mérése
Azt, hogy jellemzően mikor jön el a halálunk órája, nem olyan egyszerű kiszámolni, mint elsőre látszik: nem elég megfigyelni, hány éveseket temetnek. Például az alacsony átlagos halálozási kor nem jelent feltétlenül rövid élettartamot, hanem abból is adódhat, hogy egy baby boom következtében úgy alakult, sok a fiatal, akik ugyan csak kis eséllyel dőlnek ki az élők sorából, de az idősen meghaltak számához képest még így is nagy számban szállnak sírba. Vagyis az átlagos halálozási életkorba (akárcsak a nyers halálozási arányszámba), a népesség korösszetétele is beleszól, nemcsak az, hogy szolgál a kedves egészsége.
E feladat elvégzésére a legalkalmasabb eszköz a keresztmetszeti halandósági tábla, amely leírja, hogyha egy időpontban születne 100 000 csecsemő, milyen lenne a kihalási rendjük, ha életútjukon előre haladva minden egyes életkorban pontosan azzal az eséllyel múlnának ki, amekkorával az egyes életkorokban meghalnak az emberek abban a népességben, amibe a 100 000 fő beleszületett. Egy ilyen táblázatból már leolvasható a születéskor várható átlagos élettartam, tehát az, hogyha egy újszülöttnek olyan halandósági viszonyok között kellene végig küzdenie az életét, amilyenek születése pillanatában fogadják őt, átlagosan hány születésnapi tortának örülhetne.
Budapest 1945 előtti halandósági táblázatainak megszerkesztését az tette lehetővé, hogy Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatalának buzgó hivatalnokai megtermelték a szükséges nyersanyagot: megvan 1869-től 1941-ig a Budapesten jelenlévő élők megoszlása kor és nem szerint az országos népszámlálások, illetve a budapesti köztes népszámlálások és népösszeírások időpontjára, valamint ránk maradt a fővárosban meghaltak száma is kor és nem szerint évről évre a népmozgalmi statisztikában.
Az élettartam időbeli alakulása
Az elkészített halandósági táblák azt mutatják, hogy a mai budapestiekhez képest a régieknek alig felfoghatóan rozoga volt az egészsége: 1945 előtt évtizedekkel rövidebb életet éltek, mint manapság (1. ábra). Külföldről is bajos lenne jelenkori viszonyítási pontot találni: az országoknak az ENSZ által összeállított, 2021. évi születéskor várható átlagos élettartam szerinti listáján az 1945 előtti budapestiek az utoljára mért, legkedvezőbb értékükkel is tök utolsók lennének Csád mögött majdnem két évvel lemaradva.
Budapesten ezzel együtt is jelentősen megnyúlt az élethossz a városegyesítés utáni évtizedekben. Igaz, drámaian rossz induló helyzetből: ha hihetünk az adatoknak, 1869–1870-ben még 19 év sem nézett ki a pestieknek az evilágon (1. táblázat, 1. ábra). Másképpen fogalmazva, az 1869–1870-es pesti halálozási viszonyok között a népesség korösszetételének hatását kiszűrve a meghaltak száma a népességszám 5,4 százaléka lett volna, vagyis minden tizennyolcadik-tizenkilencedik emberre jutott volna egy koporsó egy év alatt. Budapest a hódító útjára – ha szabad így fogalmaznom – a pesti hullagyárból indult.
Az élettartósság ezután 1890-ig ütemesen, évente majdnem fél évvel, innen 1900-ig viszont – a nagyszabású budapesti közegészségügyi beruházások idején – ugrásszerűen, évente több mint egy évvel nőtt. A 20. század első évtizedében ellenben a várható élettartam csigalassúsággal, majd a következő évtizedben gyorsan, majdnem négy évvel rövidült. Ezután 1925-ig gyorsabban nőtt még annál is, mint 1890 és 1900 között. Ez azonban nem nagy dicsőség, mert ez csak a rendkívül alacsony 1920-as bázishoz képest figyelhető meg. Ha 1910-hez viszonyítjuk az 1925-ös adatot, akkor már az látszik, hogy ebben a 15 esztendőben nem történt igazából semmi különös: évente egyharmad életév volt a nyereség, ami éppen olyan ütemű fejlődés, mint ami 1925-től a második világháborúig volt tapasztalható.
Hét évtized alatt tehát majdnem megháromszorozódott a budapestiek élettartama: 32 évvel hosszabb életre volt kilátásuk az 1941-ben születetteknek, mint az 1869-ben világra jövőknek. De hiába léptek át a budapestiek hetven év alatt a régiből egy új világba, amelyben az embereknek összemérhetetlenül több idejük maradt életterveik megvalósítására, az igazi nagy átalakulás még előttük állt. Az a meredek emelkedő ugyanis, ami 1941-ig vezetett a fővárosi halandóság javulásában, kifejezetten lankás volt ahhoz képest, ami a szocialista korszakban következett: 1940–41-től 1959–1960-ra,
ami azt jelenti, hogy két évtizeden át majdnem abban a tempóban nyúlt az emberi élet Budapesten, mint 1890 és 1900 között, a robbanásszerű változás időszakában.
Ez az átfogó kép. Az ezen belüli ingadozásoknak ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget, mert a halandóság mértékét nagyban befolyásolhatta, milyen különös körülmények álltak elő a véletlen folytán éppen a népszámlálás végrehajtásakor. Így például az, hogy 1920–1921-re úgy négy évet csökkent a várható élethossz, minden bizonnyal kevésbé a fővárosiak egészségének hirtelen általános lerongyolódásáról szól, mintsem arról, hogy még 1920-ban is pusztított a spanyolnátha.
Az élettartam hosszú távú növekedése részben abból adódott, hogy a budapestiek egyre inkább túlélték a csecsemő-, illetve gyermekkorukat. 1869–1870-ben 100 élveszülött közül még megrendítően sokan, 42-en nem élték meg az első születésnapjukat sem, és a felnőtt (18 éves) kor elérésére mindössze 35 élveszülöttnek volt kilátása. Az 1940–1941-es mortalitási körülmények között ezzel szemben 100 újszülöttből már „csak” 15-en távoztak az élők sorából még születésük első évfordulója előtt, míg a felnőttkorba 78-an is beléphettek. A halálozás valószínűsége azonban nemcsak a korai életszakaszban csökkent, hanem felnőttkorban is. Az 1869–1870-es halandósági viszonyok között a 18 éves kort elérteket átlagosan végül 50 éves, 1940–1941-ben viszont már 64 éves korukban temették. Egyre jellemzőbb lett a fővárosban az időskori halál (2. ábra).
Az élettartam Budapest-vidék összehasonlításban
Arra, hogy a budapesti várható élettartam mekkora volt a vidékihez (értsd: a Budapesten kívüli Magyarországéhoz) képest, úgy tudunk következtetni, ha összevetjük a Budapestre kapott adatsort a mutató országos alakulásával. Ha eltérést találunk bármilyen irányban az országos és a fővárosi értékek között, tudható, hogy Budapest-vidék összevetésben ennél nagyobb volt a különbség.
A legkorábbi rendelkezésünkre álló országos halandósági tábla 1890–1891-re vonatkozik. Ezelőttről csak szórványos nyomok vannak arról, milyen lehetett az élettartam vidéken, de azok kivétel nélkül azt sugallják, hogy rövidebb, mint a fővárosban, vagyis a jelek szerint történetünk a városi hátrány, az urban penalty korszakában indul.
Az urban premiumnak azonban hamar leáldozott: 1910–1911-ben döntetlen körüli volt az egyébként jelentős nemi eltérésekkel folyó mortalitási versengés állása. 1920 után már mindig és tetemes előnnyel Budapest előtt járt az ország (3. ábra). A Budapest-vidék összevetés tehát azt az érdekes eredményt mutatja, hogy Budapest korán és rendkívül gyorsan leküzdötte hátrányát a vidékkel szemben, de az urban penalty még egyszer megérkezett a fővárosba. A mai „erőviszonyok” csak a szocializmusban alakultak ki: 1959–1960-ban már tovább tartott az élet a budapesti szmogban, mint a vidéki jó levegőn.
Élettartam nemzetközi összehasonlításban
A legkorábbi, 1869–1870. évre mért várható élettartam nemzetközi összehasonlításban is lesújtó képet fest a pestiek biológiai életszínvonaláról. Arra, hogy olyan rövidnek mérjék az életet 1870 körül vagy később, mint amilyen Pesten volt közvetlenül azelőtt, hogy Budapest része lett, az 1880-as évek eleji Moszkván és Szentpéterváron kívül nem találtam példát az emberi történelem lapjain.
Ekkoriban az innen nyugatra fekvő nagyvárosokban akár kétszer olyan hosszú is volt az élethossz, mint Pesten. Londonban az 1730-as években volt olyan sérülékeny az élet, mint Pesten a városegyesítés előestéjén. Bécsben az 1850-es évek közepén, Poznanban 1848 körül találunk egy ahhoz hasonló mélypontot, mint amilyen halálozási viszonyokat Pest 1869–1870-ben mutat. Bécsben akkor kolera, Poznanban szintén kolera pusztított. Pest város statisztikai évkönyve nem említette semmilyen járvány dühöngését. Úgy látszik, Pesten úgy hullottak az emberek a hétköznapokon, mint Bécsben kolera idején. Az önálló Pestet végnapjain egy világ választotta el a világtól (4–5. ábra).
Innen nagy vonalakban úgy írható le a változás, hogy Budapest lemaradása az életmegőrzés esélyeiben a nyugatabbra elhelyezkedő nagyvárosokhoz képest 1890-ig fokozatosan, majd onnan 1900-ig rohamosan csökkent, sőt, több várost beért a magyar főváros. A 20. században azonban lassabb volt az élettartam fejlődése Budapesten, mint a nyugat- és közép-európai, valamint észak-amerikai városokban, így a különbség a halandóságban ismét kiszélesedett. Amennyire az adatokból kiolvasható, ugyanekkor a dél- és a kelet-európai városokban is gyorsabban javult a halandóság: felzárkóztak vagy akár behozták, sőt, megelőzték Budapestet.
A testmagasság mérése
Egy populáció átlagmagasságának alakulása tanúskodik az ifjúkori tápláltsági állapotáról, vagyis megmutatja, hogyan változott a magzati kortól 20–23 éves korig megevett élelmiszerek mennyisége és minősége az energia-felhasználáshoz képest, ha a népesség génállományában időközben nem történt a testmagasságot befolyásoló módosulás. Egy népesség tápláltsága sok mindentől függ. A betegségektől, aztán attól, milyen a jövedelemeloszlás stb. Az egyik tényező az átlagos jövedelemszint.
Az egész népesség termetének megállapítására a férfiak esetében van esély, mert az általános hadkötelezettség korában majdnem mindannyiuk testmagasságát feljegyezték abban az évben, amikor hadköteles korba léptek. A sorozásokat dokumentáló katonaállítási lajstromok közül Budapest esetében korábban már többet feldolgozott a fizikai antropológiai kutatás. Ezt az 1890., 1913. és az 1940. évi fővárosi állítási lajstrom magasságadatainak összegzésével egészítettem ki.
A testmagasság időbeli alakulása
A mai sztenderdekhez viszonyítva az 1945 előtti budapestiek igen mélynövésűek voltak. A testmagasság azonban növekvőben volt: az 1940-ben sorkötelessé váló 21 évesek már 5 és fél centivel magasabbra nőttek, mint azok az ugyanilyen korúak, akik 1857-ben álltak sorozóbizottság elé. Ez annyit tesz, hogy ebben az időszakban évtizedenként átlagosan 0,66 cm-rel nyúltak meg a budapesti fiatal férfiak. Ez a fejlődés mindazonáltal sokkal lassabb volt, mint az, ami a szocialista korszakban várt a budapestiekre. Az 1973-ban sorozottak már 18 éves korukban 4,5 cm-rel magasabbak voltak, mint 1940-ben a 21 évesek (3. táblázat, 6. ábra).
Amennyire megítélhető, a kiegyezés előtti fővárosi sorozásokon nőtt, az utána következő évtizedekben stagnált a testmagasság. Ezután megint egyre nyúlánkabbak lettek a fővárosi fiatalemberek, ahogy a Horthy-korszakban is, de a két világháború között lassabbnak tűnik a magasság növekedése, mint a Monarchia utolsó két évtizedében (3. táblázat, 6. ábra).
Testmagasság Budapest-vidék összehasonlításban
Amíg az északnyugat-európai városok lakói a szakirodalom szerint csak a 19. század utolsó évtizedeiben lettek magasabbak vidéki honfitársaiknál, addig a budapesti sorozottak a vizsgált időszak kezdetétől, az 1850-es évektől kezdve végig nyurgábbak voltak a vidékieknél. Az urban premium 1 és 3 cm között ingadozott. A különbség időbeli alakulásáról annyi deríthető ki, hogy Budapest előnye az 1880-as évektől a századfordulóig csökkent, utána azonban az első világháborúig megint növekvőben volt (6. ábra).
1913-ban az is megfigyelhető, hogy a fővárosi fiatalemberek nemcsak a falusiak fölé magasodtak, de a vidéki kisebb (rendezett tanácsú) és nagyobb (törvényhatósági jogú) városok ifjainál is daliásabbak voltak másfél-két centiméterrel.
Testmagasság nemzetközi összehasonlításban
Nem áll rendelkezésünkre túl sok adat a külföldi nagyvárosok sorozottjainak múltbeli magasságáról. Ami mégis, az azt mutatja, hogy a budapesti sorkötelesek alacsonyabbak voltak a nyugat-európaiaknál, de magasabbak a dél-európaiaknál. Közép-Európában a cári Oroszországban elhelyezkedő Varsót túlnőtte Budapest, a Monarchiához tartozó Krakkóval azonban nagyjából együtt haladt. A bécsi fiatalemberek a budapestiek fölé magasodtak, ám 1910 körül a budapestiek felzárkóztak hozzájuk (7. ábra).
Az eredmények összegzése
Budapest biológiai jóléte a halandóság szempontjából rendkívül alacsony szintű volt a dualista korszak nyitányán. Három évtized múlva azonban már nem álltak a budapestiek folyton fél lábbal a sírban: a századfordulóra több mint kétszeresére nőtt az élettartamuk. Ezután két évtized stagnálás, sőt, némi romlás következett. Végül a Horthy-korszakban nem azzal a tempóval, ahogy a 19. század végén, de nőttön-nőtt a várható élettartamuk. A halál végső soron elkerülhetetlen volt, de ettől még megszelídíthetőnek, bekövetkezte halogathatónak bizonyult, és ebben önmagukhoz képest jól teljesítettek a budapestiek 1945 előtt.
Két másik értelemben azonban inkább kudarctörténet volt. Egyrészt Budapesten hamarabb koporsóba kerültek az emberek, mint a világ sok metropoliszában, mindenekelőtt a nyugat-európaiakban és észak-amerikaiakban. Igaz, a századfordulóra sok külföldi nagyvárost utolért a székesfőváros élethosszúságban, ám onnan megint, sőt, egyre hátrányosabb helyzetbe került. Másrészt 1945 előtt nem sikerült előállítani azt a helyzetet, ami manapság fennáll, tehát, hogy a nagyvárosokban élők tovább élnek, mint a vidékiek. A magyar falvak és kisvárosok népe – megint egy századfordulós intermezzót leszámítva – később halt meg, mint pesti honfitársaik.
A budapestiek testhosszúsága ugyanebben az időszakban ugyancsak növekedett, méghozzá, úgy tűnik, inkább az első világháború előtt, mint azután. Ezzel a magyar főváros lakossága alacsonyabbnak látszik a nyugatabbra fekvő, de magasabbnak a keletebbre és délebbre elhelyezkedő városok népességénél. Mindez eddig egybevág azzal, amit a székesfővárosban várható élettartamról kiderítettünk. Az viszont már ellentmond neki, hogy amíg Budapesten az embereket a vidékieknél rövidebb életűnek mutatják az adatok, addig nem kisebb növésűek, hanem épp nyúlánkabbak voltak náluk.
Miért halhattak meg előbb a magasabb budapestiek az alacsonyabb vidékieknél?
Hogyan lehetséges, hogy termetre a budapestiek, élettartamra a vidékiek álltak jobban? Hogyan oldható fel az az ellentmondás, hogy a biológiai életszínvonal egyik mutatója szerint a budapestiek jártak jól, a másik szerint ők húzták a rövidebbet? Zárásul négy hipotetikus magyarázatot vetek fel, és mérlegelem, mennyire hihetők.
- Az egyik útja annak, hogy egy népesség egy másiknál magasabbra nőjön, de hamarabb meg is boldoguljon, az, hogy nemcsak hosszában, hanem széltében is megtermettebb lesz. Ez akkor lehetséges, ha túl jól megy a sora, vagyis a bőséges táplálkozás következtében a népesség egyrészt megnyúlik, másrészt el is hízik, ami korábbi halálozáshoz vezet.
Hogy ez volt-e a helyzet, azt biztosan akkor tudnánk kideríteni, ha a fővárosiak és vidékiek testtömegét is ismernénk, ám erre nincs adat. Ezzel együtt is egészen valószínűtlen, hogy a fővárosi túltápláltság áll a háttérben, mivel a budapestiek hiába voltak magasabbak a vidékieknél 1945 előtt, nálunk jóval alacsonyabbak voltak, tehát távolról sem voltak olyan tápláltak, hogy elérjék a potenciális magasságukat, továbbá a haláloki szerkezet sem azt mutatja, hogy a túlsúlyosság vitte el az embereket. Az, hogy a halálba zabáljuk magukat, nem a múlt, hanem napjaink veszélye.
- Elképzelhető az a forgatókönyv is, hogy a budapestiek nemcsak korábban haltak, hanem igazából rosszabbul tápláltak is voltak a vidékieknél, 21 éves korukra mégis nekik lett nagyobb az átlagmagasságuk. Ez a helyzet azért alakulhatott ki, mert a fővárosi népesség születése után nagyobb halálozási esélyekkel szembesült, mint a vidékiek, így, meglehet, a sok alultáplált, töpörödött budapesti ifjút korábban lekaszálta a halál, és mire sorozóbizottság elé kellett járulni, a fővárosban már jobbára csak a délcegebbek maradtak életben. Vagyis e hipotézis szerint a budapesti sorkötelesek nem a jobb budapesti élelmezési viszonyok miatt voltak hosszabb testűek, hanem azért, mert őket már a sorozóbizottság előtt megrostálták a Taigetosz-szerű fővárosi életkörülmények.
Mindaz azonban, amit tudunk Budapest és a vidék élelmiszer-fogyasztásáról, ellentmond ennek a feltételezésnek. Az első, Keleti Károly által készített, igen bizonytalan módszertanú élelmezési statisztika becslése szerint a budapestiek az 1880-as évek első felében kicsivel nagyobb mennyiségű táplálékot vettek magukhoz, mint a vidékiek, de ennél fontosabb, hogy sokkal többet, akár többször annyit ettek az értékesebb, kalória- és fehérjedúsabb ételekből (hús, tejtermékek, zsiradék, tojás). Ezután az 1930-as évek végén három esztendőről vannak adataink, amelyek szerint a fővárosban számottevően nagyobb volt az egy főre jutó kalóriafogyasztás, de különösen a fehérjefogyasztás, mint az országban.
Vagyis a budapestiek, amennyire tudjuk, többet ettek a vidékieknél, miközben a városi élet kevésbé energiaigényes, kevesebb izommunkát követel átlagosan, mint a vidéki. A régi Budapest lakossága tehát a vidékhez képest a jelek szerint egyáltalán nem éhezett, így aligha azért mérték a katonaorvosok a budapesti sorköteleseket magasabbnak, mert a vidéki viszonyokhoz képest nagyszámú koplaló már nem állhatott a sorozóbizottság elé, mivel előzőleg a temetőbe jutott.
- Az is magyarázhatná a budapestiek magasabb termetét és rövidebb életét, hogy az élelmiszerek ára Budapesten a vidékinél alacsonyabb, az egészség megőrzésének költsége viszont magasabb volt. Ebben az esetben ugyanis a budapestiek egységnyi jövedelemért a vidékieknél több tápanyagot vásárolhattak, de kisebb mértékben tudták javítani az életbenmaradásuk esélyeit.
Ez a forgatókönyv azonban hiába logikus, egészen valószínűtlen. Egyrészt a vidéki népesség döntő többsége az őstermelésben, míg a fővárosiak más szektorokban voltak foglalkoztatva. Vagyis a vidékiek jelentős részben azt ették, amit maguk termeltek, tehát a kereskedelmi árrés megfizetése nélkül jutottak táplálékhoz, míg a budapestiek a jóval magasabb fogyasztói áron. Másrészt annyi bizonyos, hogy legalábbis az orvoshoz jutásért a vidékieknek éppenséggel felárat kellett fizetniük a távolságok miatt.
- Végül egy olyan magyarázat marad, amire nem tudok ellenérvet: az 1945 előtti Budapest népessége a vidékieknél jobb jövedelmi helyzete és/vagy a városi életmódnak a faluhelyen általánosnál kisebb energiaigénye miatt jobban táplált volt, és ennek következtében magasabbra nőtt. Ennek azonban megvolt az ára. A jobb életminőség az élet rövidségével járt együtt: a budapestiek a lakhelyükkel nemcsak a jobb kosztot/kevesebb erőfeszítést választották, hanem a nagyvárosi zsúfoltságot, rossz levegőt, piszkot is vállalták, amivel rosszabb higiénés környezetbe kerültek a vidékieknél, így korai halálukkal kellet fizetniük azért, hogy tele legyen a hasuk.
A tanulmány hosszabb, lábjegyzetekkel ellátott, forráskritikai problémákat is tárgyaló verziója a Budapest 150. születésnapjára megjelenő Hogyan lett Budapest a nemzet fővárosa? című tanulmánykötetben olvasható.
Az írás szerzője történész, a cikkben szereplő infografikákat Molnár Dávid készítette.