…nekem a provinciáskodás nem kell; én el vagyok határozva a másik irányba menni, (…) én készen vagyok menni a végletekig, győzelemre, ha lehet, az akasztófára, ha kell; – én megyek
– jelentette ki már 1848. március 15-én Perényi Zsigmond báró. Az ősi arisztokrata család tagját Pesten akasztották fel 1849. október 24-én, 65 évesen ő volt az egyik legidősebb vértanú.
A magyar szabadság, függetlenség eltiprása és az azt követő bosszúhadjárat ikonikus dátuma október 6.: ezen a napon adták hóhér kezére vagy állították kivégzőosztag elé a szabadságharc 13 katonai vezetőjét Aradon, és Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt Pesten. A kormány 2001-ben nemzeti gyásznappá nyilvánította, minden évben számtalan megemlékezés őrzi a vértanúk emlékét.
Arról azonban kevés szó esik, hogy a Habsburg-kormányzat megtorlásának nagyságrendekkel többen estek áldozatul. Katonák, népfelkelők és civilek sokaságára szabtak ki halálos ítéletet a katonai bíróságok, az első letartóztatások Pozsonyban történtek még 1848 decemberében, az utolsó kivégzést 1850 júniusában hajtották végre.
Az áldozatok pontos számát nem ismerjük, de amint ebben a cikkünkben részletesen kifejtettük, azonosítható módon összesen 150–160 embert ítéltek halálra és végeztek ki a szabadságharccal összefüggésben, de az áldozatok valós száma ennél biztosan magasabb. Rájuk emlékezünk most Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója kalauzolásával Perényi Zsigmond, az ősz vértanú bemutatásával.
Kölcseyt is segítette
Az északkeleti országrészben, főként Ugocsa, Abaúj, Zemplén, Ung és Bereg vármegyékben birtokos, régi és dicső múltra visszatekintő főnemesi família tagja, Perényi Zsigmond három különböző időszakban is a magyar történelem fontos szereplője volt, hosszú és aktív politikai pályáját azonban egyáltalán nem nevezhetjük tipikusnak. A napóleoni háborúk idején, 1807-ben kezdte országgyűlési munkáját, előbb Ung, majd 1811–12-ben, illetve 1825–27-ben Bereg vármegye követeként az alsótáblán.
Arisztokrataként névre szóló meghívóval rendelkezett az országgyűlés felsőházába, ám ő inkább a választási megmérettetést és az alsóházat választotta – itt írtunk erről bővebben. Mindeközben pedig aktívnak mutatkozott a vármegyei politikában is, Bereg alispánjaként a gyakorlatban ő irányította a megyét 1814-től kezdve egészen 1829-ig, a központi hatalommal szemben is képviselte a magyar nemesség érdekeit. Hivatalvállalását a családi hagyományok mellett a napi megélhetés szintén befolyásolta, mivel a népes Perényi família ekkor már elaprózódott birtokszerkezettel és komoly adósságokkal küszködött.
Zsigmondot ugyanakkor erős küldetéstudat is fűtötte: „tiszti hivatalomat egyedül azon erős meggyőződésből viselem, hogy minden hív polgár múlhatatlan kötelességének tartom azon helyen, ahova őtet a környűlállás helyhez tette, a közjónak s hаzájának szolgálatját felajánlani, s annak teljesítésén teljes erejéből igyekezni.” Megyei és országos közéleti tevékenysége nem maradt visszhang nélkül, miként a történész fogalmaz:
Bátor és ügyes fellépésével hamar az északkeleti országrész ismert ellenzéki politikusává vált, Kölcsey Ferenc kérésére például személyes jelenlétével támogatta a költő közéleti pályafutásának sikeres elindítását Szatmár vármegye 1829-es tisztújításán.
„Az a dicsőség, melyet Nagyságod Beregnek esztendőkig tartott szerencsés kormányával, s az ország gyűlésein kitündöklött, szent hazafiúságával érdemlett, régen forró tisztelőjivé tett minket Nagyságodnak” – írta a Himnusz költője Perényinek.
Idővel aztán kilépett a vármegyei közegből, a szűkebben vett reformkorban, elsőként az 1830-as diétán már a felsőtáblán politizált, miközben öles léptekkel haladt felfelé az állami hivatali ranglétrán is. Előbb a Helytartótanács, majd a korabeli legfelsőbb bíróság szerepét betöltő Hétszemélyes Tábla tagja lett 1834-től, és ugyanebben az évben ugocsai főispánhelyettessé, majd hamarosan főispánná nevezték ki. 1831-ben pedig az egyik királyi biztosként az első kolerajárvány elleni védekezést irányította.
A kormány megbízásából, de elveihez híven
Az ellenzékiség és az állami, kormányzati karrier közötti ellentét a kortársak figyelmét sem kerülte el, ám a kritikákra azt felelte, mindig, minden pozícióban csakis saját meggyőződése vezeti: „mert én ugyan főispán vagyok, de soha meggyőződésemet a kormánynak nem adtam el, és a kormánynak nézetét csak ott pártolom, hol igazsága van.”
A vármegyék élén álló főispánokat az uralkodó nevezte ki, a kormányzat valósággal vadászott a tehetséges emberekre, sőt, nem egyszer radikális ellenzékiek pálfordulást hajtottak végre egy-egy főispáni posztért. Perényi Zsigmond azonban sem elvein, sem ellenzéki tevékenységén nem változtatott markánsan.
Amikor Kossuth Lajos a Törvényhatósági Tudósítások miatt hasonló helyzetbe került, Perényi ugyan nem látta teljes mértékben bizonyítottnak az ártatlanságát, viszont hároméves börtönbüntetése enyhítését kérte – nem járt sikerrel, Kossuthot végül négy évre ítélték.
Melkovics Tamás értékelése szerint Perényi Zsigmond a legfelsőbb bíróság tagjaként és főispánként is vitte tovább ellenzéki attitűdjét, és minden helyzetben saját meggyőződését képviselte – az 1840-es években már szinte egyedüliként a főispánok közül. A titkosrendőrség is azt írta róla szemrehányóan, hogy ellenzéki irányba viszi el vármegyéjét, miközben a „legfüggetlenebb főispán” címre törekszik. Perényi a haladás eszméit is felvállalta, elfogadta a közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás elvét, sőt, még a népképviselet témáját is „megpendítette”.
Pályafutásának ezen szakasza 1845-ben ért véget: az udvar úgynevezett adminisztrátorok, ma úgy mondanánk, teljhatalmú kormányhivatalnokok kezébe adta a megyék kormányzását, így próbálta biztosítani a kormánytöbbséget – itt írtunk erről részletesen. Perényit címe meghagyása mellett eltávolították Ugocsa éléről, de maradt a Hétszemélyes Táblán.
Előre látta, mi fog történni
Ő volt a korszak egyik legtapasztaltabb politikusa, az 1848–49-es népképviseleti parlamentet is beleszámolva összesen nyolc országgyűlésen volt jelen – ehhez tudni kell, hogy akkoriban egy-egy gyűlés évekig is elhúzódott, a következőt pedig általában az előző lezárása után három évvel hívta össze az uralkodó.
1847-ben részt vett az Ellenzéki Nyilatkozat kidolgozásában, valamint Batthyány, Széchenyi, Kossuth és több prominens politikus mellett ő is részt vett abban a küldöttségben, amely 1848. március 15-én Bécsbe vitte, és elfogadtatta a magyar országgyűlés sorsdöntő, történelemformáló felirati javaslatát. Kossuth Lajos 1879-ben, egy Helfy Ignácnak küldött levele Perényi Zsigmond éleslátásáról és elhivatottságáról tanúskodik.
Március 15-ét írunk, Bécsben vagyunk Kossuth szállásán, ahol a magyar küldöttség a felirati javaslatának elfogadása kapcsán tárgyalt, összegyűlt, még Széchenyi is, „ki azelőtt lakom küszöbét soha át nem lépte”, ott üldögélt. Perényi maradt utoljára, és őszintén elmondta, hogy a mindent elsöprő lelkesedés szerinte csalóka „cafrang”, a királyi jóváhagyás ugyan meglesz, de hazugság lesz, csupán átverés. Világosan beszélt: „engem a cafrang nem ámít, nekem a provinciáskodás nem kell; én el vagyok határozva a másik irányba menni – légy bizonyos benne, a dolgok oda fognak menni, oda kell menniök – én készen vagyok menni a végletekig, győzelemre, ha lehet, az akasztófára, ha kell; – én megyek”.
Mindvégig biztosította a törvényességet
A következő hónapok eseményei pedig bebizonyították, hogy a fentiek nem csupán üres szavak voltak Perényi Zsigmond részéről, a továbbiakban ennek szellemében tette a dolgát. Első feladata Erdélybe szólította, miniszteri biztosként az unió tető alá hozásán munkálkodott. Főispáni tisztségét is megtartotta – jellemző, hogy Szemere Bertalan belügyminiszter mindössze 9 korábbi főispán pozícióban maradását javasolta, köztük első helyen Perényit említette. A népképviseleti országgyűlés felsőházának másodelnöke lett, de miután az elnök, Mailáth György kezdetben csak részben, később pedig egyáltalán nem látta el feladatát, Perényi vezette az üléseket.
A magyar kormány és az udvar viszonya egyre jobban elmérgesedett, a pákozdi csata után az uralkodó 1848. október 3-án feloszlatta a magyar országgyűlést, és Josip Jellasicsot nevezte ki hazánk teljhatalmú királyi biztosává. Innentől kezdve nem volt visszaút, aki továbbra is kitartott a magyar szabadság mellett, az vereség esetén semmi jóra nem számíthatott.
Perényit viszont éppen aznap delegálta a főrendiház az Országos Honvédelmi Bizottmányba, ahol elnökhelyettesként működött Kossuth Lajos mellett. A fenyegetettség miatt a felsőház résztvevőit Debrecenben már igencsak nehéz volt az országgyűlésre csábítani, Perényi viszont kitartott, legfőbb érdeme éppen az volt, hogy sikerült annyi főrendi tagot meggyőznie, hogy a felsőház határozatképességét megőrizzék.
Komoly szervezőmunkát felmutatva mindent megtett azért, hogy a törvényhozás a törvényes keretek között működjön: elévülhetetlen érdemei vannak 1848–49 legitimitásának megőrzésében, hiszen a népképviseleti országgyűlés mindkét háza jóváhagyta a legfontosabb döntéseket
– emeli ki a történész.
Önként vállalta a halált
Perényi jóslatának megfelelően a helyzet odáig fajult, hogy 1849. április 14-e és 19-e között az immár Debrecenben ülésező országgyűlés elfogadta a magyar függetlenségi nyilatkozatnak nevezett dokumentumot, amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. Perényi is a trónfosztás mellett érvelt, jórészt neki sikerült megszereznie a főrendek támogatását is.
Így nyilatkozott erről: „Sokszor volt szerencsém részesülni az országgyűlési tanácskozásokban, de ennél fontosabb tárgy még soha elő nem fordult, s nagyobb örömömre nem szolgált semmi, midőn a hazai ügyekben részt vettem, mint ezen egyhangú nyilatkozata a felsőháznak, midőn a képviselőháznak határozatát teljes hazafiúi érzettel egyhangúlag elfogadta.” És mint az felsőház másodelnöke
Világoson fogták el a Bohus-kastélyban, majd Pestre, a laktanyaként és erődként szolgáló, hírhedt Újépületbe vitték. Elmenekülhetett volna, de úgy gondolhatta, vén fejjel (65 éves volt ekkor) ő már nem fut sehova. Tárgyalásán is alapvetően büszkén vállalta tetteit a haza érdekében, és mivel a halálos ítélettel vagyonelkobzás is járt, utolsó heteiben családja boldogulását igyekezett biztosítani.
Szivarozva ment az akasztófa alá
Akasztásra ítélték, a legmegalázóbb kivégzési módra, ami csak egy arisztokratát sújthat. Október 24-én végezték ki az Újépület mellett, nem messze Batthyány Lajos halálának helyétől, azon a napon Perényi Zsigmond mellett Szacsvay Imre képviselőházi jegyző és Csernus Emánuel (Manó) miniszteri tanácsos lépett még a vesztőhelyre. A jelenetről több szemtanú is beszámolt:
„A hófehér szakállú Perényi megölelvén társait, e felkiáltással: Éljen a Haza! – ment az akasztófára”. Egy másik visszaemlékezés szerint: „Mind a három büszkén, magasra emelt hajadon fővel haladt a vesztőhely felé. Nyomban utánuk jöttek a porkoláb a láncokon függő lakatok kulcsával és egy százados hadbíró. A lelkészek csak a kapuig kísérték az elítélteket. Először Szacsvaynak olvasta fel az auditor alig érthető, hadaró hangon az ítéletet. Szacsvay után Csernyus következett, s az egész idő alatt Perényi tíz lépésről nézte a rettentő jelenetet, s midőn rákerült a sor, láncait levették, tizenkét ezüst húszast nyújtott a hóhérnak, hogy hamar bánjon vele. Kérte, hogy a kötelet ne szorítsa hosszú fehér szakállához”. A harmadik: „Az ősz Perényi szivarozva, hideg közönnyel haladt a vesztőhelyig, s egyetlen arcizma sem mozdult meg, midőn a hóhér nyakába veté a fojtó hurkot. »Még a halálban is igazi nagyúr volt«”.
Perényi Zsigmond báró 1849 politikai mártírjai közé tartozik, az ő személyén keresztül a megtorlás szimbolikusan az új alapokra helyezett törvényhozás főrendiházára sújtott le. Mellszobrát 1906. október 24-én, fia és unokája jelenlétében avatták fel Nagyszőlősön, hamarosan azonban nemkívánatossá vált és eltávolították: végül 1991-ben állították ismét helyére, melyet minden évben megkoszorúz a kárpátaljai magyar ajkú közösség. Nyughelye ma is látogatható a Fiumei úti temetőben, sírkövén a felirat:
Meghalt, mert hazáját életénél jobban szerette.
