Itt a Nemzetközi Könyvfesztivál, az évi nagy könyves ünnepek királynője, mikor nemzetközi írósztárok is ellátogatnak hozzánk. Aki mondjuk évente csak a Könyvhét és a fesztivál eseményéire kukkant ki, joggal gondolhatja, hogy a szakmában minden rendben van, a könyvek, köszönik jól vannak, az olvasás él és virul. Hiszen beláthatatlan a standok végtelenje, a katalógusok alapján több könyv jelenik meg évente, mint ahány magyar állampolgár létezik.
Valakinek csak el is kell olvasnia ezeket, nem? Nos, a gond épp itt van.
Hiába a dömping, hiába néhány kiadó egyre agresszívabb és egyáltalán nem a könyves tradícióból fakadó marketingje: bizony, a művek falóinak száma egyre apad. A hírekből tudhatjuk, hogy dőlnek be a stabilnak hitt kiadók, a szerzők sírnak, hogy alig van bevételük. Miből is lenne? Egy-egy könyv bevétele (mivel az írók a legtöbb esetben százalékot kapnak az eladások után) egyre csökken. És miért csökkennek drasztikusan a példányszámok? Logikusan azért, mert egyre kevesebb az olvasó.
De kiből lesz az olvasó? Erre nincsen egzakt meghatározás. Gondoljunk csak arra, korábban, mondjuk egészen a nyolcvanas évekig gyakorlatilag mindenki a könyvek rabjává tudott válni, nem voltak véletlenek a százezres példányszámok (nem csupán krimik, könnyed romantikus olvasmányok esetében), az orvostól a szakmunkásig mindenki egyaránt a könyveket bújta. Megszokott látvány volt a buszon, villamoson, metrón könyvbe temetkező tömeg.
Ma pedig? Ha egy regényből (leszámítva a bestsellereket) elkel háromezer példány, az már komoly sikernek számít. És az olvasás lassan tényleg luxus lett, egy kifinomult réteg ínyencfalatja. Ebbe persze belejátszik az is, hogy a könyvárak felszaladtak, a fizetések pedig egyáltalán nem, de ez aligha magyarázza, hogy a könyvtárak vidékén is főnek a fejek az egyre szűkülő tábor miatt.
A szívem szorul össze, mikor pedagógusok, könyvtárosok fénymásolt lapokkal jönnek el egy-egy dedikálásra. Ők az a réteg, akik még vennének könyvet, csak éppen nincs rájuk pénze. Akiknek meg lenne, inkább mással ütik agyon az idejüket.
A kamaszokon látom, hogy a folyamat immár megállíthatatlan. Még az úgynevezett értelmiségi családok sarjai, akik a nagy könyvespolcok árnyékában nőttek fel, szintén nem az olvasást választják. A fiataloknak egyáltalán nem sikk olvasni. Egy régi, tinédzsereket megcélzó illemtankönyvben tárult elém a tanács, miszerint szívünk választottjával járjunk diszkó helyett olvasókörbe, és legyen beszédtémánk egy-egy jó regény, mert a nemes téma a kapcsolatunkat is más fénybe vonja. Ma, ha egy kamasz ezzel támad, maximum hülyének nézik, kicsit stikkesnek tartják, de leginkább lúzernek. Nem lehet nem észrevenni a szemléletváltást, azt, hogy bizony, az olvasás az osztrigával és az operával került egy polcra: nem a hétköznapok része.
Fotó: Thinkstock
Ezt a tendenciát hivatottak megfékezni az utóbbi évek népszerűsítési akciói, olyan szlogenekkel például, mint hogy az olvasás szexi. Az írók és a kiadók észrevették, hogy pusztán a könyv nem olyan érdekes, a szerzőt kell reflektorfénybe állítani. Akire könnyebb brandet építeni. Jöttek az óriásplakátok, a könyvtrailerek (amik ügyes filmes eszközökkel, trendinek tartott hatásokkal operáltak), és bekúsztak irodalmon kívüli fogások is.
Ma, ha megnézzük, legnagyobb publicitást a slam poetry kap, ahol aranyos fiúk és lányok versben reagálnak az őket körülvevő világra. Ahogy én tudom, ezek könyv formában is tarolnak, a kicsi, vékony és aktuális sorokat veszik, mint a cukrot. És az előadások teltházasak. A felolvasók valóban szexik, helyes fiúk és lányok, akik a korosztályukat valóban meg tudják szólítani a fura rímeikkel, a vicceikkel. Sokszor szállóigévé is válik egy-egy ügyes megoldás, és épp a dolog előadásjellege miatt vonzza a fiatalokat. Valamint amiatt az érzés miatt, hogy ők mi is lehetnénk, ők helyettünk beszélnek, szókimondóak, aranyosak, szépek. De a szépirodalom egyébként nem ilyen: nem alkalmi, nem könnyen befogadható, nemigen rakható színpadra, filmre, klipbe.
Egy-egy komoly regénnyel, kötettel el kellene vonulni, idő kell a leülepedéshez, a feldolgozáshoz. És kinek van ma ideje? Na ugye. És vissza is kanyarodtunk ahhoz, hogy alig olvasunk.
Nincsenek illúzióim: a folyamat megállíthatatlan. Egy ügyes marketingtrükk segíthetne szerintem. Ha épp a dolog luxusvoltára mennének rá a kiadók, hirdetve, hogy aki olvas, az bizony kifinomult, kiválasztott, több (mellesleg ez így is van). Ami luxus, arra többen vágynak. Az igazi műélvezőkön kívül sznobok mindig lesznek. És a sznobok a legjobb célpontjai minden reklámosnak. Sose lesz már a műfaj a széles tömegeké, de ne is ez legyen a cél. Új szlogennek javaslom például ezt:
„Az olvasás kevesek kiváltsága. Tartozzon közéjük.”
És ki ne akarna kiváltságos lenni?!
