Alig pár napja kaptunk hírt arról, hogy Roger Kisby fotográfus ismert pornósokat fényképezett fekete-fehérben, megfosztva őket minden rápakolt szexuális tartalomtól. A képek szolidak, decensek, megkockáztatom, jók. Ám a kérdés adódik: miért kéne megnézni az úgynevezett másik arcukat? Hiszen a műfaj élvezői amúgy sem az arcukra kíváncsiak… Alapvetően mi szükség van minderre? És mindezeken túl észre kell vennünk, hogy ez is egy fontos lépés afelé, hogy bizonyítva lássuk: a pornó immár napjaink része, a műfaj képviselői helyet követelnek maguknak a nyilvánosság eddig számukra kitakart részein.
Korábban – bár az soha nem volt titok, hogy sokan élnek vele – a felnőttfilmesek munkássága inkább a lepleznivaló kategóriába tartozott.
Senki nem dicsekedett vele, a pornósokkal nem pakolták tele a címlapokat, nem állhattak egyfajta követendő idolként a kamerák elé. Létezésük olyan volt, mint mondjuk a biológiai szükségletek: tudtuk, hogy vannak, de ahogy azt sem teszik közszemlére, mi történik a mellékhelyiségben, így őket sem mutogatták. (Eljön még az idő, hogy bekamerázzák a valóság show-k vécéit is, ha így haladunk.)
A folyamat több éve elindult már, gondoljunk csak Michelle Wild, azaz (az egyébként civilben nagyon szimpatikus) Vad Katalin tündöklésére. Az, hogy ő, múltját nyíltan vállalva ismert arccá válhatott, mérföldkő volt. A hasonló médiaszereplésekkel átszakadt a gát: pornóproducerek nyilatkoztak jobbra-balra, a hölgyek-urak mindenhol hozták a nézettséget. Igaz, egyelőre a felnőtteket megcélzó műsorokban. Utána jött Krasznai Tünde, és mindez leszivárgott a kamaszokhoz is.
Ezt annak idején szétcikkezték, és a veszély tényleg valódi: óriási hiba a kamaszok elé ilyen példaképet állítani. Mert ne legyenek kétségeink, igen sokan a követendő mintát látták benne.
Ráadásul a bulvár mindezt megspékelte azzal az álságos üzenettel, hogy lehet mindezt egy kis kitérőnek felfogni, és van visszaút az úgynevezett normalitásba. Csakhogy mik lesznek a normák? Mert nincs állandó erkölcsi iránytűnk, a határaink kijelölését a média folyamatosan befolyásolja. A pornósok piedesztálra emelésével is.
Paul Thomas Anderson: Boogie Nights (1997)
Érdekes amúgy figyelni azt az utat, ahogy a műfaj először csak beszivárgott, és aztán mindent eluralt. A nyolcvanas években még titokban adogatták egymásnak a nem is olyan durva fotókat. Már az mindennek a netovábbja volt, hogy egy nő kibuggyant (természetes) mellekkel szemez a kamerákkal. Aztán a rendszerváltás után nálunk is mindent elöntött a szex.
Félreértés ne essék, nem vagyok prűd, de ugyanúgy, ahogy nem ünneplem az ősidőktől jelen lévő prostitúciót, úgy a pornónak sem tapsolok.
A hard boiled krimik – például James Ellroy – világában is nyüzsögnek a szexre kényszerített, megnyomorított nők, és már a nyolcvanas években milliókat adtak el a sötét alvilág (mert a pornó ide tartozott, és részben ide tartozik ma is) viselt dolgairól szóló krimikből. Mert szeretünk borzadni, ez világos, és az is, hogy egyre vadabb dolgok kellenek ahhoz, hogy egyáltalán megüssék az ingerküszöböt.
Annak idején óriási felháborodás követte a mai szemmel ártatlan Emmanuelle megjelenését. Az Utolsó tangó Párizsban szexi hősnője merész alakítása után többé nem kapott jelentősebb szerepeket. Tehát aki csak érintette ezt az univerzumot, leírta magát. De hát a világ ilyen: a közönséget ki kell szolgálni. És azt kell adni, amire vágynak. (Kérdés, hogy meddig mehetünk még el? Mi marad a hardcore szex után? Mit lehet még megmutatni?)
A pornó demokratizálásának idejében vagyunk, ezért lehet az, hogy a sztárok könyveit veszik, mint a cukrot – ahogy most Aleska Diamond esetében is láthatjuk – , hogy óriási sikereket érhet el egy, a testéből élő valaki is. Az érdeklődés még megvan, a kérdés tényleg csak az, hogy meddig fajulhat még a dolog.
Szerintem veszélyes dolog hősnek, idolnak feltüntetni a pornóipar résztvevőit, hát még teljesen természetesnek, megbecsült szakmának beállítani a ténykedésüket. Lassan már a szemünk se rezdül majd, ha egy kislányt megkérdezvén, hogy “mi leszel, ha nagy leszel?”, az a válasz érkezik, hogy “pornósztár”…
De valóban ezt akarjuk?