A Herkulesfürdői emlék kapcsán arra gondolt az ember 1976-ban, hogy zenei tárgyú film készült, hiszen a hasonló című hangverseny-keringő – melyet Pazeller Jakab, az aradi 33. gyalogezred zenekarának karmestere komponált hetvenhárom évvel korábban, majd Zerkovitz Béla írt hozzá szöveget – a századelőn meghódította a világot. A muzsika rendre fel is hangzik a moziban, de egyéb köze nincs Sándor Pál alkotásához; ahhoz csak Herkulesfürdőnek van köze, mert a történet ott, pontosabban a Wallach-féle Nőbeteg- és Reumaszanatóriumban játszódik.
Itt bujkál egy körözött kommunista, bizonyos Kövesi János a Tanácsköztársaság bukása után. Sokkal többet nem lehet tudni róla, már azon a nem elhanyagolható körülményen kívül, hogy nem akárhogyan rejtőzik: nővérként dolgozik Galambos Sarolta néven. Emlékezetes mondata a filmből: „Mint nőből is árad belőlem valami!” S az sem rossz, amit neki mondtak: „Sári kisasszony, maga itt az egyetlen…”
A nővérkét a huszonkét éves, amatőr Holman Endre formálta meg. Olyan jól, hogy azt írták róla: „A remekül megválasztott civil főszereplő a legjobb profikat megszégyenítő hitelességgel alakít.” A fáma szerint az utóbb urológus professzorrá váló Holmannak díjat akartak adni a filmszemlén, csak nem tudták eldönteni, a legjobb női vagy férfi alakításért ítéljék-e oda a kitüntetést.
Sándor addigra már befutott rendező volt. A Bohóc a falon (1967) és a Szeressétek Ódor Emíliát! című műve (1969) igazán kedvező fogadtatásra talált. A Sárika drágám (1971) kevésbé, majd a Régi idők focija (1973) briliáns kritikákat kapott, már bemutatásakor korszakos filmnek tartották.
A Herkulesfürdői emlék is sikert aratott, Ezüst Medve díjat nyert a nyugat-berlini fesztiválon, amelyen Különleges szerep címmel vetítették. Elismerésének indoklása így szólt: „Költői atmoszférájáért, kivételesen esztétikus ábrázolásmódjáért.”
Az azóta már Kossuth-díjas Sándor sajátságos modorában kommentálta a kitüntetést: „Azt hittem, semmi esélyünk nincs.” Magáról pedig így beszélt egy hajdani interjúban: „Érettségi után, 1958-tól 1961-ig voltam kávéfőző, kifutó, amit csak akar.” Rendezői munkásságát a hetvenes években ekképpen jellemezte: „Hagyom magam a képzelettől, az ösztönöktől vezérelni, egyszóval játszom. Csodálatos játék a filmezés. A tudatosság soha nem lesz erényem.”
A Filmvilág című szaklap messzemenően honorálta a törekvést. Odáig ment (három esztendővel a lehengerlő Régi idők focija után): „Sándor Pál eddigi pályájának kiemelkedő pontja ez a nagy beleérzéssel ábrázolt világvégi szanatórium.” Hozzátette: „Megragadóan szép film. A díszletek, a fényképezés, a színészi játék színvonala kiemelkedő.”
Színművészekből nem volt hiány, a stáblista panteonnal felért. Felvonult Dayka Margit, Garas Dezső, Kern András, Kútvölgyi Erzsébet, Lázár Mária, Margittay Ági, Patkós Irma, Pécsi Ildikó, Carla Romanelli, Szabó Sándor, Tarján Györgyi, Temessy Hédi. Közülük a Wallach főorvost alakító Szabóról így áradoztak: „Felfedezés számba megy az a már-már klasszikus veretű, mégis modern filmes színjátszás, amit produkál.”
A művész feltűnése egyébként is revelációval ért fel, mert Szabó 1956 és 1976 között Amerikában élt, a Herkulesfürdői emlék forgatásának évében tért vissza Magyarországra. Noha a tengerentúlon szerepelt színdarabban és Alfred Hitchcock Topáz című – a rendező legnagyobb bukásai egyikeként számon tartott – filmjében, rendszerint civil foglalkozást űzött, műszaki rajzoló és mixer is volt. (Felesége, a szépséges Bárczy Kató – aki főszerepet játszott Kabos Gyula oldalán a 300 ezer pengő az utcán című, 1937-ben bemutatott filmvígjátékban – hoszteszként, majd fodrászként dolgozott odakint.)
Hitchcockról jut eszembe: aki azt hiszi, Sándor Pál krimit forgatott 1976-ban, az téved. Róla a Herkulesfürdői emlék láttán alighanem joggal jegyezték meg: nem arra kell figyelni, hogy mit, hanem arra, miként mesél. A Népszava úgy vélte:
Hihetetlenül rafináltan, hangulatosan idézi meg a távoli szanatórium csöndes-melankolikus szépségét, a világtól elzárt szecessziós fürdőparadicsom mozdulatlan mindennapjait. És micsoda figurák! Valamennyien szinte a Herkulesfürdői emlék című keringő századeleji hangulatot árasztó dallamaira lépkednek. A vándorfotográfus, a hajdanvolt szépasszony, a magányos csúnya lányka, a már csak a múlttal élő híres színésznő.
A néző hátradőlhet, gyönyörködhet a felvételek szépségében – operatőr: Ragályi Elemér –, legföljebb a végén szomorodik el, mert előbb a szöktetésre szervezett ladikos megkötözött-megkínzott holtteste, majd Kövesi és harcostársa, Ács István (Kern) hullája bukkan fel a folyóparti rejteken. Alighanem ez a kontraszt a film lényege: a világtól elzárt intézmény csalóka idilljén – hiszen gyógyüdülőben a harmónia legföljebb látszólagos lehet – egyszer csak átgázol a kíméletlen történelem.
Miként a Mozgó Világ írta: „Valóban semmi nem változott? A megbontatlan hólepedőn alig látható vércseppek. Lövések és csizmanyomok. Mindez pár méterre az elegáns reumagyógyhelytől. Mozdulatlan volna minden? Pofon csattan a gőzfürdőben. Egy hirtelen borzongató kép: a révész vérbe fagyott holtteste. Két fiatal, kimerevedett testet kéjes nyújtózkodás közben ért a golyó. Vajon azelőtt is történtek itt ilyesfélék?”
A Népszabadság kritikusának azonban nem tetszett a film. Műbírálatában az állt:
Sándor Pál a magyar filmrealizmus legeredetibb és legerőteljesebb képviselőinek egyike. Képeinek-jeleneteinek sajátos varázsa alól nem tudjuk kivonni magunkat. Minden egyes beállítása egyszerre ragad meg a maga árnyalatosan kidolgozott, bensőséges atmoszférájával és vizuális szépségével, amely mentes a filmjeinkben oly gyakori keresett és erőltetett esztétizálástól. De a stilisztikai remeklések sem fedik el a film dramaturgiai fogyatékosságait, a részletek tartalmassága sem az egész – mondjuk ki! – ürességét.
Mire a legnagyobb példányszámú hazai újságban – teljességgel szokatlan módon – újabb kritikát jelentetett meg Rényi Péter főszerkesztő-helyettes ezzel a felütéssel, hogy van, amiben egyet kell érteni a kritikával, és van, amiben nem lehet. Az 1977. január 8-án közzétett – mondjuk így – korrigált változatban a Filmművészeti Tanács elnökeként is funkcionáló szerző felülírta a korábban megjelentek nagy részét.
A módszer legalábbis vitatható. Ami viszont vitathatatlan, mert tény: a premier után napokig jártam a Mártírok útjára (előtte és utána: Margit körút), a Május 1. moziba, filmet nézni Herkulesfürdőről. Nekem ez nem múló budai emlék, s mondhatom, legalább annyira hálás vagyok érte, mint a valaha arra járó mozgásszervi betegek a Cserna-völgyi gyógyvizeknek.
