A lányaim kiképzése igen korán elkezdődött, ám korántsem csak a teniszre terjedt ki. Rendszeresen magammal vittem őket munkába, hogy már fiatalon megtanulhassák a tervezés, a felelősségvállalás és a kemény munkamorál fontosságát. Hetvennyolc oldalas tervemben ezt a programot Munkafejlesztési és oktatási felkészülésnek neveztem el. Több tucat könyvet vásároltam nekik, hogy legyen mivel lekötniük magukat, amikor bent vannak velem. Szerettek olvasni, és úgy érezték, senki sem olvas náluk jobban a világon. Lenyűgözött, hogy napról napra mennyi mindent elsajátítottak.
A környékünkön lakó nőknek nem kerülte el a figyelmét, hogy a lányaimat rendszeresen beviszem a munkahelyemre, sőt azt is tudták, mániám, hogy sokat olvassanak. Amikor azonban saját férjükhöz kezdtek hasonlítgatni, tudtam, hogy bajban leszek.
– Te miért nem töltesz annyi időt a gyerekeinkkel, mint Richard Williams a sajátjaival? Egy igazán jó apának fontos, hogy a gyerekei tudjanak olvasni. Ha ő be tudja vinni a lányait a munkahelyére, te miért nem?
Az ezekhez hasonló számonkérő és szemrehányó megjegyzések miatt sok környékbeli férfi kezdett irigykedni rám, ez pedig igen hamar haraggá alakult át. Megtorlásként felgyújtották a Compton Boulevardon az egyik épületet, amelyet az én cégem őrzött. Annyira dühös lettem rájuk, hogy a nyomukba eredtem, ki akartam törni a nyakukat. Az épület tulajdonosa persze ezúttal sem osztotta érzéseimet: boldogan begyűjtötte a kárból származó biztosítási pénzt.
Más szomszédaink azonban úgy vélték, túl keményen dolgoztatom a lányainkat. Nem nézték jó szemmel, hogy Venus és Serena két- és hároméves koruktól telefonkönyveket szállítottak házhoz a környéken pénzért. Ám kis Serena hozzáállása már akkor is igen harcias volt.
– Szerettem volna saját magam felemelni a könyveket, de apu sokszor nem engedte, mert túl nagyok és nehezek voltak nekem. Kétévesen én voltam a család kis tökmagja, és emlékszem, hogy konkrétan fel sem értem a telefonkönyvekig, de én mégis úgy éreztem, fel tudnám őket emelni. Ami azt illeti, mérges is lettem, amiért apu csak egyet engedett – megmondtam neki, hogy többet akarok. Az lett a vége, hogy Venusszal végigrángattuk a könyveket a gyepen egészen fel a házak lépcsőjéig, és együtt kézbesítettük őket.
Családunk nem szokványos élete egyre jobban elütött a környéken élőkéhez képest. Venus kilencévesen minden tárgyra kiváló minősítést kapott az iskolában – hasonlóképpen Serena, aki mindenben utánozta nővérét. Néhányan a környékről nagy ügyet csináltak abból, hogy milyen módszerek szerint taníttatom a lányaimat, és hogy túl keményen edzem őket a pályán. Egyikük még a rendőrséget is kihívta rám gyerekbántalmazás miatt.
Amikor kijöttek a házunkhoz, azt mondtam nekik:
– Cseppet sem zavar, ha emiatt letartóztatnak, de egy biztos: nem fogom hagyni, hogy egy napon azzal állítsanak be hozzám, hogy fejbe kellett lőniük a lányaimat, mert teljesen be voltak állva, autókat kötöttek el, vagy rossz társaságba keveredtek. Nincs az az isten.
Nem hagyhattam, hogy a lányaimat is beszippantsa a drogok és a bűnözés világa. A gettóban túl sok fekete lány esett teherbe csupán amiatt, mert nem voltak szüleik, akik megóvták volna őket, vagy mert azt hitték, mást úgysem tudnak kezdeni az életükkel. Pontosan ezért nem engedtem a lányaimnak, hogy babákkal játsszanak. Nem volt semmi bajom magukkal a játékokkal, csak nem akartam, hogy Venus és Serena abban a hitben nőjenek fel, hogy az anyaság lehet életük egyetlen végcélja, amikor annyi lehetőség állt előttük.
Abban is szentül hittem, hogy a megfelelő értékrend kialakításához a gyerekeimnek első kézből kell megtapasztalniuk a rideg valóságot. Közvetlenül anyám halála után, amikor Venus körülbelül hatéves volt, elvittem őt és Serenát Los Angelesbe, a Skid Row-ra. Azon a környéken az emberek az utcán éltek, és az összes tulajdonuk elfért egy bevásárlókocsiban. Az egyik nő bort ivott, s közben hangosan vitatkozott és szitkozódott. Megállítottam a közelében az autót, hogy Venus és Serena jobban hallhassa őt.
A nő odajött hozzánk, és azt mondta Venusnak:
– Adj egy dollárt.
Venus sokáig méregette, majd választ várva rám nézett.
Én azonban azt mondtam neki:
– A te döntésed.
Végül adott neki egy dollárt, mire a nő elkezdett sírni. Olyan közel állt hozzánk, hogy látni lehetett a bogarakat a hajában. Azelőtt Serenát egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy rendesen felöltözzön vagy megcsinálja a haját, ám az incidens után napi kétszer-háromszor is ruhát akart cserélni, és a mai napig imád öltözködni.
Nem akarok úgy élni, mint azok az emberek
– mondogatta akkoriban nekem.
A nő azt is elárulta a lányaimnak, hogy valamikor szült egy gyereket, de annyira be volt állva, hogy arra sem emlékezett, hogy egyáltalán szexelt volna.
A lányaim erre megkérdezték tőle:
– És ki a gyerek apja?
– Nem tudom – válaszolta a nő.
– Mikor történt az egész?
– Fogalmam sincs.
Megkérdeztem tőlük:
– Ilyen életet szeretnétek?
– Biztosan nem – hangzott az egyöntetű és határozott válasz.
Ezután elvittem őket körülnézni Beverly Hillsbe, hogy lássák, milyen az ottani élet.
– Talán ilyen életet szeretnétek?
– Igen – felelték.
– Rendben, akkor elmondom nektek, mit kell hozzá tennetek.
Richard Williams: Én, Richard király – Venus és Serena Williams története
G-ADAM Kiadó, 2023
