Kultúra

Modern mintatelepnek szánták, de zsidó gyűjtőtáborként vált ismertté egy Párizs melletti negyed

A kora legmodernebb lakótelepének szánt, mára jórészt eltűnt Cité de la Muette története.

Párizsról a legtöbbeknek az Eiffel-torony, a művészek tömegei – köztük Ady Endreáltal is emlegetett szerelem, illetve a gasztronómia jut eszébe, a Budapestnél alig nagyobb francia főváros utcáin azonban tömegével futhatunk be kevésszer emlegetett, vagy épp sokak által elfeledett történetekbe is: kitűnő példa erre az első látásra leginkább hatvanas évekbeli lakótelepnek tűnő Cité de la Muette, aminek közel ötven éve eltűnt lakótornyait előszeretettel emlegetik a környék első felhőkarcolóiként.

Az olcsón elérhető lakásokat adó állami és magánbefektetői törekvések – az első fecskét a Rothschildok alapítványa indította útjára 1905-ben – közül a leginkább grandiózus álmot az előbbi akarta megvalósítani: Párizstól északkeletre, Drancyban megvásároltak egy jókora mezőgazdasági területet, hogy ott

néhány szintes lakóházakban 1250, öt, egyenként tizennégy emeletes toronyban pedig további 280, jobban felszerelt otthont hozzanak létre.

Messy Nessy Chic

A sorozatgyártott házak megalkotásában úttörő szerepet vállaló Marcel Lods (1891-1978), illetve állandó tervezőpartnere, Eugène Beaudouin (1898-1983) tervei nyomán született új városrészből persze a szükséges egészségügyi, oktatási, illetve szociális intézmények sem maradtak volna ki: azokat a házaktól nyugatra, egy kétszáz méter hosszú tér mentén akarták elhelyezni.

Az Eiffel-toronytól tizenöt kilométerre fekvő, a kor kertváros-álmait megtestesíteni vágyó lakótelepen 1929-ben meg is kezdődtek az építészekkel rendszeresen együtt gondolkodó Eugène Mopin, az autodidaktaként építésszé vált Jean Prouvé (1901-1984), valamint Le Corbusier későbbi munkatársa, az Oroszországból indult Vladimir Bodiansky (1894–1966) mérnöki zsenijének köszönhetően előregyártott elemekből, könnyen legyártható szerkezetekkel születő, kavicsborítású házak munkálatai, amik egy ideig meglepően gyorsan haladtak:

az északi oldalon csak lépcsőházakat és konyhákat rejtő 55 méteres tornyok mellett az északnyugati és déli tájolású lakások egy része is elkészült,

a nagy gazdasági világválság egyre erősödő hatása, azonban előbb lelassította, a második világháború pedig meg is állította az építkezést, aminek fotói és látványtervei a harmincas évek derekán nemcsak a párizsi Modern Művészetek Múzeumában (Musée d’Art Moderne de Paris), de a New York-i MOMA-ban is bemutatkoztak.

Geneanet

Az első beköltözők nem igazán érthettek egyet a pozitív szakmai visszhanggal, a projekt pedig kisebb zsákutcának bizonyult, hiszen jórészt nem szerényebb körülmények közt élő családok, hanem különböző bűnüldöző szervek tagjai költöztek be. Ők viszont egyrészt drágállták a bérleti díjakat, másrészt pedig

úgy érezték, hogy a tervezők teljesen elfeledkeztek a hő- és hangszigetelésről.

A nevével az itt életre hívni vágyott békés közösségre utaló negyed temploma, sportlétesítményei, az állami hivatalok kirendeltségei, illetve az üzletsor végül sosem készültek el, az iskola azonban már a háború előtti években is fogadta az első diákokat.

Geneanet Képeslapok a telep első éveiből

1940. június 14-én aztán minden megváltozott: a Harmadik Birodalom ezen a napon átvette az irányítást Párizs felett, az ország pedig két részre szakadt. A déli részen június 17-én került hatalomra a Vichy-kormány, ami nemcsak a köztársaságpártiakat, de a protestánsokat, a zsidókat és a szabadkőműveseket is szívből gyűlölte. A lakosság ebben partnernek bizonyult, így a következő években az ország rendőrségének segítségével 76 ezer zsidót gyűjtöttek össze, majd juttatták őket különböző koncentrációs táborokba.

Ennek a folyamatnak a nem a Vichy irányította területhez tartozó, de mégis annak vezetői által létrehozott telep is létfontosságú lépcsőjévé vált, hiszen a hely nemcsak a főváros tulajdonképpeni szélén feküdt, de könnyen ellenőrizhető zárványnak tűnt, sőt, a közelében két vasútállomásról is elindulhattak a szerelvények, így

számos szempontból ideális gyűjtőtábor-helyszínnek gondolták.

Bundesarchiv / Wikimedia Commons Az első lakók érkezése

Az első négyezer fő 1941 augusztusának utolsó hetében, a francia rendőrség 11. kerületi razziáit követően érkezett a néhány esetben félkész lakásokba, ez a szám később azonban tovább nőtt: a legsűrűbb időszakban végül hétezren tömörültek az eredetileg csak hétszáz emberre méretezett szobákban.

A drancy-i gyűjtőtábor sorsát a francia ellenállás is nyomon követte, a foglyok kiszabadítását célzó akcióikkal azonban összesen végül csak negyvenegy ember életét tudták megmenteni. A fogvatartottak maguk is szervezték persze a saját szökésüket, a hetven ember által három műszakban épített alagutat azonban az őrök még azelőtt felfedezték, hogy elkészült volna.

Jcpuvelier / Wikimedia Commons A ma is álló lépcsőházak egyike.

A drancy-i telepet 1943 július elsejéig papíron a franciák irányították – bár a végső szót számos kérdésben a németek mondták ki – , így a különböző zsidó szervezetek, valamint a Vöröskereszt élelmiszersegélyekkel, illetve szükséges eszközökkel tudta segíteni az év elejéig egy titkos iskolát is működtető lakók túlélését. Másnapra ez teljesen megváltozott, hiszen a vezetést az SS rettegett századosa, a magyar határhoz közeli Nádkútról (ma Deutsch Kaltenbrunn, Ausztria) indult Alois Brunner (1902-2010?) vette át, aki előbb betiltotta a segélyeket, majd csökkentette a fejadagokat, végül pedig az addig szabad vallásgyakorlás lehetőségét is elvette.

Sosem vonták felelősségre

Az európai deportálások egyik fontos szervezőjének számító Brunnert a háború után a szövetségesek azonnal letartóztatták, a férfi azonban megszökött, és Nyugat-Németországban talált rejtekhelyet.

1954-ben, százezer zsidó meggyilkolásában való bűnrészessége miatt távollétében halálra ítélték, az ítéletet azonban sosem hajtották végre, hiszen Brunner Egyiptomon át Szíriába távozott, ahol nem csupán menedékjogot kapott, de az országot 1963 óta vezető Baasz Párt magas fizetést is nyújtott neki, cserébe a kínzások, illetve kihallgatások terén adott rendszeres tanácsokért. A nyolcvanas évek végén kis híján kiadták Nyugat-Németországnak, a tervet a berlini fal leomlása azonban keresztülhúzta.

Az 1961-ben, illetve 1980-ban levélbombák miatt előbb egyik szemét, majd bal kezének ujjait elveszítő Brunner halálának pontos éve nem ismert: egyes források szerint 2001-ben hunyt el, a Simon Wiesenthal Központ dokumentumai szerint azonban csak közel száznyolc évesen, 2010-ben érte a halál.

A lakók száma a következő hónapokban egyre alacsonyabbá vált, így a szövetségesek Párizsba való bevonulása előtt egy héttel, 1944. augusztus 16-án megnyílt kapuk mögött már csak 1543 rabot találtak a Vöröskereszt helyszínre érkező tagjai, akik a szörnyűségek egyetlen írott bizonyítékával sem találkoztak volna, ha egy rabnak nem sikerül egy hosszú névsort ellopnia a mindent tűzre vető SS-katonák orra elől.

Willy Glaser / Wikimedia Commons A foglyok nevét, születési dátumát, foglalkozását, illetve sorszámát rögzítő lista részlete

A közeli állomásokról 1941-1944 között induló hatvannégy, főként Auschwitzba tartó vonatszerelvényen a kutatók szerint 63 ezernél is több francia, lengyel, illetve német zsidó utazott. Közülük hatezren még kiskorúak voltak, így a tábor legismertebb lakója, a később az Európai Parlament első női elnökeként is ismert jogász, az abortusz legalizációjáért, illetve a nők jogaiért küzdő Simone Veil (1927-2017), aki az auschwitzi haláltábor mellett a bergen-belseni láger borzalmait is túlélte.

Az éjszakánként a toronyból ugró foglyok kiáltásaitól hangos negyed a felszabadulás után rövid ideig a nácikkal együttműködő franciák börtöneként szolgált, 1948-ra azonban végül helyreállt a rend, és újra családok foglalták el a különböző méretű lakásokat. Ez az időszak azonban rövidesen véget ért, hiszen a házak öregedése, illetve a megfelelő felújítások hiánya miatt a hatvanas években a terület szinte elnéptelenedett, így 1973-ban a teljes telep a francia hadsereg tulajdonába került, ami részben raktárként hasznosította azt.

Nekik jó eséllyel lett volna pénzük a felújításra, némi mérlegelés után azonban a bontás mellett döntöttek, így 1976-ban elindult a tornyok bontása, amit rövidesen a köztes házak követtek.

FREDERICK FLORIN / AFP
FREDERICK FLORIN / AFP Az egyetlen túlélő épületrész homlokzata, rajta a jellegzetes kavicsos betonburkolattal.

Végül csak egy U alakú szakasz élte túl a pusztítást, aminek belső kertjében a következő évben egy holokauszt-emlékmű, majd a francia vasúttársaság 1940-ben gyártott, korábban zsidók elhurcolására is használt teherkocsija, végül pedig egy modern múzeum (Roger Diener, 2012) tűnt fel.

Christian Richters / View Pictures/Universal Images Group / Getty Images Az 1988 óta mai helyén álló vasúti kocsi, valamint a holokauszt-túlélő szobrász, Shelomo Selinger 1977-ben felavatott emlékműve a modern múzeum ablakából nézve – háttérben az utolsó megmaradt tömbbel.

A Google utcaképén itt bejárható környék – aminek titkairól egy 2015-ben bemutatott dokumentumfilm is mesél – sötét múltjára a megmaradt épületektől, illetve emlékhelyektől néhány lépésnyire már semmi sem emlékeztet: modern, sőt, sokszor kortárs társasházakat, valamint több sportpályát találunk ott, ahol nyolcvan évvel ezelőtt zsidó családok tízezrei sínylődtek.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik