Amikor januárban megjelent Harry herceg könyve, az összes hírportál tele volt a legszaftosabb részletekkel. Mi is beszámoltunk a pikáns passzusokról – hogyan vesztette el a szüzességét, miért viselt náci egyenruhát egy beöltözős bulin, hogyan fagyott le a pénisze az Északi-sarkon? –, de a márciusban magyarul is kiadott memoár elolvasása után nyilvánvalóvá vált, hogy ezek csupán apró alkotóelemei a nagyobb képnek, amit a sussexi herceg a Tartalékban lefest.
Most végre megismerhetjük Harry történetét
– olvasható a fülszövegben, ami azt ígéri: „a könyv keresetlen és tántoríthatatlan őszinteséggel mutatja be az önvizsgálat és az önismeret megszerzésének fájdalmas folyamatát, a gyászt is legyőző szeretet örök hatalmát”. Nagy szavak, de a 400 oldalas köteten átrágva magát úgy érezheti az olvasó, van igazság bennük.
A halál árnyékában
Harry herceg szerint családja élete a halálra épül, az elmúlás még a legszebb pillanataikat is beárnyékolja. Könyve is a sorsát meghatározó tragédiánál veszi fel a fonalat: édesanyja, Diana hercegné elvesztésénél, amivel egy csapásra véget ért Harry számára a gondtalan és boldog gyerekkor. Visszatérő mozzanat, ahogyan 12 évesen a világ figyelő tekintete előtt lépdel anyja zászlóval letakart koporsója mögött. Ez a trauma örökké vele maradt.
Harry az élő példa rá, hogy a gyász sosem ér véget. Idővel átalakul, de végleg soha nem tűnik el, valamilyen módon és mértékben mindig meghatározza azt, aki itt maradt.
Bőven volt ideje foglalkozni anyja mindent kitöltő hiányával, de dacára a sokévnyi önfejlesztésnek és terápiának, úgy tűnik, a válaszokat még mindig keresi, és tovább nehezíti a helyzetét, hogy időről időre újabb kérdések is felmerülnek.
Sokat elárul, hogy Harry a több mint 25 éve halott Dianához kötődik a legjobban a családjából, évtizedekkel később is neki akar megfelelni. „Bizonyos értelemben az ő útját járom, és az ő üzenetét tolmácsolom” – írja, majd részletesen beszámol arról, hogyan maradt magára a családjában. Bár ebben neki is volt része, mégsem róható fel minden az ő számlájára, tekintve, hogy kiskamasz volt ekkoriban. Bezárkózott, még a hozzá legközelebb állókkal sem volt képes beszélni a veszteségről és a benne dúló érzelmekről. Közben pedig gyerekes megküzdési stratégiákat dolgozott ki: például azzal hitegette magát, hogy az anyja nem halt meg, csupán elbújt a világ, és legfőképpen a lesifotósok elől.
Harrynek látszólag két fő ellenlábasa van, akik szakadatlanul keresztbe tesznek neki: a rokonsága, amely – ha nem is mindig szándékosan – folyamatosan fájdalmat okoz neki, és a sajtó, amelynek képviselői szerinte szánt szándékkal, önös érdekektől vezérelve keserítik meg az életét. Azt már fiatalon belenevelték, hogy a nyilvánosság előtt viselkedni kell, az érzelmeknek a kamerák előtt nincs helye. Még akkor sem sírt, mikor mindenki más az anyját gyászolta.
Talán túlságosan is megtanultam, és túl mélyen belém ivódott a családi ethosz, hogy a sírás sosem lehet számunkra elfogadható kifejezési mód
– vélekedik önéletrajzában.
Csak akkor törtek elő a könnyei, amikor egy privát szertartáson leeresztették édesanyja koporsóját a sírgödörbe, és még ekkor is szégyent érzett, amiért nem tud uralkodni magán. Csak az nyugtatta meg, hogy legalább nincs a közelben egyetlen fotós sem. Bevallása szerint utána évekig nem sírt, de sokat nem is nevetett.
„Szeretett bátyám, örök vetélytársam”
Harrynek soha nem okozott problémát, hogy testvére, a trónörökös mögött ő mindig csak az örök második, a tartalék lehet – erre utal a könyv címe. Mint írja, minden erre a magától értetődő, megváltoztathatatlan szerepre predesztinálta.
Azért élek, hogy támaszt nyújtsak, szükség esetén elvonjam a figyelmet, és elterelő hadműveletbe kezdjek, valamint ha a szükség úgy hozza, szerveimmel is rendelkezésre álljak. Például a vesémmel. Vértranszfúzióval. Csontvelővel. Mindezt teljesen egyértelművé tették már életutam elejétől fogva, később pedig rendszeres időközönként ismét tudomásomra hozták.
Vilmos herceg azonban Harry elmondása szerint általában nem volt partner ebben a tét nélküli játszmában. Az iskolában úgy tett, mintha nem ismerné az öccsét, csak akkor közeledett hozzá, ha senki nem látta őket. Viszonyukat, hasonlóan bármely más testvérpáréhoz, folyamatos versengés jellemzi, kapcsolatuk mindig is hullámzó volt, csúcs- és mélypontokkal teletűzdelve. Harry álláspontja ismeretében az rajzolódik ki, hogy ebben főleg Vilmos volt a ludas.
A távolságtartás a család közös vonásának tűnik: Harrynek az apja, Károly is sokszor elérhetetlennek tűnt. „Megtapasztaltam otthonunkban a stabilitás, a melegség és a szeretet hiányát” – fogalmaz a kötetben. Harry felnőve mélységesen boldogtalannak, idegroncsnak tartotta magát. Miközben folyamatosan kereste önmagát, próbált elmenekülni abból a rideg környezetből, amelyben férfivá kellett válnia, és ahol igyekeztek kiirtani „a benne élő vadságot”.
Úgy érezte, a sajtó beskatulyázta őt a rossz fiú szerepébe. Mivel nem jeleskedett az iskolapadban, egyetemista bátyja mellett ő lett a „hülye gyerek”. Maga is elismerte, hogy a tanulás nem volt az erőssége, ezért a középiskola után más jövőképet kellett találnia magának. Síoktató vagy szafari-túravezető szeretett volna lenni, de ezek nem voltak rangjához méltók. Jóformán azért választotta a katonai pályát, mert máshoz nem értett. Végül éppen a hadseregben érezte úgy hosszú idő után, hogy megtalálta a helyét, ráadásul megszabadulhatott a sajtó szüntelenül figyelő tekintetétől is, még ha csak átmenetileg, rövid időközökre is.
Cifra rabság egy aranykalitkában
Bármi áron szabadult volna az otthoni harcból, még a háborús övezet is hívogatónak tűnt számára. A média azonban ezt az álmát is összetörte: olyan részletességgel számolt be tervezett iraki szolgálatáról, hogy azzal kiemelt célponttá tette a herceget. A felkelő csoportok fenyegetése miatt felettesei túl kockázatosnak tartották elengedni.
Később titokban Afganisztánba küldték, ahol egészen addig tudott egy fedőnév mögé bújva előretolt légi irányítóként tevékenykedni, amíg egy újság le nem hozta, hogy ott van. Elvégezte a repülőgép-pilóta kiképzést, és ismét a frontvonalban kezdett szolgálni, ameddig a sajtó újra le nem buktatta. A tálibok miatta támadták meg a bázist, ahol állomásozott, így otthagyta a sereget, ahol végre boldog volt, és teljes munkaidős királyi családtag lett.
Az olyannyira utált lesifotósok, akik anyja halálát is előidézték, egy pillanatra sem kegyelmeztek neki: folyton a nyomában voltak, volt idő, amikor inkább a csomagtartóba bújt, hogy rájuk ne vesse magát. Nemcsak őt követték, de azt is, aki a közelébe került. Randipartnerei és barátnői sorra hagyták el, mert nem tudták elviselni a folyamatos médiafigyelmet.
Óriási hibát követ el a királyi család bármelyik tagja, ha a média működésével kapcsolatban azt feltételezi, hogy egy adott szintnél már nem lehet mélyebbre süllyedni
– fogalmaz a herceg, és egymás után sorakoztatja fel a bizarr bizonyítékokat arra, hogyan keserítette meg életét a sajtó. Mégsem tudta teljesen kizárni az újságcikkeket (noha apja leggyakrabban hangoztatott tanácsa éppen az volt, hogy ne olvasson bulvárt), a róla szóló híradások abnormális módon felerősítették az önmaga iránti kételyeit. „Miért nem házasodik meg?” – a kérdés nemcsak a lapokat foglalkoztatta, de Harryt is.
Kiderült, egészen fiatalkorától kezdve vágyott saját családra, noha minden közeli hozzátartozó menyegzője egyben búcsú is volt számára. Károly és Kamilla, valamint Vilmos és Katalin házasságkötésekor is úgy érezte, újabb szerettét veszíti el.
A kétségkívül örömteli eseménynek számító esküvők egyszersmind félig-meddig temetések is, mivel az elhangzott fogadalmakat követően az emberek hajlamossá váltak arra, hogy eltűnjenek.
Ugyanakkor apja példáját sem akarta követni, aki középkorúan nősült meg először, illetve felismerte: csak házasság révén válhat a királyi család teljes jogú tagjává; egészen addig kívülálló marad, amíg agglegényként él.
Betoppan a nagy szerelem
Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a Tartalék semmi több, mint panaszkodás a királyi lét árnyoldalairól, vagy a családi szennyes kiteregetése. Harry herceg megküzdött a démonjaival, az önutálattal, a szorongással, a pánikrohamokkal és a poszttraumás stresszel. De közben voltak jó pillanatai is. Afrika iránti rajongása, az ottani nyugalom mindig erőt adtak neki, a háború és saját tapasztalatai pedig új célt biztosítottak számára: szívügye lett a harctérről visszatérő katonák utóéletének gondozása.
A nagy áttörést azonban Meghan Markle felbukkanása hozta el az életében, a könyv történetvezetése is itt csúcsosodik ki.
Találkozásukat mintha az égiek rendezték volna el – Harry narratívájából legalábbis így jön le –, későbbi feleségével való üzenetváltásuk ugyanis éppen Diana születésének 55. évfordulóján kezdődött.
Minden szép volt, majd ismét beavatkozott a mindenbe belekötő, mindent elrontó sajtó. Soha nem látott mértékű hadjárat indult Harry, de főleg Meghan ellen, mivel hamar ő vált a támadások fő célpontjává. A herceg igyekezett mindent megtenni, hogy megóvja szerelmét attól, hogy édesanyja sorsára jusson, ettől pedig a családi viszály is kiéleződött: Károly és Vilmos azzal védekeztek, „ők sohasem tettek nyilatkozatot a barátnőik vagy a feleségeik védelmében, amikor zaklatták őket”. Talán kellett volna – merülhet fel az olvasóban.
Ebben az összekuszálódott világban, ebben a fájdalommal teli életben mi ketten megcsináltuk. Sikerült megtalálnunk egymást
– állítja Harry, miközben elbeszélése alapján a családja úgy tartotta, párjával túlreagálják a fotósok zaklatását, és mindenért Meghant hibáztatták.
Talán a narrátor elfogultságának köszönhető, talán a sajtóban megjelenő cikkek mosták át az agyunkat teljesen, de a Tartalékban megvilágításba kerül és érthetővé válik Harryék oldala, az a szélmalomharc, amit a világ ellen vívnak, és hogy hogyan jutottak el addig a pontig, hogy már bármilyen áldozatot képesek voltak meghozni annak érdekében, hogy élvezhessék a békét és biztonságot, akár a titulusaikról is lemondva. „Meget és engem hidegen hagynak a pluszjuttatások, nekünk a munkán és a szolgálaton kívül az életben maradás a fontos” – fogalmaz a szerző.
Visszavonulásukat is hamarabb megírta a bulvársajtó, mint hogy ők be tudták volna jelenteni: „úgy ábrázolták távozásunkat, mint valami vidám, gondtalan, hedonista kiruccanást, nem pedig óvatos visszavonulást és kísérletet a túlélésre”. Harryéknek a biztonságuk volt a legfontosabb, hogy továbbra is biztosított legyen számukra az a fegyveres védelem, amire szükségük van. Noha fenyegetettségi szintjük magasabb, mint a királyi család összes többi tagjáé, a legrosszabb forgatókönyv valósult meg: megvonták tőlük az állandó rendőri kíséretet.
Károly a pénzügyi kötelékeiket is elvágta, a helyzet abszurditását – „hogy egy harmincas évei közepén járó férfit anyagilag ellehetetlenít az apja” – Harry is felismerte. A sajtóban ingyenélőként bélyegezték meg, de szerinte felmenői, akik egészen addig eltartották, amíg az uralkodót szolgálta, gyermeki sorban tartották, szinte tiltották attól, hogy megtanuljon másoktól függetlenül, önállóan létezni.
Szeretem a hazámat és szeretem a családomat, és ez sohasem fog változni. Mindössze azt szerettem volna, ha most, életem második legsötétebb pillanatában mindkettőre számíthattam volna. Hiszem, hogy egy nap, visszatekintve ezekre az időkre, ők is azt fogják kívánni, bárcsak kiálltak volna mellettem.
Minden jó, ha a vége jó?
Ennek a történetnek, mint az életben sok másiknak, nincs feloldása. Harry és családja idővel otthonra leltek a tengerentúlon, dolgozni kezdtek a megélhetésükért, és hogy finanszírozni tudják saját biztonsági szolgálatukat. A Palotával való teljes szakítással azonban a támadások száma nem csökkent, sőt.
A média ostroma sem csitult, noha a Tartalék megjelenésével furcsa kettősség alakult ki:
Ráadásul a hőn áhított szabadság a családi békét sem hozta el számára. A könyv végén kirajzolódó kép szerint a két fél közötti ellentét feloldhatatlan, magyarázat pedig nincs. A traumatizált kisfiú, aki csak szeretetre vágyott, aki fogolynak érezte magát a monarchia csapdájában, teljesen elhidegült családjától, amelynek tagjai feltételezése szerint információkat szivárogtattak ki róla, és feláldozták őt jóhírnevük érdekében. A másik oldal nézőpontját pedig esélyünk sincs megismerni, mert ők – szokásukhoz híven – hallgatnak.
Harry egy hosszú sétához hasonlítja az életét, amit az anyja koporsója mögött kullogva kezdett, a katonai kiképzésen folytatott egészen a világ végéig, a Palotából ki, egy szebb jövő felé.
Milyen elveszettek vagyunk, gondoltam. Milyen messzire tévedtünk. Mennyi kár keletkezett már a szeretetünkben, a kapcsolatunkban, és miért? Csak azért, mert egy borzalmas, bűnözőkből és klinikailag diagnosztizálható szadistákból álló csőcselék a Fleet Streeten (a brit sajtó évszázadok óta működő és fogalommá vált központja – a szerk.) úgy érzi, szükségük van a szórakozásra és a profit növelésére, és személyes problémáik megoldására azáltal, hogy gyötörnek egy nagyon nagy, nagyon ősi, nagyon diszfunkcionális családot.
