A beszélgetésünk apropója a közelgő, Rhoda Scott-tal közös koncertje. Honnan az ismeretség?
Hát az ismeretség majd most jön létre – még nem ismerjük egymást. A jazz műfajban ez a szép, hogy képes együtt muzsikálni – méghozzá remélhetőleg jól – két olyan jazzmuzsikus is, aki még nem találkozott. Életemben számtalan ilyen alkalom volt, amikor nagy jazzszemélyiségekkel először találkoztam külföldön vagy itthon, és játszottam velük, és ragyogóan sikerült. Úgyhogy ez a műfaj létezik. A mostani koncertet Guba Gábor koncertszervező találta ki. Ő már régóta szervez Rhoda Scottnak koncerteket, és ezúttal azt találta ki, hogy minket összehoz, én meg boldogan elvállaltam. A koncert szeptember 11-én lesz a Dohány utcai zsinagógában, ami egy érdekes és felemelő helyszín, már csak a közönség számát tekintve is: háromezer ember könnyedén befér. Biztos megkérdezné, hogy hogy fog kinézni a koncert.
Valóban, de megelőzött.
Igen. Ez a koncert úgy fog kinézni, hogy Rhoda Scott a dobosával jön, ami, ugye, már komplett triónak számít, mert az orgonának van lábbasszusa is, így aztán van dallam, kíséret és basszus. Talán emlékszik a közönség, hogy Rhoda Scott mezítláb nyomja a basszuspedálokat, ez annak idején igazi szenzáció volt. És amellett, hogy kiválóan játszik a hangszerén, mindezt olyan stílusban teszi, hogy az a laikus hallgató számára is könnyen befogadható. Most hozzánk, mint mondtam, a dobosával jön, én pedig összeállítottam egy zenekart, ami úgy néz ki, hogy Dés András ütőhangszereken játszik, mert ő majd jól fog tudni zeneileg kommunikálni a dobossal, Orbán Gyuri bőgőzik, és Lamm Dávid gitározik, és hívtam magam mellé még egy szólistát, Fekete-Kovács Kornélt, aki, mondjuk ki, világszínvonalú trombitás. Mi játszunk egy fél órát az én jazz repertoáromból, majd Rhoda Scott játszik fél órát, és aztán az egész kompánia együtt.
Erre a közös részre hogyan tudnak így, ekkora távolból készülni?
Hát úgy, hogy Rhoda Scott elküldte a javaslatait, hogy mit szeretne játszani, és mi is elküldtük neki a mi javaslatainkat, választunk belőlük, és így kialakul a szeptember 11-i koncert anyaga. Természetesen mi is és ők is készülünk jó előre, mert együtt próbálni nem lesz sok időnk. Ezt egy jól előkészített, összefogott próbával meg kell tudni oldani, hogy aztán a koncertre jól sikerüljön.
Említette a zsinagógát, és én is gondolkodtam rajta, hogy azért ez egy érdekes tér nemcsak a mérete miatt vagy zeneileg, hanem van egy különleges szakralitása is.
Az biztos, hogy hangzás szempontjából nem egyszerű a zsinagóga, mert nagyon-nagyon visszhangzik, mint általában minden nagy templom, és minél nagyobb a tér, annál nehezebb hangosítani. És valóban olyan a hely, hogy lábujjhegyen megy be az ember, megrendítő tud lenni a maga történetével, sajátos, egyedi világával.
Önnek a hit, a vallás az milyen szerepet tölt be az életében?
Ezt én abszolút magánügynek gondolom, és különösen azóta gondolom annak, amióta a kurzus-kereszténység eluralta a politikát, a hatalmi ideológiát. Nagyon finoman szólva is túl van pörgetve és hiszterizálva ez a téma. És amióta ez így van, azóta pláne azt gondolom, hogy lépjünk ebben hátrébb, hogy szépen, csendben, becsülettel mindenki intézze el magában ezt a dolgot. Úgyhogy csak ezt tudom mondani, hogy ez az én dolgom, hogy miben és kiben hiszek, és hogy miszerint, hogyan élem az életem. Semmilyen hivatalos vallási közösségnek vagy felekezetnek nem vagyok tagja, de nyilván az ember az évtizedek során rengeteget gondolkodik a hitről, és ezzel nekem is megvan a magam dolga. És azt gondolom, hogy végzem is, de ez nem tartozik senkire. A mostani kurzusban mindennek az ellentétét elkövetik, amiről a hit szól. Épp most történt az a komikus eset, hogy Semjén Zsolt kapott ajándékba egy pápai áldást, amiről ráadásul kiderült, hogy ez simán megvásárolható a Vatikántól, különböző árfekvésben, és ő a legolcsóbbat kapta Erdő Péter bíborostól, de hát ajándék lónak ne nézd a fogát. Mit szólna ehhez Esterházy? Erdő Péter az osztálytársa volt valamikor. És mit szólna a kilőtt rénszarvas? Egyszerre vicces és szánalmas.
Ha már közélet: ugyan nem rejti véka alá a véleményét, de nem is szokott gyakran a nyilvánosság előtt állást foglalni közéleti kérdésekben, viszont nemrégiben a készülő Petőfi-filmmel kapcsolatban írt egy hosszabb, dühös posztot a Facebookra, illetvve erről aztán interjúkban is megkérdezték. Nézegettem a Facebookját, se a Petőfi-poszt előtt, se azóta nem találtam semmi hasonlót. Miért pont a Petőfi volt az, ami ennyire mélyen érintette?
Talán azért, mert én evvel rengeteget foglalkoztam, tehát már-már személyes dolognak éreztem. Petőfit mindig nagyon szerettem, már az általános iskolában Petőfit szavaltam, nagyon megragadott az élete, a költészete, a munkássága, a forradalmi hevülete, és az a fantasztikus életút, amit bejárt ez alatt a rövid idő alatt, hiszen huszonhat évesen meg is halt. A Pál utcai fiúk megírása és bemutatása után, amikor azon gondolkodtam, hogy mi lenne az a téma, amivel szívesen foglalkoznék legközelebb, mint zenés darab alapanyaga, Petőfi jutott az eszembe. És ezzel 2017 tavaszán be is mentem a Vígszínházba, leültem Eszenyi Enikővel és Marton Lászlóval, elmondtam nekik ezt az ötletemet. Nagyon lelkesek voltak, azt mondták, hogy hajrá, lássak neki. Mármint a kutatásnak, mert egy ilyen munka soha nem a zenével kezdődik, hanem a témával való kimerítő foglalkozással. Ez minden esetben így van. A dzsungel könyvénél is fel kellett készülni, a Valahol Európábannál is. Utánajárni a történelmi körülményeknek, a társadalmi közegnek, a szereplők sorsának, az író gondolatainak és így tovább. Bonyolult dolog ez, mert egy szerzőnek mindig százszor annyit kell tudni egy műről, mint amit majd a néző lát. A mögöttes tartalmakat, a szereplők sorsát, a gondolataikat, és aztán ebből annyit teszünk bele a darabba, amennyi kell, amennyit a színpad és a darab elbír, de mögötte jókora többlettudás van. Így aztán neki láttam körbejárni Petőfi és kortársai életét, és minden létező dolgot elolvastam, sokat beszélgettem alkotótársaimmal, majd megírtuk a darab jelenetsorát. Kezdtem volna a zenét írni, aztán jött a hír erről az említett filmről és musicalről. Annyira abszurdnak tartom, ami most Petőfi körül folyik, hogy „tollat” ragadtam, és megírtam ezt a kis szöveget.
Mi a helyzet most az ön musicaljével?
Annak most nincs itt az ideje. Most jöjjön a kurzus, és akkor majd utána mi megpróbálunk valamit csinálni. Mert nem mondtam le a témáról! De időközben a Vígszínházzal is problémák adódtak, nem szerették volna ezt a témát.
Talán ők már tudták, hogy a Petőfi téma „foglalt”?
Valószínű. Hangsúlyozom, én ’17-ben kezdtem el, amikor senkinek, nekem se jutott eszembe a bicentenárium, hol volt az akkor még. Később aztán kapcsoltam, és tudtam is, hogy mi vár ránk.
Aki mostanában alkotni szeretne, és nem fér bele az uralkodó kurzus világképébe, azok gyakran magánutas megoldást kell keressenek. Herendi Gábor jut eszembe, aki gyakorlatilag zsebből fizette a Bűnös várost. Egy ilyen zeneműnél viszont ez a megoldás nemigen lehetséges, ha jól gondolom.
Nem, mindenképp színházat kell keresni. Ráadásul ez egy nagy zenés darab, és egy akkora témát, mint Petőfi élete, amiben szerepel a forradalom, a szabadságharc, kávéházi és utcai tömegjelenetek, meg lehet épp szimbolikusan meg metaforikusan fogalmazni, de azért ez valójában nem pinceszínházba való. Ehhez egy rendes színház kell, amelynek van társulata, és akkor lehet játszani rendszeresen. Nekünk ez az utunk.
Milyen ez a Petőfi, aki az ön fejében él?
Egyrészt fiatal, mert hát huszonöt éves volt ’48-ban. Jókai huszonhárom, Vasvári huszonkettő. Elképesztően fiatal srácok. Ilyen korú srácok ma maximum egyetemre járnak, meg azon gondolkodnak, hogy eljöjjenek-e a mamájuktól, vagy sem. Ők pedig forradalmat csináltak. Bizonyos szempontból rendkívül érettek voltak, és felelősségteljesen gondolkodtak, képesek voltak megírni a tizenkét pontot, ami máig az egyik alapja a demokratikus létezésnek. Petőfi egyrészt fiatal, szerelmes és bohémkodó, másrészt rengeteget dolgozó fiatalember, aki mindig, mindenhol írt. Nem tudta volna összehozni egyébként ennyi idő alatt ezt a hatalmas életművet. Több mint ezer verset írt, ami nem kis teljesítmény! Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a kocsmában is írt, meg az ökrös szekéren is írt, a kávéházban, nászúton, és mindenhol írt, de közben mégis egy fiatal srác, aki bandázik, akinek barátai, haverjai vannak, ülnek a kávéházakban, éttermekben, az akkori menő pesti helyeken, élik az életüket, és szeretnek, vitatkoznak, szórakoznak. És ugyanakkor alakítják is a művészeti életet, mert hiszen Petőfi a művészet forradalmát hozta el a verseivel, berobbant az irodalmi életbe, mint egy üstökös, a kánon pedig döbbenten bámult, hogy mi ez a hang? Hiszen addig a vers, az irodalom nyelve nem ez volt, és nagyon sokan támadták is emiatt. Persze a nagyok, mint Vörösmarty és Tompa, rögtön tudták, hogy egy óriási tehetséggel van dolguk. A művészet forradalma után társaival megszervezi majd kirobbantja az ország forradalmát, egy politikai forradalmat, és azután a szabadságharcban is tevékenyen részt vesz. Fantasztikus! A francia forradalom híve! Pech, mert ez azt jelenti, hogy aki ma a kurzus szerint Petőfihez hozzányúl, annak muszáj mindezt elhazudnia, a jelenlegi ideológiához, hatalmi és rendszerbeli anomáliákhoz, torzulásokhoz igazítani. Ennek semmi értelme természetesen. Semmi, mert ami hazug és kimódolt, ez nem lehet jó, csak hazug és kimódolt.
Az említett posztban – bár messze nem ez volt a lényege – elhangzott az is, hogy a közmédiában kik szerepelhetnek, kik nem, és hogy ön sem szerepelhet.
Nem nagyon.
Ugyanakkor azért önnek nincsen oka panaszra a közönség számát, szakmai elismeréseket tekintve. Azért ez fájdalmas, hogy nem lehet a közmédiában megjelennie?
Nem, egyáltalán nem fájdalmas. Nekem egyrészt – és ezt minden álszentség nélkül mondom –, mivel megettem a kenyerem javát, már semmiféle szereplési vágyam nincsen. Sehol. Semmilyen módon, se a közmédiában, se másutt. Egyetlen egy szereplési vágyam van: játszani a közönségnek, zenélni. Azt igen. Jó, ennek sokszor feltétele az is, hogy látsszon az ember, mert ha nem látszik, akkor úgy nem jut el a közönséghez sem. De igazából nem ez zavar engem. Engem az zavar, hogy nevetséges, hogy a közmédiának nevezett királyi médiában vagy NER-médiában egyfolytában a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek műsorait ismétlik, ezek között vannak interjúk Pilinszkyvel, műsorok Nemes Nagy Ágnessel, Ottlik Gézával, Vas Istvánnal, Zelk Zoltánnal, Illyés Gyulával, sorolhatnám végtelenségig. Tehát az átkosban rendszeresen készültek például íróportrék, zeneszerzőportrék, festőművészportrék, amiket most elő lehet szedni, hogy lám, ezek voltak a magyar kultúrában a fontos alkotók. Hol vannak ma ilyen műsorok, hol készülnek? Tehát a jövő nemzedéke már az interneten se fog tudni megnézni egy műsort Parti Nagy Lajosról, Závada Pálról, vagy Spiró Györgyről és sokan másokról, mert nem készülnek el. Pedig a dokumentálása egy ország pillanatnyi kulturális állapotának, az mindig fontos feladata a köztelevíziónak. Sok más dolga is van, de most beszéljünk a kultúráról. Ha ez nem történik meg, az egy rettenetes pazarlás, felelőtlenség és olyan hiányosság, amit később nem lehet már bepótolni. Ez fáj, nem az, hogy én most nem fecsegek a nem tudom melyik királyi tévériporternek.
Még egy picit visszatérve a Petőfi-musicalhez, azt Geszti Péterrel tervezte, tervezi csinálni. Ő régi kollégája, sokat dolgoztak együtt. Három ilyen ember van, akikkel kiemelten sokat dolgozik, és ő az egyikük. A vele közös munkában mi az, amit szeret? Miért jó vele dolgozni?
Hát egyrészt Péter egy nagyon kedves ember, egy barát. Jó vele együtt lenni, jó vele dumálni, jó vele együtt gondolkodni. És a munkába ő is nagyon bele tud merülni, igazán lelkes tud lenni. Így tulajdonképpen az esetek száz százalékában az történik, hogyha mi leülünk és elkezdünk dumálni, abból lesz valami, mert nagyon jól stimuláljuk egymást, beindul az agyunk, dobáljuk egymásnak a labdát, ez termékeny dolog. És nem utolsó sorban, persze azért is jó vele dolgozni, mert nagyon tehetséges ember.
Nyilatkozta valahol, hogy amikor zenét ír, és ahhoz szövegírót próbál találni, akkor a zene által keltett érzései alapján dönti el, hogy kit keres meg a három jól bevált alkotótársa, Geszti Péter, Bereményi Géza és Nemes István közül. Meg tudja azt ragadni, hogy közülük kinek mi a „profilja”, ami alapján eldönti, hogy mondjuk, ez egy gesztis dal lesz, vagy inkább egy bereményis, és így tovább?
A Bereményinél ez egyszerű, mert valahogy úgy alakult ki 1983-tól, hogy mi színészeknek írunk. Tehát egyelőre egy olyan dalom van, amit nekem írt – írt volna többet is, csak én nem kértem meg rá, így alakult. Most az előadói repertoáromban egy dal van, pont a nyitódal a koncerteken Minden más címmel, amire mondtam neki, hogy szeretném, ha erre a zenére ő dalszöveget írna. De egyébként színészeknek dolgozunk, Gézával valahogy így állt be. De írtunk zenés darabot is, de mivel nem lett sikeres, kimentettem egy dalt belőle, és abból lett a Nagy utazás, amit aztán speciel nem színész énekelt el, szóval történt ez-az, de vele alapvetően színészeknek írunk. Geszti Péterrel tulajdonképpen véletlenül jöttem össze A dzsungel könyve kapcsán, mert akkoriban a Nemessel nagyon sokat dolgoztunk együtt, és ő kicsit besokallt, és így kerestem meg Pétert, mert azt gondoltam, hogy neki ez jól fog állni, és tényleg jól is állt. És aztán Nemessel és Gesztivel felváltva dolgoztam. Nemessel megírtuk a Sose halunk meg-musicalt, Péterrel megírtuk A Pál utcai fiúk-musicalt. De egyébként a Nemessel írt dalok közül – bár ő nagyon sokféle szöveget tud írni, mert igazi profi – a lírai, nagyon személyes tematikájú dalok lettek a legsikeresebbek, mint a Vigyázz rám vagy az Olyan szépek voltunk, úgyhogy vele gyakran ezt választom, a lírát, a balladát.
Valahol beszélt arról, hogy bosszantja az, hogy ha művészekkel beszélget egy újságíró, akkor is politikáról szóló szöveget tesznek be a főcímbe, nem pedig az alkotásról, munkáról. Azt a koncertműsorát, amelyben az elhangzott dalok történetéről mesél, ez a hiányérzet hívta életre, hogy beszélhessen végre tényleg az alkotásokról?
Alapvetően megtehetem, hogy azt mondom minden újságírónak, hogy nézzék, én nem akarok megmondó ember lenni – tényleg nem akarok egyébként –, és sokkal jobban örülök, ha a szakmáról kérdeznek. De nem akarok álszent sem lenni, és azt gondolom, hogy néha azért a másik oldalnak is jeleznie kell, hogy itt a dolgok azért nem egészen mennek rendben, hiszen alig van megszólalási lehetőség, meg alig mernek megszólalni. Tehát azért mégiscsak szükségesnek tartom ezt is. De ettől függetlenül sokkal jobban szeretek arról beszélni, amit csinálok, meg arról, ami foglalkoztat, mert azért nem a politika foglalkoztat, az csak egy szükséges rossz, amiben élünk, ami körülvesz minket. De ezt a műsort nem ez hívta életre, az egyszerűen úgy jött, hogy többen kapacitáltak engem, művészbarátok, hogy miért nem játszom szólóban a dalaimat. Mert az olyan jó, olyan bensőséges és hatásos tud lenni. De valahogyan sokáig nem tudtam rávenni magam. Mígnem aztán pár éve Szigligeten, a várban tartandó koncertem kezdésének időpontján egy akkora vihar kerekedett, hogy elmaradt a koncert. Mintha dézsából öntötték volna, hatalmas, erős szél, mindenki menekült, pedig ott volt vagy nyolcszáz ember. Én viszont éppen ott laktam lent a vár alatt az alkotóházban az unokáimmal. És az egész alkotóház ott várt csalódottan. És akkor elgondolkodtam, majd közöltem, hogy jó, tíz perc múlva találkozunk a társalgóban. Van ott egy egész jó zongora, amin eljátszottam nekik szólóban azt a koncertet, amit ott fönt zenekarral játszottunk volna. És állati volt! Mindenhol ültek, a földön is. A társalgó, ahová befér vagy ötven-hatvan ember, zsúfolásig tele volt, néztem a szemeket, volt, aki sírt egy dalnál, volt, aki mosolygott… Na, hát úgy sikerült, ahogy a nagykönyvben, mint ahogy az ember a barátainak játszik egy nappaliban. És annyira jólesett nekem is, nemcsak a közönségnek, hogy azt mondtam, hogy hát akkor én ezt tudom, nekem ez megy. Így kezdtem el. És aztán nagyon megszerettem. Éppen pár napja voltam Balatonszárszón, isteni volt, telt ház, ott volt ötszáz ember a Csukás Színházban, kérdeztem is a menedzseremet, hogy nem lesz ez egy kicsit sok, ötszáz ember? Mert az Óbudai Társaskörben, ahol rendszeresen játszottam, oda kétszáz ember fér be. De tökéletesen működött, olyan hangulat volt, hogy nem igaz. Úgyhogy ez jó, ezt én csinálni is fogom. És itt aztán baromi egyszerű megváltoztatni a repertoárt, cserélgetni a dalokat, senkivel nem kell egyeztetni – magammal megbeszélem, hogy most ezt az új dalt beemelem, azt a régebbit kirakom, és valóban, mesélgetek is a dalokról. Vigyázni kell, hogy ne legyen túl sok a szöveg, mert ugyan jobban szeretem a dalokat előadni, mint mesélni róluk, de azért az ember könnyen azon veszi észre magát, hogy már elment másfél óra, és alig játszott valamit. Úgyhogy az arányokat meg kell találni, de azt hiszem, az emberek szeretik hallgatni ezeket a daltörténeteket.
Milyen érdekes, hogy el kellett telni néhány évtizednek, amíg azt mondta, hogy akkor most már szólóban is fellép.
Egyáltalán, hogy előadjak dalokat, igen. Ezt is későn kezdtem. A családalapításon kívül mindent későn kezdtem el. Azt viszont jól tettem, mert három szuper gyerekem és négy unokám van, ami maga a boldogság!
Zenélni sem kezdett későn.
De csak azért nem, mert zeneiskolába jártam. De amikor eldöntöttem igazából, hogy zenész leszek, az tizenhat éves koromban volt, az már rég későnek számít, mert a hangszer olyan manuális tudást igényel, ami nem más, mint beidegződés. Ha az ember sokat csinálja, akkor megy. Ez ugyanolyan, mint az úszás, vagy bármilyen sport, ha nem kezdi el az ember legkésőbb hat-nyolcéves korában, akkor már megette a fene, máshogy alakulnak az izmok. Biztos vannak zsenik, akik tizennégy évesen kezdenek el úszni és világbajnokok lesznek, de úgy nagy általánosságban ez mindenre vonatkozik, hogy korán kell kezdeni, mert akkor állnak be a dolgok, akkor birtokolja az ember a hangszert, vagy akármit, és persze ha sokat gyakorol. Én tizenhat évesen kezdtem el először klarinétozni, de igazából szaxofonozni akartam, és tizenhét éves voltam, mire a konzervatóriumba jutottam. Tehát a közismereti tárgyakban – ott úgy hívják a gimnáziumi részt, a hagyományos tantárgyakkal – harmadikos voltam, de klarinétban elsős, tizennégy éves srácok voltak az évfolyamtársaim klarinéton. És jobban játszottak nálam, mert már nyolcéves koruk óta gyakoroltak, én meg ugye akkor egy-két éve játszottam. De persze, zongoráztam, nem tudom, hány éves koromtól, a zene nem volt ismeretlen világ számomra, sőt! Nagyon jó, intenzív zeneiskola volt az a Lorántffy Zsuzsanna, később Kodály Zeneiskola, de ezzel együtt is későn kezdtem az intenzív zenélést. A jazz-zel való megismerkedést is későn kezdtem. A zeneszerzést is későn kezdtem. Mindent kicsit későn kezdtem, de ez nem baj, így alakult. És az egy külön nagyon nagy öröm, hogy valamikor 2006 körül elkezdtem előadni dalokat. Zongoráztam és énekeltem – dalban nem volt hiány, írtam én eleget. 2006-ban voltam ötvenkét éves, szóval ez is elég későn indult, és hatvannégy éves koromban csináltam az első saját magamnak írt dallemezt.
Egyébként is érdekes területén mozog a szakmájának, mert jazz-zenészként rétegműfajban mozog, miközben meg a film és színházi zene kapcsán azért a széles közönség is ismeri.
Sőt, van még terület, a kortárs zene, hiszen több ilyen jellegű művet is írtam az évek során, legutóbb egy kortárs balettet, A vágy villamosát, egy kétfelvonásos balett drámát, ami nagyon nagy vállalás volt, de nagyon élvezetes is, mert szeretek mindig valami mást, valami újat csinálni. Izgalmas volt először dalt írni, izgalmas volt először filmzenét, először musicalt, először balettzenét, és ha még sikerül is, és még sikere is van, az meg külön óriási.
Fiatalon tartja az embert?
Így van. Így nem tudok belefásulni. Tulajdonképpen az vitt engem többek között erre, hogy amikor a ’86-’87-ben berobbant a Szerelem első vérig, akkor mindenki el kezdett hívogatni, hogy írnék-e neki dalt – természetesen ilyen slágert (sic!) –, de nem mentem bele, mert valahogy úgy éreztem, hogy akkor én ebbe bele fogok ragadni. Ennek ellenére születtek még nagy slágerek, hál’ Istennek, de a dalgyártásra nem álltam rá. Ugyanígy a musicalnél sem, filmzenénél sem, mert mindig át tudtam nyergelni az egyik műfajról a másikra, az egyik művészeti ágról a másikra mint zenész, és ettől állati izgalmas volt az élet, és most is az.
Emiatt, hogy több lábon áll és sokan ismerik, adott azért az a biztonsági háló, amivel akár meg is tehetné, hogy akkor köszöni szépen, ennyi elég volt, lassítás, pihenés.
Hát, nyugdíjas vagyok.
De mégse az. Dolgozik.
Hát persze, naná.
Mi hajtja?
Szeretem csinálni, ez az elsődleges. Szeretem. Most mit csináljak? Nem fogok nekiállni krumplit termeszteni. Habár most már van egy vidéki házam, telkem, lehet, hogy ez lesz a jövő, krumpli, paradicsom, paprika, önellátás, cserekereskedelem. De egyébként a zenén kívül mihez értek én? Szeretek nagyon olvasni, az irodalom, a történelem rendkívüli módon érdekel, de ezen kívül nekem a zene van, én ezt szeretem csinálni. És van egy kicsit patetikusabb, fellengzősebb válaszom is a miértre: nyomot hagyni. Minél nagyobb szabású dolgokat csinál az ember, annál nagyobb esélye van arra, hogy ha már nem lesz, akkor is fogják játszani. Mert például azt gondolom, hogy A dzsungel könyvét csak erőszakkal lehet befejezni, az örökké menni fog, most megy huszonhat éve, és mindjárt az ezernégyszázadik előadásnál járunk, és ez csak a Vígszínház, mert ezen kívül még megy vidéken is, mindenhol. És ugyanúgy nem lehet rá jegyet kapni ma sem. Hát akkor ez azt jelenti, hogy valamit nagyon eltaláltunk. Hiszen generációk járnak most már az előadásra, és azok viszik a gyerekeiket már rég, akik annak idején látták és szerették, aztán az unokák jönnek, és így megy, és nincs megállás.
Ennél csodálatosabb dolog nincs, amikor az ember csinál valamit, és arra szükség van. Hogy beépül egy ország kultúrájába, mert ez beépült; hiába Kipling, egy angol szerző írta a novellafüzért, amiből mi aztán a darabot csináltuk, ez mégiscsak egy magyar mű. És ide szól, rólunk szól, ha egy kicsit mélyebben kielemeznénk. De ugyanez van a Valahol Európábannal, ugyanez van A Pál utcai fiúkkal. Vagy ugyanez van bizonyos dalaimmal. És még szeretnék ilyet dobni. Szeretnék. Amikor befejezzük a koncertet, általában ráadásként a Mi vagyunk a Grunddal a Pál utcaiból, ami egy fogadalmi dal, ott valahogy megváltozik minden. Az a sok ember, aki ott ült, egyszer csak föláll, és valami olyan extatikus hangulat alakul ki, de ugyanakkor laza, mert vidámak, ugrálnak közben és tapsolnak, szóval nem egy gyászos pátosz ez, hanem egy emelkedett boldogság. Na, ezt látni, hogy egy dalra így reagálnak az emberek, egy szerzőnek ennél csodálatosabb dolog nincsen. Szeretnék még ilyeneket írni. És például a Petőfi-témában rengeteg ilyen lehetőség van, ami ha jól megcsináljuk, ugyanilyen hatással lesz az emberekre. És ezt még szeretném megélni, hogy játszom a színpadon, és a közönség ugyanígy reagál. Ezért csinálom.
