Olvasónk, Miki, a pénteken publikált pozitív hangvételű bejegyzésünk után döntött úgy, hogy most vasárnapi tapasztalatait megosztja veletek. Az alábbi történet főszereplője a 124-es busz vezetője, aki olvasónk szerint a lehetőségekhez képest maximális odafigyeléssel végezte a munkáját, és több ponton is odafigyelt arra, hogy a buszán utazó emberek kellemesen érezzék magukat. Úgy gondolom, hogy az ilyen hétköznapi esetekről is meg kell emlékezni, így lehet ugyanis ösztönözni a BKV dolgozóit a jó cselekedetre, az utasokat pedig arra, hogy a jóra is figyeljenek fel, ne csak a rosszra. Íme a levél:
Kedves BKV-figyelő!
A pénteki posztot olvasva ugrott be egy most vasárnapi történet, amiben noha semmi rendkívüli nem történt, mégis összességében feltűnt, hogy milyen is az, amikor normálisan áll hozzá valaki a munkájához. Végül a pénteki, jó fej garázsmenetes buszos adta az inspirációt, hogy a magam történetét megírjam – aztán ha úgy érzed, nem üti meg az “érdemes szólni róla” szintjét, hát legfeljebb nem közlöd.
Vasárnap este 10 előtt pár perccel utaztam 124-es busszal a Bosnyák térről Rákospalotára. Sajnos a busz rendszámát nem jegyeztem meg, de újabb típusú volt, azt hiszem ezt hívják “alacsonypadlósnak”. Először az tűnt fel, hogy a végállomáson álló buszon nem volt nyitva minden ajtó, csak félig az első, és a hátsó, így – bár nem volt dermesztő hideg – az indulásig hátralévő néhány percet a középső ajtó melletti ülések valamelyikén ki lehetett várni anélkül, hogy huzat lett volna. Ezen a vonalon ez elég ritka, de másutt már észrevettem, hogy a buszvezetők élnek ezzel a fajta jófejséggel, respekt érte. Aztán azt is észrevettem, hogy van fűtés a buszon: amíg álltunk, csak a fűtőtest volt meleg, aztán menet közben jött a meleg levegő az ülés alól is.
Bár lehet, hogy nem kellene megírnom, de a buszvezető az első megálló előtt egy messziről szaladó néninek külön megállt. Még néztem is az ablakból, hogy a néni a Nagy Lajos király útján fut amikor megelőzte őt a busz, és onnan még vagy 100-150 méterre volt a megálló, gondoltam is rá, hogy szegénynek nem sok esélye van, de ahogy a busz befordult a Telepes utcára, a vezető megállt és bevárta. Szintén nem lehetett nem észrevenni, hogy a buszos végig mondta a megállókat: bár gondolhatod, elég kevesen voltak a buszon, mégis érthetően bemondta mindegyiket. Ezek után már figyeltem: ahol kellett jó tempóban mentünk, ahol viszont arra volt szükség, ott pont kellő lassúsággal: szóval se tötyörgés, se rohanás nem volt.
Leszálláskor még gondolkodtam is azon, hogy – a néni bevárásán kívül – semmi olyan nem volt, ami ne lett volna valahol természetes, mégis feltűnt, hogy ezen a késői órán azért a kevés utasért is megteszi valaki ezeket az apróságokat. Nem nagy durranás az egész, de észre lehetett venni, és jólesett.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyakrabban tűnik fel utazás közben egy-egy ehhez hasonló apró gesztus, de ezekről talán kevesebben beszélünk, mint kellene.
Üdv: Miki
