Vajon ki tudja ma még egy-két kutatón kívül, hogy ezen az 1916-os fotón egy olyan viszonylag fiatal, 32 éves művészt látunk, aki már hét éve szabadkőműves, műteremlakása van a nemrég átadott Százados úti művésztelepen, és kapcsolatainak köszönhetően a front helyett Budapesten teljesít katonai szolgálatot (vagy az Andrássy úti hadikórházban, vagy a sajtófőnökségen)?
Azt még talán a kutatók sem tudják, hogy kik lehetnek a hölgykoszorú tagjai. Talán ápolónők a hadikórházból. De a barátai által csak Zsigának hívott fiatalember jobbján álló nő hasonlít Mellinger Irmára, a háborúban az elsők közt elesett Sámuel Kornél szobrászművész özvegyére, akit Strobl hamarosan elvesz vagy már el is vett feleségül. Vagy esetleg, aki belekarol és fehér ruhában van, ő lenne Mellinger Irma, és akkor ez egy esküvői fotó? Nem hiszem. A baloldali nőével szinte összeér a lábuk, mégis inkább ő lehet az, akivel majd fél évszázadot élnek le együtt.
Kisfaludi Strobl Zsigmond kezdeti sikereit aktszobrainak köszönhette, és ezekből még később is nagy szériában gyártottak különböző méretű porcelán- vagy kerámiafigurákat. Tulajdonképpen az első szobor, amivel életemben találkoztam, egy ilyen, nagyjából 40 cm magas fehér porcelánakt volt, gondolom, a szüleim esküvői ajándékként kapták, és a lakásban az úgynevezett toalett-tükör (ami valójában egy tükörtriptichon, alul szekrénykékkel, vitrinnel) középső részén kapott helyet. Hat-hétévesen nagyon szerettem ez előtt a tükör előtt egy csíkos frottír fürdőköpeny övével ugrókötelezni, aztán egyszer, pont, amikor már jól ment az ugrókötélszámom, az öv beleakadt a nő fejébe.
A jobb oldali képen: a Fáklyavivő mellékalak.
Az történt vele, mint a Felszabadulási emlékmű második legfontosabb alakjával, a szovjet kiskatonával, amit 1956-ban elért a népharag. Dől a szobor a semmibe, az egyik fotón pont olyan látványt nyújt, mint amilyen a művészettörténet egyik leghíresebb fotóakciója nyomán jött létre: Yves Klein francia képzőművész dől ki majd ugyanígy, 1960-ban saját háza emeleti ablakából, csak őalá egy hatalmas matracot tartottak – ami a kész fotón persze már nem szerepel. Ez volt az Ugrás a semmibe, és az egész akciót, amelynek a végterméke megjelent Yves Klein saját újságjának címoldalán, a Shunk–Kender művészpáros fotózta. Kende János, a duó magyar tagja (Shunk német volt) egyébként 1956-ban hagyta el Magyarországot, 19 évesen.
A hivatalosan Felszabadulási emlékműnek nevezett Szabadság-szobor pálmaágat tartó nőalakjához Kisfaludi az utcán, egy járókelő személyében találta meg a modellt, Turánszky Tihamérné Gaál Erzsébetet. Ő lett Kisfaludi Zorkája, csak míg Rippl-Rónai esetében az időskori szerelmi kapcsolat a háború előtt még be tudott épülni az életrajzba (pedig ott is volt nevelt lány és még élő feleség), addig Kisfaludinál a szocialista erkölcs nem engedte elharapózni ezt a narratívát. Zorkáról tanulmányok szólnak, képcímek őrzik a nevét, Turánszky Erzsébet neve viszont teljességgel ismeretlen maradt, hiába próbálta később mindig mindenkivel közölni, hogy évekig a szobrot alkotó mester barátnője is volt, nem csak a szélgépek fúvásában órákig álló modell.
Szerencsére megmaradtak ezek a fotók róluk, akár annak mementójaként is, hogy a központilag irányított sajtó hogyan tudta teljesen aszexuális jelenségként beállítani a pártállammal valamilyen szinten együttműködő idős művészek mellett akár szeretőként, akár feleségként feltűnő fiatal lányokat, asszonyokat.
Komplett városi sétát lehetne indítani a Szabadság téren, vagy inkább animációs filmet csinálni arról, hogyan alakult ezen a Budapest szívében lévő pár négyzetméteren a történelmi események reprezentációja. Most csak Kisfaludi Strobl Zsigmondot nézve: ő is részt vett az 1919-es május elseje gigantikus dekorációinak kivitelezésében. Hogy a Tanácsköztársaság bukása után milyen mentális állapotok uralkodtak a művészek körében, azt jól mutatja, hogy Zala György, aki páholytársa volt a szabadkőművességben, névtelen cikkben támadta Kisfaludit – fő vádpontként azt hozva fel ellene, hogy szabadkőműves kapcsolatai vannak. Kisfaludi ezekben a hónapokban kicsit szorult ugyan, de végül nem érte semmi komoly retorzió. Sőt, Lyka Károly felkérte, hogy tanítson az akkoriban megreformált Képzőművészeti Főiskolán – igaz, fizetés nélkül. De őt kérték fel arra is, hogy a Trianon okozta, akkor még teljesen származás- és oldalfüggetlen össznemzeti gyászt kifejező, a négy égtájat megjelenítő emlékműegyüttesből megalkossa Északot. Ezen varkocsos kuruc vitéz és tót kisfiú tartja az elalélt Hungáriát.
Ezt a szobrot ugyan 1945-ben eltávolították a tér északi sarkából, de öt évvel később egy kicsit arrébb, a volt Tőzsdepalota és tévészékház előtt megjelent egy új Kisfaludi-szobor, a 2,6 méteres Hála, amelynek első példányát Sztálin kapta meg 70. születésnapjára. (Ez persze nem azonos azzal a Sztálin-szoborral, amit Kisfaludi a Sztálin-pályázatra készített.) Itt a fiatal munkásfiú és a fiatal parasztlány alkotta pár előtt lépdelő két gyerek tulajdonképpen olyan füzéreket visz, mint amilyenek az Ara Pacis Augustaen vannak. Azon az áldozati oltáron, ami a római birodalmi békét megteremtő – értsd: a két, addig ellenálló provinciát leigázó – Augustus dicsőségét hirdeti Rómában, a Tevere partján. A füzérek azt jelképezik, micsoda bőségben terem minden a magyar földön, és ezekkel a kézben lépdel az egész csoportozat maga elé egyáltalán nem nézve, a vértanú szentek elszántságával a semmibe. Ha létezik jó megfogalmazása a kierőszakolt hálának, akkor ez az. És lehetne vitát nyitni arról, hogy mi volt az eredeti alkotói szándék, öntudatlanul sikerült-e így, és mit láttak meg mindebből a kortársak, de 1956-ban ezt a szobrot is ledöntötték. Pedig szerintem itt bőven elég lett volna csak a feliratot levésni a talapzatról.
Végül, mégiscsak visszatérve a Szabadság-szoborhoz: 1989 után Kisfaludinak ez a műve is veszélybe került, sokáig volt szó az elbontásáról, és ha azt vesszük, mennyire szép vagy szerethető, főleg, ha közelebbről is megnézzük, akkor éppenséggel ad muníciót a bontáspártiaknak. Fülep Lajos szerint attól még nem monumentális valami, hogy nagy méretű. Mélyi József pedig egy cikkében arról ír, hogy a figura maga a húszas-harmincas évek art deco lámpáinak nőalakjaira vezethető vissza. Mégis, a Szabadság-szobor helyét nagyon jól választották meg. Először teljesen más helyszínekre szánták, de jöttek a szovjet szakértők, Alekszandr Geraszimov, Sztálin kedvenc festője és Borisz Jofán, a Szovjetek Palotájának építész tervezője, illetve már eleve itt volt az egész projekt fölött bábáskodó (bábuska) Vorosilov marsall, és valami messzetekintő dolgot akartak, ami ráadásul tud konkurálni a régi, elnyomó hatalmat jelképező Királyi Palotával, valamint a népbutító vallást megtestesítő Mátyás-templommal. Igazából szerencse, hogy a Szabadság-szobor egy tulajdonképpeni szabadkőműves szimbólum, egy obeliszk lett, a Hősök terén lévő obeliszk és a tetején álló angyal (az emlegetett páholytárs, Zala György műve) nagyobb testvéreként.
Mára ugyanúgy hozzátartozik Budapesthez, mint Párizshoz az Eiffel-torony. Ráadásul Lőrinczy Júlia ötlete, hogy a szoborra egy nagy fehér lepedőt kellene húzni, azon csak a szemeinek vágva két lyukat, és akkor tényleg megjelenítené a szabadság szellemét, tökéletesen mutatja, mennyi alakváltozás várhat még Turánszky Tihamérnéra – ha már a nevesítések nyomvonalán haladunk. Így aztán arról se szeretnék hallgatni, hogy 1991-ben, amikor ezt az ötletet Szentjóby Tamás demonstrálta két polaroid fotón a Magyar Televízió Kultúrember című műsorának felvételén a tévénézőknek (ez lett a Szabadság Lelkének Szobra című műve), én is jelen voltam, mint riporter. És utalva a Capa Központ Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállításának egyik tanulságára, én is a generációm azon részéhez tartoztam, amelyik nem involválódott nagyon az akkori politikai történésekben. Egyáltalán nem fogtam fel, hogy ez többszörösen is történelmi és művészettörténeti pillanat. Tériszonyom volt, és végig arra gondoltam, mikor jöhetünk végre le a talapzatról. Ma viszont már örülök, hogy ott állhattam.
Cikkünkhöz felhasználtuk Mélyi József Géniusz a város felett című cikkét, amely a Jelenkor 2019. májusi számában jelent meg, illetve Kostyál László Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975) élete és művészete című doktori disszertációját.
Írta: Topor Tünde művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kisfaludi-strobl-zsigmond
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
