Az 1456-os nándorfehérvári diadal után az Oszmán Birodalom évtizedekig nem indított nagyobb hadjáratot a Magyar Királyság ellen, de ettől még korántsem uralkodott béke a két hatalom között. Szerbia és Bosznia török kézre került, 1463-ra Hunyadi Mátyás országa a nálánál sokkal erősebb birodalom közvetlen szomszédságába került.
Állandóak voltak a határmenti csatározások, a török betörések, 1479 őszén pedig – míg Mátyás nyugaton háborúzott – Isza bég vezetésével komoly ellenséges erő tört Magyarországra. A mintegy 10-20 ezer főt számláló oszmán had célja a rablás, fosztogatás volt, a szélsebesen haladó könnyűlovasok komoly pusztítást vittek végbe.
Kétszeres túlerő ellen
Bátori István erdélyi vajda először csak a lakosság menekítésére gondolhatott, majd mikor világossá vált a török célja és haladási iránya, felvette a kesztyűt. Mintegy 5-8 ezer főt számláló seregével 1479. október 13-án, Gyulafehérvár védelmében vállalta az összecsapást a dél-erdélyi Kenyérmező síkján, sovány vigasz lehetett számára, hogy Kinizsi Pál, a déli végek főkapitánya lóhalálában siet a megsegítésére 2-3 ezer legényével. Az oszmánok így is kétszeres túlerőben voltak.
Antonio Bonfini, Mátyás történetírója részletesen beszámol a csatáról, persze nem kevés fantáziával fokozva a drámaiságot. E szerint Bátori vitézeit lassanként maga alá gyűrte a túlerő, és miután a vajda lebukik lováról, a magyarok csaknem menekülőre fogják. Az utolsó pillanatban azonban megérkezik Kinizsi:
Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe. Most azt harsogja, hogy utolsó szálig vágják az ellenséget, majd övéinek dühét lobbantja lángra, s úgy dörög, hogy még a küszködők és hátrálók is meghallják…”
Fényes diadal
Megfut a török, hatalmas győzelmet arat a magyar, hírmondó is alig marad az ellenségből. A vége stimmel, de a történeti kutatások rámutattak, a diadal nem a „szerencsén”, hanem a remek stratégián múlott.
Kinizsi Pál már október 10-11-től tisztes távolból, észrevétlenül követte a törököket, közben folyamatosan egyeztetett Bátorival. Amikor pedig a vajda Gyulafehérvár védelmében az ellenség útját állta, ezt annak biztos tudatában tette, hogy a megfelelő pillanatban Kinizsi hátba kapja őket.
Így is történt, a harapófogóból nem volt menekvés, még az oszmán források is nagy szégyenként számolnak be a gyengébb magyar seregtől elszenvedett vereségről. Egészen Mohácsig a kenyérmezei csata volt a legnagyobb arányú török-magyar összecsapás, ahol ráadásul A Magyar Királyság megmutatta, hogy saját földjén még mindig jelentős csapásra képes.