Az első lecke, amit mélyen az eszünkbe vésünk, hogy az okos ember télen urbexezik. Az urbex (ami az urban exploration, azaz városi felfedezés szavakból származik) afféle posztapokaliptikus turizmus, ugyanis aki ezt űzi, olyan elhagyatott területeket, épületeket jár be, ahová másnak eszébe sem jutna elmenni, de ha mégis eszébe jutna, akkor nem lenne mersze hozzá. Ezeket a helyeket hamar elkezdi visszahódítani a természet, ezért a nyári burjánzásban nehezebben megfigyelhetők. Másrészt a dús növényzet mindig népes állatvilágot rejt.
Mire úgy fél óra alatt körbe sétáljuk egy elhagyatott, Duna-parti strand területét, fejenként nagyjából negyven–ötven friss szúnyogcsípést gyűjtünk be. Bele sem akarok gondolni, milyen és mekkora kártevők rejtőzhetnek még odabent. Hajner Gyula, a Szellemvárosok blog és YouTube-csatorna működtetője azonban igyekszik megnyugtatni: bár a túrái során találkozott már vaddisznóval is, néhány patkánynál vagy kóbor kutyánál nagyobb meglepetés azért ritkán éri az urbexest.
Sokféle helyen járt már, az enyészetre hagyott tanyaházaktól az omladozó katonai és ipari létesítményeken, roncstemetőkön át a lepusztult kastélyokig, de látott olyan szanatóriumot is, amely bár évek óta elhagyatottan állt, ez sem kívül, sem belül nem látszott rajta.
„A műfaj régóta létezik már, csak mostanában lett felkapott. Amikor elkezdtem, a YouTube-on még jóformán csak macskás videók voltak, így mindent magamnak kellett kitalálnom. 2009-ben egy ismerősöm mesélte, hogy létezik Veszprém megyében egy szellemváros, amelyik majdnem teljesen úgy néz ki, mint a Csernobil melletti Pripjaty. Nem akartam elhinni, úgyhogy egy nap beültetett az autójába, és elvitt a szentkirályszabadjai reptér mellé épült egykori szovjet katonavárosba. Csak néztem ki a fejemből, hogy basszus, ilyesmi létezik? Abban a percben határoztam el, hogy megkeresem és bejárom a hasonló helyeket.”
Gyula sokféleképpen talál rá a célpontjaira. Talán meglepő, de a legtöbbre úgy, hogy megy valahová az autójával, és az útról meglátja őket. Kereste már meg egy lepusztult ingatlan tulajdonosa azzal, hogy nincs-e kedve az épületben forgatni, és természetesen a nézői is folyamatosan küldik neki a tippeket. Ha megvan a hely, Gyula körbejárja és feltérképezi. Megnézi, hol és hogyan lehet bejutni, van-e őr, ha igen, akkor milyen gyakran mozog, van-e kutyája. Aztán ezeket mérlegelve dönti el, hogy bemenjen-e valahová, vagy inkább passzolja.
Néha necces, de ez a szépsége. Izgalmasabb, ha tudom, hogy elkaphatnak. Szeretek videókat készíteni, jó érzés, ha ezeket sokan megnézik, és kapom a visszajelzéseket, de én elsősorban az adrenalin és a hangulat miatt urbexezek.
Előfordul, hogy a gondos tervezés ellenére hiba csúszik a számításba. Legutóbb például akkor, amikor Gyula az ország keleti felében egy romos üdülőbe mászott be. Tudta, hogy hamarosan elkezdődik a felújítás, vagyis ha nem siet, végleg elszalasztja a lehetőséget. Amikor felmérte a helyet, úgy látta, nem őrzik, ezért amikor visszatért a kamerájával, úgy kezdett el bemászni, mint aki otthon van, csak elhagyta valahol a kulcsát.
„Ahogy felkapaszkodtam egy ilyen előtetőszerűségre, ugatást hallottam. Gondoltam magamban, ez meg mi a fene? Nem sokkal később megláttam a német juhászt, ahogy a konyhából néz rám kifelé. Közelebb jött, és mivel nem morgott, gondoltam teszek egy próbát. Megsimogattam, szerencsére szelíd volt. Elkísért végig, amíg bejártam a romos épületet. Úgy éreztem magam, mintha én lennék Will Smith a Legenda vagyok című filmben.”
Amikor az urbexest elkapják, az esetek túlnyomó többségében egyszerűen elzavarják. Nem túl kellemes, pláne, ha távoli a célpont, és az ember pénzt meg időt áldoz az utazásra.
Őt egyszer egy autóroncstelep tulajdonosa jelentette fel, készült jegyzőkönyv, de amikor kiderült, hogy Gyula semmit sem követett el illetéktelen behatoláson kívül, a rendőrök megkérdezték a teleptulajt, hogy ha semmilyen kár sem érte, akkor mégis mit szeretne. Mindez mégsem jelenti azt, hogy az urbex jogilag teljesen kockázatmentes lenne.
Ha neccesebb helyekre megyek be, akkor akár egy-másfél évet is pihentetem az anyagot, mielőtt feltölteném a YouTube-ra. Ennyi idő általában elég hozzá, hogy senki ne foglalkozzon már az egésszel. Nem állítom, hogy betonbiztos módszer, de eddig még sikerült megúsznom komolyabb következmények nélkül.
Történt már olyan is, hogy Gyula összefutott az őrrel, de amikor elmagyarázta neki, hogy mit csinál, a férfi azt mondta, szívesen körbe vezeti, ha már olyan sokat utazott egy videó elkészítéséért. Egy másik alkalommal egy egykori gyárcsarnokban Gyula már csak pár vágóképet akart felvenni. Leguggolva állítgatta a talajra helyezett kameráját, aztán majd kiugrott a szíve, amikor a semmiből hirtelen mellé lépett valaki. Egy rendőr volt, aki mosolyogva köszönt, majd azt mondta, látja, készül az új videó, nagyon örül neki, mert lelkes néző.
Videóit nézve az ember hamar elkezdi azt érezni, hogy
Amikor például egy száztíz éves villában berendezett, tíz éve elhagyatottan álló pszichiátriai intézetben barangol, és az ajtó mellett egy kifogástalan állapotú fejszét talál, majd pár perc múlva gyors léptek zaja hallatszik egy lépcsőn, a nézőben azonnal beindulnak a horrorfilmes reflexek. Gyula viszont ennyit jegyez meg: „Lehet, hogy van itt valaki, de ez nem feltétlenül baj. Elférünk ketten egy ekkora épületben.”
A magyar romok körül nemcsak őrök, kutyák és esetleg kísértetek bukkannak fel, hanem olyan emberek is, akiknek nincs hová menniük. Sok lebontásra váró, elhagyatott épületben húzzák meg magukat hajléktalanok. Az esetek túlnyomó többségében ebből sincs gond, Gyula igyekszik nem zavarni őket, ők pedig legfeljebb megkérdezik, hogy mit csinál, aztán hagyják, hadd végezze a munkáját. A kapuvári húsgyár valaha legendás tekeklubjában megtörtént, hogy Gyula egy olyan párral találkozott, akik korábban a gyárban dolgoztak. Miután a munkahelyük megszűnt, ők pedig tönkrementek, beköltöztek az elhagyott klubba. Amikor Gyula beléjük botlott, rengeteget meséltek neki azokról az időkről, amikor még zajlott a termelés és a tekézés, és senki sem gondolta, hogy egyszer mindez egycsapásra elmúlik.
„Csak egyszer volt kellemetlen élményem, amikor a régi kekszgyár irodaépületében jártam Győrben. Három ott élő hajléktalan megpróbált kizavarni, hiába mondtam el nekik, hogy nem akarok semmi rosszat, csak körbe videózni. Nem hatottam meg őket, botokkal támadtak rám, úgyhogy kénytelen voltam kimenni. Kihívtam a rendőrséget, elmondtam mi történt. Azt mondták, hogy legközelebb ne menjek be, majd elhajtottak. Végülis igazuk volt.”
Júniusban meghalt egy tizenöt éves fiú a szentkirályszabadjai szellemvárosban, miután felmászott egy hangárra és lezuhant.
Gyulán ehhez képest sosincs semmiféle védőfelszerelés. Nem lógnak rajta kötelek vagy karabinerek, nincs a fején sisak, nem hord speciális ruhákat. Egyszerű utcai öltözékben vág neki a romoknak, egy szál pólóban és rövidnadrágban mászott be például egy valószínűleg már bőven életveszélyes állapotban lévő fonyódi szállodába, aminek már megkezdődött a bontása. A hatalmas lánctalpas gép ott pihent közvetlenül az épület mellett, egy halom törmeléken állva.
Ésszel, odafigyelve kell csinálni, és akkor nincs baj. Egyszer vertem be nagyon a fejem egy vascsőbe, de komolyabb balesetem még nem volt.
Az apróbb karcolások, meg véraláfutások mindennaposak, de ez egy ilyen műfaj. Nem való mindenkinek. Nem véletlen, hogy hiába kérdezik mindig rengetegen, soha sem árulom el egy épület pontos helyét, vagy hogy miként lehet oda bejutni. Nagyon nem szeretnék másoknak abban segíteni, hogy veszélybe sodorják magukat, de persze mindenki a saját sorsának kovácsa.”
A csatornáján van egy Mindent hátrahagyva sorozat, ami azért különleges, mert ezekben a videókban Gyula nem középületeket mutat meg, hanem magánházakat. Míg egy lepusztult gyárépület, szálló vagy kórház csupán csak érdekes, addig mindig szívszorító romokban látni egy olyan intim teret, ahol emberek ettek, ittak, aludtak, szerettek, veszekedtek, megöregedtek, majd meghaltak.
„Ezekre a videókra mindig nagyon pozitív visszajelzéseket kapok. Van már akkora nézettsége a csatornámnak, hogy szinte mindegyik rész után kaptam olyan emailt vagy üzenetet, hogy ez a mi házunk volt, papáék laktak ott, mennyit játszottunk ott gyerekkorunkban, köszönjük, Gyula, hogy megmutattad. Nemrég egy közvetlenül bontás előtt álló ház pincéjében találtam egy bőröndnyi régi fotót. Elhoztam, mert ha otthagyom őket, örökre elvesznek, így meg talán előkerül valahonnan a tulajdonosa. Nem sokkal később meg is keresett egy hölgy Pécsről, hogy az a szülei háza volt. Beültem az autóba, elvittem neki a képeket, és egy nagyon jót beszélgettünk.”
Gyula eddigi legkedvesebb trófeája a belga Château Miranda. Még épp időben járt ott, mert az 1860-as években épített neogótikus kastélyt, amelyik úgy nézett ki, mintha egy Grimm-mese díszlete lett volna, néhány éve porig rombolták. A Mirandát 1950-ben, amikor a belga állami vasúttársaság árvaházává avanzsált, Château de Noisy (Zajos Kastély) névre keresztelték. A kilencvenes évek eleje óta állt elhagyatottan, az urbexesek egyik nagy kedvence volt. Amikor Gyula és a barátai ott jártak, rajtuk kívül még öt csapat barangolt a romos épületben. Belgiumon kívül Gyula urbexelt Szlovákiában, Horvátországban, Ausztriában és Hollandiában is.
„Ez általában úgy működik, hogy összekötöm a kellemeset a hasznossal. Ha elutazom valahová, ott keresek urbex célpontot is. Amikor két éve Horvátországban nyaraltunk, öt videót forgattam. A barátaim már utáltak, hogy megint meg kell állni miattam valahol. Mindig azt mondtam, nyugi, maximum fél óra, de pontosan tudták, hogy ez minimum három órát jelent.
A Miranda volt az egyetlen, amikor kizárólag az épület miatt vállaltam egy hosszabb utat, de az régi álmom volt. Nagyon sajnálom, hogy lebontották, így már soha nem térhetek vissza.
Vannak még nagy álmaim, nagyon szeretnék elmenni Detroitba, a bezárt autógyárakhoz, Japánban és Kínában egészen elképesztő ipari épületek állnak elhagyatottan, és fantasztikus kísértetvidámparkok is vannak. De itthon sem fogok egyhamar kifogyni témából. Magyarország az európai urbexesek egyik kedvenc célpontja, mert sok az érdekes rom, és csak lassan tűnnek el vagy még lassabban újulnak meg. ”
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
