Nem a karantén alatt tört ki rajtam a konyhaőrület, ugyanis gyerekkorom óta imádok szakácskodni.
Pszichológus írja hosszan egy cikkben, hogy a vesztegzár alatt miért kezdett mindenki vadul sütni-főzni.
Nézem a neten, hogy mindenki a konyhában tölti a fél napját, megoszt, véleményez, bizonyítva, hogy a főzés rövid távon is sikerbe torkolló tevékenység.
Egy mémen nyitott jégszekrény, rajta egy papírlap a következő szöveggel: „Nem vagy éhes, csak unatkozol.” Mélyen igaz. Egy ország fog kigurulni az utcára a karantén után.
De addig is hadd mesélek el néhányat a vonatkozó családi sztorijaim közül.
Édesanyám rettenetesen főzött, borzasztó értelmetlenségnek tartotta a konyhában való pepecselést, ennek megfelelően nálunk nem zajlottak nyugodt, elhúzódó családi étkezések; tán ennek is volt szerepe később az evéssel kapcsolatos gondjaimban, spongyát rá.
Szerencséjére apu nassolni szeretett, a szendvics, a sajtos pogácsa, a perec és a csoki kielégítette kulináris igényeit.
Azért akadtak kedvenc főtt ételei, élükön a sztrapacskával.
Kilencéves lehettem, amikor a szüleim egy napon elmentek intézni valamit, én pedig önbizalomtól duzzadva nekiálltam ebédet készíteni, mégpedig sztrapacskát. Mit ne mondjak, nem vallottam kudarcot, és a sikerélmény megalapozta a főzés iránti rajongásomat.
Különösen az anyósomtól tanultam sokat, aki a váci kórház vezető szakácsnőjeként megtanított, amire kellett. Élveztük a közös főzéseket, bár a dolog nem mindig zajlott zökkenőmentesen.
„Az nem igazi háziasszony, kislányom, aki nem tud levágni egy csirkét” – mondta anyuka egy kellemes tavaszi délelőtt, amikor is maga a jelölt, vagyis a csirke épp ott mászkált a lábunknál. „Akkor bizony én sosem leszek igazi, mert egészen biztosan nem bántom ezt a madarat.” Ennyiben maradtunk.
A konyhatündér néha egészen borzasztó dolgokat is képes előállítani, Móci fiammal annak idején „rendes évi szar”-nak hívtuk a ritka melléfogásaimat.
Hogy takarékoskodjam a kapkodós hétköznapesték idejével, azt találtam ki, hogy mindig előre főzök, így, amikor hazaérünk, elég melegíteni, kisütni a menüt, s lehet is enni. Akkor este rántott husi volt a terv zöldségkörettel. Gondoltam, gyorsan lezuhanyozom, míg sül a csirkemell. A hűtőből kiemelt étolajat serpenyőbe öntöttem, beletettem a szintén a jégről kivett, panírozott szeleteket, és elégedetten bemasíroztam a fürdőszobába. Arra értem vissza a konyhába, hogy egy prézlikupac a hideg olaj egyik oldalában remeg, a pucér húsok összekapaszkodva a másikon. Elröhögtem magam, mire Móci feje is megjelent a konyhaajtóban, és onnantól ketten vihogunk.
„Anyukám elég jó szakácsnő, bár néha hideg olajban úszóedzést tart a csirkemelleknek” – mesélte később társaságban. Igaza volt, tényleg úgy nézett ki, mint amikor mi, úszók didergünk a medence sarkában, ott, ahol beeresztik a meleg vizet.
Tanulság: ne tedd a hideg olajba a hideg sütnivalót, ha van egy kis sütnivalód.
A főzés lehetőséget ad a fantázia szárnyalására, és gyakran remek új fogássá nemesedik egy-egy hagyományos étel. Általában, de nem mindig. És amikor nem, az infernális.
Sikerült kapnom bélszínt, ami ritka ínyencségnek számított a nyolcvanas évek elején. Nosza, nézzük, mi varázsolható a csudahúsból. Budapest bélszín! Elkészül, jól néz ki, még finom is, csak kevés a szaftja. A paradicsom viszont elfogyott.
Ne próbáld ki, nem egyszerűen rossz, annál sokkal több. Pedig elméletileg akár jó is lehetne.
Szerencsére Máté vigasztal: „Nem baj, anyuci, legalább túl vagyunk a rendes évi szaron.”
És ez a kedvesség többet ér, mintha akkor ettünk volna egy jót.
Kiemelt kép: Getty Images
