Poszt ITT

Radnóti rabbi: Érintés nélkül is lehet szeretni

Új korszakba léphetünk.
Korábban a témában:

Ha bajban vagyunk, ha félünk, a legjobb együtt lenni, fizikailag is érezni, hogy számíthatunk egymásra. A vírus meghozta a bajt és a félelmet, de a baráti közelség esélyét, a vigaszt elvette tőlünk.

Rabbiként próbálok segíteni. Egy zsidó tanítás talán rávezet, mit tegyünk.

Orvosok, nővérek, az egészségügy egyéb dolgozói veszélyeztetik napról-napra az egészségüket, az életüket másokért. Fiatal, egészséges emberek óvják a náluk idősebbeket, járnak dolgozni most is. Működtetik a félelemtől és a valóságtól megdermedt országot. Ők most az elsők. Szinte minden rajtuk múlik.

És még sok-sok új hős született: bolti pénztárosok, árufeltöltők, eladók, postások, a szövegszerkesztővel és Zoommal álmodó tanárok, és mindenki, akinek a munkája emberek közelében zajlik – az emberekért. Ők tartják életben az országot.

Tehetetlennek érzem magam.

A lelkészek feladata jelenleg nem az, hogy feleljenek az egyik legaktuálisabb kérdésre, miszerint:

Isten hol van most?

Istent nem igazolnunk, hanem tanúsítanunk kell azzal, hogy azt tesszük, amit Ő vár tőlünk. Vigasztalunk, jelen vagyunk, meghallgatunk, beszélgetünk.

A járvány elleni elemi fizikai védekezés, vagyis az, hogy távol vagyunk egymástól, ki-ki bezárva legszűkebb fizikai buborékjába, a szobájába, vagy, horribile dictu, a magányába, lelkileg súlyosan roncsol.

Gondoljunk csak az egyedül élőkre. Éppen azt nem tehetjük, amit ilyenkor minden más esetben tennünk kéne: összegyűlni és bátorítani egymást.

Magányosan ünneplünk. Pedig Húsvét és Pészáh is a találkozás ünnepe. Magányosan gyászoljuk halottainkat, kiknek száma napról napra növekszik. (Miközben a zsidó hagyomány szerint még a vigasztaló gyász is szigorúan közösségi esemény.)

Magányosan aggódunk távoli szüleinkért, szeretteinkért, megélhetésünkért. Nagyobb szükségünk van a világba vetett bizalomra, a hitre, mint bármikor. Három hete, lényegében egyik napról a másikra elvesztettük a közös világunkat, a helyeket, ahová közösen leülhettünk, elvesztettük az ottlét, az együttlét és a jelenlét emberi élményét. Nincs kávé, nincs mozi, nincs pizza, nincs közös röhögés, villamos után futás, nincs focimeccs, nincs közös csatangolás a gyermekeinkkel.

Mindannyian hívők vagyunk.

Minden napunktól remélünk valamit. Valamit, amiben sosem lehetünk biztosak, mert – most látszik csak igazán – semmiben sem lehetünk biztosak. És mégis felkelünk minden reggel, még most is, a legtöbben felöltözünk és végigcsináljuk a napot; úgy, ahogy lehet.

Ezt a hitet erősíti meg egy rövid ima, mely nekünk, zsidóknak különösen fontos, de mindenkinek hasznára lehet. Amikor egy hívő zsidó szeme reggel kinyílik, és meglátja a fényt, a világot, abban a pillanatban egy nagyon rövid, mindössze egymondatos imát mormol el: „Hálát adok Neked, örökkön élő Király, hogy visszaadtad lelkemet a testembe, hálát adok, hogy Te bízol bennem!”

Isten új napot, új esélyt adott nekünk. Talán minden reggel azt várja tőlünk is, hogy kezdjünk valamit az életünkkel. „Hálát adok, hogy Te bízol bennem.”

„I believe in God, and I believe that God believes in Claude! That’s me, that’s me!” Ezt énekli reménykedve Berger, a főszereplő a Hair című filmben, miközben elindul a vietnámi háborúba. Ez a mondat ma is talán a legemberibb, amit elmondhatunk.

Mert nagyon hisszük, hinni akarjuk, hogy Ő az, aki hisz mibennünk. Most is, minden egyes reggel kinyilvánítja a belénk vetett hitét. Akkor is, ha mi esetleg nem hiszünk Benne, ő nem „sértődik” meg, hanem életet ad. Mindennap.

Szóljunk hozzá nyugodtan, még akkor is, ha vannak kétségeink.

Az ima a szívünk kiöntése, a szorongásaink megfogalmazása, a világba vetett bizalmunk visszanyerése, legalább átmenetileg, és ez segít megérezni valamiféle közelséget.

Van egy furcsának, a hétköznapokban érzéketlennek tűnő zsidó vallásjogi előírás. A nők menstruációs ciklusa alatt és után egy darabig a házasfelek nem érhetnek egymáshoz. Semmiféle érintés nem megengedett. Hiszem, hogy e törvény gyakorlása nem elidegeníti azokat, akik szeretik egymást, hanem elmélyíti vonzalmukat. Nemcsak a fizikai vágyat tartja ébren az átmeneti megvonás, hanem megtanuljuk azt is, hogyan lehet gyengéd, kedves, figyelmes és megnyugtató egy mondat, egy tekintet. Az évezredes zsidó hagyomány megtanít érintés nélkül is szeretni. A szeretet új dimenzióit nyit(hat)ja meg, mélyít(het)i el ez az időszak.

Most egy időre mindannyiunknak meg kell tanulni szeretni – érintések nélkül. A szavainknak, a kommunikációs szoftverek által közvetített gesztusainknak olyan intenzívvé kell válniuk, hogy legalább részben pótolják az ölelés, az intim baráti közelség vigaszát, biztonságát.

Ha begyakoroljuk, ha részünké válik a fokozott, intenzív figyelem, és nem felejtjük el akkor sem, amikor majd túl leszünk ezen, akkor új korszakba lép(het)ünk a vírus után: az emberi kapcsolatok teljesen új korszakába. Nagy szükségünk lesz erre.

A fájdalom és a bizonytalanság hosszan velünk marad, rengeteg nyomorúságot kell majd enyhítenünk.

Mindenki telefonálja körbe a régi barátokat, ismerősöket, és ha van bennünk lelkierő, akkor az ellenségeket is, megkérdezni tőlük: „Hogy vagy?”

És írjunk az egészségügyben dolgozó, ebédet kihordó, reménytelen körülmények között interneten tanító, pénztárgépnél állóknak, másokért a saját egészségüket kockáztató barátoknak, hogy gondolunk rájuk, hogy tudjuk, mit köszönhetünk nekik.

Az ember oly kicsi és kiszolgáltatott. Próbáljon imádkozni az is, aki nem szokott. Hátha. Biztos.

Kiemelt kép: Ivándi- Szabó Balázs /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.