1966. június 17-én hajnali fél 3-kor két fekete férfi lépett be a Lafayette Grill nevű vendéglőbe a New Jersey állambeli Patersonban. A helyen, amelyet feketék nem látogathattak, a hajnali órában négyen tartózkodtak, mindannyian fehérek: a csapos, két férfi vendég, valamint egy magányosan üldögélő nő.
A két váratlan vendéget a csapos, az aznap a Lafayette Grill tulajdonosát, a barátnőjét helyettesítő Jim Oliver vette észre, és amikor meglátta, hogy az idegenek egy vadászpuskával és egy pisztollyal a kezükben léptek be, önvédelmi reakcióként egy sörösüveget hajított feléjük. Az üres üveg a falon csattant, majd az 51 éves Oliver menekülőre fogta, de már késő volt, a vadászpuskából leadott lövés egy 5×2,5 centis darabot szakított ki a hátából a gerincoszlopa mellett, és a rendőrségi jegyzőkönyv szerint azonnal meghalt.
a pultnál ülő, 60 éves Fred Nauyoksot szinte kivégezte a lövés, amely a jobb fülénél hatolt be a koponyájába. A két székkel arrébb ülő, 42 éves William Marinst a halántékán érte a golyó, amely a jobb szeménél távozott, de csodával határos módon túlélte a támadást.
A nő, az 56 éves Hazel Tanis megpróbált elbújni, de a puskás támadó lecsapott rá, a jobb felkarján és a vállán találta el, majd a pisztolyos gyilkos további négy lövést engedett bele. A pincérként dolgozó Tanis egy hónappal később a kórházban hunyt el embóliában.
A két támadó alig fél percet töltött a Lafayette-ben, majd autóba pattant és elhajtott. Marins és Tanis mellett mindössze egy szemtanú látta a két fegyverest, egy Patty Valentine nevű nő, aki a Lafayette fölött lakott, és hallotta a lövéseket, valamint Tanis sikítását.
Ugyanezen az éjjelen a környék egyik ismert alakja, a bokszoló Rubin Carter és középiskolásként ígéretes atlétának számító John Artis együtt távozott a Lafayette-től másfél kilométerre lévő Nite Spot nevű szórakozóhelyről. Carter odaadta a kulcsot Artisnak, vezessen ő, majd befeküdt hátra a fehér Dodge-ban – amelynek New York-i rendszámtáblája volt, és a hátsó lámpái háromszög alakúak voltak.
Néhány perccel indulás után egy rendőrjárőr intette le Artisékat, azzal a szöveggel, hogy két fekete férfit keresnek.
És bármelyik kettő megteszi?
– tette fel a kérdést Carter a hátsó ülésről. Borotvált fejéről és bozontos kecskeszakálláról Cartert felismerte a járőr, majd elkérte Artis iratait, aztán elengedte őket.
Ugyanez a rendőr a gyilkosságról 2 óra 34 perckor érkezett bejelentés után a helyszínre tartva látott egy másik fehér autót, de ahelyett, hogy üldözőbe vette volna, kerülőúton közlekedve megpróbálta elvágni az útját, ami rossz ötletnek bizonyult, mert az autót szem elöl tévesztette.
A járőr Carterék igazoltatása után visszatért a Lafayette-hez, ahol a menekülők autójáról szóló leírás megegyezett a bokszoló Dodge-ának stílusjegyeivel. A rendőrök emiatt keresni kezdték a bokszolót, akit meg is találtak éjjel 3 órakor Artis társaságban, és felszólították őket, tartsanak velük a vendéglőbe. A két letakart holttest láttán Artis érezte, hogy baj van. Előbb hazugságvizsgálóval tesztelték, majd a kórházba vitték őket, hogy szembesítsék az egyik túlélővel, Marinsszal, aki a jobb szemét elvesztette a lövés következtében.
„Ezek a férfiak lőttek?” – hangzott a kérdés, Marins pedig hosszú másodpercekig nézte Artist és Cartert, majd megrázta a fejét.
Carter problémás gyereknek számított, 9 éves volt, amikor lopási ügybe keveredett, és nekitámadt a lelkésznek, aki lefülelte. Amikor apja megtudta, hogy Carter rátámadt a lelkészre, egy övvel alaposan megverte, majd értesítette a rendőrséget, kiskorú fia pedig kétéves felfüggesztett büntetést kapott.
„Rubin nem ölt embereket. De a szart is kiverte belőlük. Szeretett verekedni, de nem volt erőszakos” – idézte a BBC Carter unokatestvérének, Johnnynak a nyilatkozatát.
A helyi kölykökkel állandóan balhékba keveredő Rubin 11 évesen már nem úszta meg a börtönt: leszúrt egy férfit, aki szexuálisan zaklatta. A jamesburgi javítóintézetbe került, amit úgy jellemzett: ez az a hely, ahol a 8 éves fiúk a 15 éves gyilkosok és erőszaktevők prédáinak számítanak.
Carter önéletrajzi könyvében azt írta, az őrök rendszeresen zaklatták és verték, de megedződött az évek alatt. Hat év után azonban elege lett a bezártságból, és megszökött, két nap alatt nagyjából két maratonnak megfelelő távot loholt, végül Philadelphiában kötött ki, ahol belépett a hadseregbe. A toborzó tisztet átverve azt mondta, hogy Philadelphiában nőtt fel, és említést sem tett New Jerseyről, ahol szökevényként kezelték.
Egy ejtőernyős hadosztály tagjaként Németországban szolgált, itt ismerkedett meg a boksszal. Egy görbe este után nagyképűen bejelentette a hadosztály bokszedzőjének, hogy bárkit megver, mire az edző azt mondta neki, jöjjön vissza másnap józanul.
„Erős, őszinte, dolgos emberek voltak. Nem voltak bonyodalmak és nem volt feszültség” – mesélte Carter, hogy miért szeretett a seregben a bokszolók körében lenni. A leszerelése után visszatért oda, ahol felnőtt, Patersonba, és traktorosként kezdett dolgozni, de a javítóintézetből történt szökése miatt letartóztatták, és 10 hónapra lecsukták.
Szabadulása után sem tudott elmenekülni a bűn csábítása elől, előbb egy nő pénztárcáját emelte el, majd az utcán rátámadt egy férfira, a két esett miatt újabb négy évet kellett börtönben töltenie. Saját bevallása szerint a börtönben töltött napok alatt állandó társává vált a csendes düh, amit igyekezett boksszal levezetni.
A boksz annyira központi szerepet kapott az életében, hogy egy nappal a szabadulása után, 1961. szeptember 22-én hivatalosan is ringbe lépett, a négymenetes meccset pontozással nyerte és 20 dollárt keresett vele.
Megrendítő erejű balhorga révén Carter nagyon hamar felkapott bokszoló lett, és egy évvel a debütálása után már a legendás New York-i Madison Square Gardenben bokszolt, ahol 69 másodperc alatt lerendezte Florentio Fernandezt. Ekkor született meg a Hurrikán becenév is.
Állatias volt a ringben, ahogy szinte tombolva rászabadult az ellenfelére. Ellenállhatatlan volt, tényleg olyan, mint egy hurrikán
– mondta róla egykori edzőpartnere, Fred Hogan.
A nézők imádták a Carterből áradó nyers, brutális erőt – az első 21 meccséből tizenhármat nyert KO-val –, a promóterek pedig a büntetett előéletéből hasznot húzva óriási hírverést csaptak körülötte. Carter a ringben és azon kívül is feltűnő jelenség volt, elegáns öltönyeivel és fekete Cadillacjével mágnesként vonzotta magára a tekinteteket Peterson utcáin.
Legnagyobb meccsét 1963-ben vívta, amikor a két súlycsoportban is legjobbnak bizonyuló Emile Griffith volt az ellenfele, akiről korábban elterjedt, hogy biszexuális.
„Bajnokként beszélsz, de úgy küzdesz, mint egy nő, aki mélyen belül azt akarja, hogy megerőszakolják” – hangzott Carter provokatív hadüzenete a meccs előtt. A média felkapta az övön aluli mondatot, és a sértés célba talált, Griffith hagyta, hogy a harag vezérelje, ami sosem szerencsés egy bokszoló esetében. A vége az lett, hogy Carter 2 perc 13 másodperc alatt elintézte az első menetben.
1964-ben Carter a középsúly világbajnoka, Joey Giardiello ellen készült – az olasz származású címvédő lehetett volna a háromszoros olimpiai bajnok Papp László ellenfele, ha a kommunista rezsim nem szól közbe –, de a meccs felvezetése során Cartert rendre a Patersonban kitört zavargásokról faggatták, amikor fekete fiatalok többször is összecsaptak a helyi rendőrökkel.
Carter nem fogta vissza magát a témában, kifejtette, hogy az önvédelem érdekében nyugodtan szerezzenek be fegyvereket a feketék, és egy percig sem tagadta, hogy komoly ellenszenvet érez a rendőrség iránt. A Saturday Evening Post nevű újság azt írta, Carter a feketék ügyéért harcoló aktivista, aki azt az elvet vallja, hogy a feketék lelőhetik a rendőröket, ha jogtalan sérelem éri őket. Bár a cikk megjelenése után Carter tagadta, hogy bármikor ilyet mondott volna, sikerült felhívnia magára a figyelmet, a FBI-nál aktát nyitottak róla, és szemmel tartották.
A Giardiello elleni vereség után még 15 találkozó fért bele Carter karrierjébe, utolsó meccsét másfél hónappal a Lafayette-gyilkosságok után vívta, Rosarióban pontozással kapott ki az argentin Juan Carlos Riverótól, így 27 győzelemmel (19 KO), 12 vereséggel és 1 döntetlennel zárt.
Ugorjunk vissza az időben a bűntény napjára, az esettel kapcsolatban ugyanis a levegőben lógott egy kínzó kérdés: mi volt a gyilkosok indítéka, akik négy embert lelőttek az éjszaka közepén, miközben a bárból egyetlen centet sem vittek el?
Hat órával a Lafayette-ben történtek előtt egy fehér férfi, bizonyos Frank Conforti vitába keveredett a Waltz Inn nevű patersoni szórakozóhely tulajdonosával, a színes bőrű Leroy Holloway-jel, aki éppen tőle vette meg a bárt, és még tartozott neki. A vita végén Conforti visszament az autójához, majd a vadászpuskájával tért vissza, és fejbe lőtte Holloway-t, aki a helyszínen meghalt.
A rendőrség letartóztatta Confortit, akit később 15 év börtönre ítéltek. Az áldozat mostohafia, Eddie Rawls aznap este zaklatott idegállapotban állt munkába a Nite Spot nevű helyen, éppen ott, ahol Carter és Artis múlatta az idejét. Crawls nemcsak mostohaapja halála miatt volt feldúlt, hanem azért is, mert amikor a rendőrségen járt, úgy érezte, nincs garancia arra, hogy nem lesz eltussolva a gyilkosság. Aggályait el is mondta Carternek, aki attól félt, nehogy Holloway halála miatt ismét zavargások törjenek ki Patersonban.
Bár úgy tűnt, a hazugságvizsgálóval elvégzett teszt és Marins kórházbeli vallomása után Carternek és Artisnak nem kell komolyan aggódnia, óriási fordulat állt be, amikor előkerült két újabb szemtanú, Alfred Bello és Arthur Bradley.
A két büntetett előéletű, fehér férfi a gyilkosság estéjén egy üzletbe próbált betörni, Bello az őrszem szerepét töltötte be, majd megunta a tétlenséget, és elindult a Lafayette felé, hogy cigit vegyen magának. Hallotta a lövéseket, bár akkor azt még nem tudta, hogy pontosan mi is volt a hang, majd látott két férfit, akik fegyverekkel a kezükben egy fehér autó felé indultak.
Az egyik férfit Carterként, a másikat Artisként azonosította Bello, aki a fegyveresek távozása után bement a vendéglőbe, majd miután felmérte, hogy az áldozatok és a súlyosan sérültek miatt nem lehet gond, lenyúlta a kasszában található 60 dollárt.
Bár Bello és a Lafayette fölött lakó szemtanú, Patty Valentine vallomása eltért bizonyos részletekben a tettesek autójával kapcsolatban, a bűntényben eljáró nyomozó, Vincent DeSimone elégségesnek érezte a bizonyítékokat ahhoz, hogy perbe fogják Cartert és Artist, akiket a kizárólag fehérekből álló esküdtszék 1967 májusában bűnösnek talált, és mindkettőjüket életfogytiglanra ítélte.
A Northjersey tényfeltáró cikke számos hiányosságot, furcsaságot fedezett fel a nyomozás során:
- bár a száguldva távozó tettesek autója keréknyomot hagyott, ezt sosem vizsgálták meg, annak ellenére, hogy a gyilkosság után a járőr két különböző fehér autóval is találkozott;
- a rendőrök nem kerestek vérnyomokat Carter autójának kárpitján;
- sem Artis, sem Carter ruháján nem volt vérfolt, pedig utóbbi fehér dzsekiben volt, és egy közelről leadott lövés után a kifröccsenő vér jó eséllyel beszennyezhette volna;
- a rendőrség Artis és Carter esetében sem vizsgálta meg, hogy a kezükön, illetve a ruhájukon található-e lőpormaradvány. DeSimone azzal védekezett, hogy nem álltak rendelkezésekre a megfelelő eszközök, pedig egy ilyen vizsgálat akkoriban bevett szokásnak számított;
- Bello a gyilkosság után csak annyit tudott mondani, hogy fehér autóval távoztak a tettesek, majd két hónap múlva már arra is emlékezett, hogy Carter volt a vadászpuskás férfi.
Ellenséges, agresszív egyén, aki erőszakos és manipulatív tud lenni, hogy beteljesüljenek az önző vágyai
– írta Carterről jellemzésében a Trenton State börtön pszichológusa. A bokszoló nem volt túl együttműködő, érkezése után kijelentette, hogy nem hajlandó hordani a rabruhát, nem tesz meg semmit az őröknek, nem dolgozik a börtönben és nem kér a benti kosztból, így konzerveken élt.
Dühös volt az igazságszolgáltatásra, a rendőrségre, az egész világgal haragban állt, még feleségének is csak havonta egyszer engedte meg, hogy meglátogassa. Folyamatos lázadása miatt magánzárkába dugták, itt fedezte fel, hogy egyre romlik a látása, mint kiderült, levált a retinája – minden bizonnyal egy korábbi bokszsérülés miatt –, és bár megműtötték, többé nem látott a jobb szemére.
Nyugodtabb pillanataiban a bírósági jegyzőkönyvet böngészte, valamint jogi iratokban merült el, de hiába nyújtott be kérvényeket, nem tárgyalták újra az ügyét.
Amíg kint Carter egykori edzőtársa, Fred Hogan azon ügyködött, hogy Bellóék pálfordulása miatt új tárgyalást rendeljenek el, addig a bokszoló a cellájában vécépapírra írta az önéletrajzát (A tizenhatodik menet), elmesélve, mit jelent feketeként felnőni Amerikában, illetve felidézve ádáz csatáit a ringben és a tárgyalóteremben.
A könyv alapján figyelt fel Carter történetére az ünnepelt zenész, Bob Dylan, aki meglátogatta a börtönben a bokszolót, akiről Hurricane címmel dalt is írt.
„Ez itt a Hurrikán története, a férfié, akit a hatóságok olyan dologgal vádoltak, amit nem követett el. Börtönbe csukták, pedig világbajnok lehetett volna” – énekelte Dylan.
Carter ügyét a korszak legnagyobb bokszistene, Muhammad Ali is felkarolta: amikor 1975-ben legyőzte Joe Fraziert Manilában, együtt álltak ki, hogy szót emeljenek a börtönben lévő Carterért. Amikor kiderült, hogy újratárgyalják Carterék ügyét, Ali volt az, aki kifizette érte és Artisért az óvadékot, hogy a tárgyalás előtt elhagyhassák a börtönt
Carter visszatért a családjához, felesége pedig nemsokára a második gyereküket várta, Raheem Rubin hat nappal a második tárgyalás után született meg. Carter és Artis csak kilenc hónapig élvezhette a szabadságot, Bello ugyanis visszatért eredeti vallomásához, megerősítve, hogy őket látta kijönni a Lafayette-ből, az ügyészség pedig ismét elővette a rasszista indíttatású bosszú ütőkártyát, így mehettek vissza a börtönbe.
Azok, akik a nyilvánosság előtt támogatták Carterék ügyét, szép lassan kihátráltak mögüle, az egykori bokszoló pedig reménytelenül ücsörgött a cellájában, nem fogadott látogatókat, nem írt leveleket, szinte minden kapcsolatot megszakított külvilággal.
Aztán egy ákombákom betűkkel írt levél felkeltette az érdeklődését, a feladója egy 15 éves srác volt, aki egy kanadai kommunában élt, és megragadta Carter története, miután elolvasta a könyvét.
Utolsó mentsvárként a habeas corpus eljárást indította meg a Peters által felkért jogi csapat, ez amolyan mindent vagy semmit volt Carter számára. Nem volt se bíróság, se esküdtszék, se tárgyalás, csak egy bíró, Lee Sarokin, akinek a 90 oldalas beadványt elolvasva kellett eldöntenie, hogy törvényes volt-e az eljárás, amellyel börtönre ítélték Cartert.
Sarokin nem ismerte Cartert, a róla szóló Dylan-dalt sem hallgatta meg, viszont a beadványból azt állapította meg, hogy az ügyészek súlyosan befolyásolták a tárgyalást azzal, hogy bizonyítékok nélkül előhozták a rasszista indítékot. Szintén aggályosnak tartotta Bello szerepét, mert Sarokinnak egyértelmű volt, nem azért vallotta azt, hogy Cartert és Artist látta kijönni a Lafayette-ből, mert így történt, hanem mert valaki azt mondta neki, hogy ennek kell szerepelnie a vallomásában.
Ezt az ügyet a rasszizmusra alapozták a valódi indíték helyett, és a kérdések tisztázása helyett azok eltüntetése volt a cél
– állapította meg Sarokin, Carter pedig 18 év után maga mögött hagyhatta a börtönt (Artist négy évvel korábban helyezték feltételesen szabadlábra). New Jersey állam tizenhárom alkalommal fellebbezett Carter szabadon engedése miatt, de már nem tudták őt visszajuttatni a börtönbe.
Két évvel a szabadulása után Carter Kanadába utazott, ahol feleségül vette a szabadulásában nagy szerepet játszó Lisa Peterst. Idővel aztán rájött, hogy a házasság okozta kötöttség pont azt a szabadságot vette el tőle, amire a börtön után annyira vágyott, és bár tisztában volt vele, hogy sokkal tartozik az őt befogadó kanadai közösségnek, a 90-es évek középen mégis lelépett.
Később azokat vette védelmébe, akik hozzá hasonlóan igazságtalanul kerültek börtönbe, az általa vezetett szervezetnek (Innocence International) több esetben is sikerült elérnie, hogy szabadon engedjenek elítélteket. 2011-ben megjelent második könyve (A Hurrikán szeme, avagy utam a sötétségtől a szabadságig), amelyhez a korábbi dél-afrikai elnök, az apartheid miatt 27 évet börtönben töltő Nelson Mandela írta az előszót.
Amikor kiderült, hogy Carter prosztatarákban szenved, Artis hosszú idő után találkozott vele, majd időről időre meglátogatta, hogy ápolja. Carter életének utolsó kívánsága az volt, tárgyalják újra David McCallum ügyét, akit 1985-ben ítéltek élethosszig tartó börtönre gyilkosság miatt.
Erőszaktevőkkel és gyilkosokkal voltam összezárva. Tudom, ki az, aki a börtönbe való, és ki az, aki nem
– mondta Carter, amikor meglátta McCallumot a börtönben. 2014 februárjában a The Daily News nevű újság hozta le Carter véleménycikkét, amelybe McCallum esetének újratárgyalásáért kampányolt.
„Nagyon meg fogok lepődni, ha a mennybe kerülök. 49 évig a pokol jutott nekem ezen a bolygón, és csak az elmúlt 27 évben kerültem a mennyországba. Egy olyan világban élni, ahol az igazság számít, az mindannyiunk számára mennyország lenne” – írta Carter.
Az egykori kőkemény harcos 2014. április 20-án, 76 éves korában halt meg. Utolsó kívánsága alig fél évvel később teljesült: David McCallumot felmentették, és szabadon engedték.
Kiemelt kép: POOL / AFP
