Kultúra

Tizenöt év után is repkednek a szikrák a régi szerelmesek között

Biztonságos posvány vagy ugrás az ismeretlenbe? Izgalmas alapötlettel és a fojtott erotikába keveredő domesztikált nyomorral, fel-felvillanó thrillerhangulattal érkezett az HBO új minisorozata, a Futás, ami könnyedén becsúszhat az éves toplisták elejére.

A nosztalgia az idősek kokainja, mondta egyszer tanult kollégám, és a mondat azóta személyes szállóigémmé vált annak ellenére, hogy nem tudok maradéktalanul egyetérteni vele.

A nosztalgia jóval veszélytelenebb, mint a keménydrogok, és nem is csak az idősebb korosztály szeret fürdőzni benne: már a húszas éveinkben is úgy tapicskolunk az eltelt idő cukormázával bevont emlékekben, hogy azt öröm nézni.

A dolog persze annál erősebb, minél sötétebb a jelen, és egy közepesen ellaposodott házasság, bár az igazi nyomorúságtól látszólag távol esik, mégis épp elég nyomasztó lehet ahhoz, hogy a menekülés vágy megfogalmazódjon. Valami ilyesmi a kiindulópont a Futás (Run) című új HBO-minisorozatban – legalábbis vélhetően, ugyanis a széria nagyon lassan adagolja a konkrétumokat a sejtelmes-izgalmas, mi több, néhol egyenesen izgató ködösítésbe, és bár a nyilvánosan elérhető első résznél a sajtó képviselői lényegesen többet láthattak, még így sem állítható teljes biztonsággal, hogy hová is tart ez a történet. De ez egy cseppet sem zavar, a Futásból ugyanis olyan mérhetetlen feszültség, és mégis annyi emberismeret sugárzik, hogy ha sehová sem vezet a történet, akkor is megéri végigpörgetni.

Az alaphelyzet a következő: Ruby, a harmincas családanya és feleség épp láthatóan életének egy sokadik, mérhetetlenül üres napját kezdené el, melynek fénypontja egy új, filléres jógamatrac és a kilátás, hogy hamarosan használatba is veszi, amikor férje felhívja valami teendővel, ami miatt a jógaóra lehetőség kútba esik. Ám végül a férj kérése sem teljesül, Rubyval ugyanis még ott, az autóban pördül egyet a világ, amikor sms-t kap egyetlen szóval: futás.

Azon kívül, hogy láthatóan minden sejtjében felkavarja az sms, nem tudunk sokat, ám hamar megértjük – már, persze, ha nem olvastuk el már előre a sorozat felütését –, hogy az üzenet régi szerelmétől, Billytől érkezett, akivel jó ideje megegyeztek, hogy ha egyikük elküldi ezt a szót a másiknak, akkor találkoznak egy bizonyos helyen, és megszöknek a világ elől. És gyakorlatilag ez is történik: bármilyen képtelenség, bármennyire is piszlicsáré kötelességek tucatjai várják otthon Rubyt – Billyről ez ügyben kevesebbet tudunk, de hát, ugye, a nősors –, az első sokk után kérdés nélkül indul a megbeszélt helyre. Ez a hely egy vonat, mely Chicagóba tart, ami történetünk első részeinek helyszíne, kölcsönözve némi finom klausztrofóbiát a mesének.

Fotó: HBO

A lehető legfinomabban fogalmazok, ha azt írom, Ruby és Billy között forr a levegő, de nem csak a szexuális vágy szikráitól, sőt, elsősorban nem attól: az emlékek, a közös múlt feszültsége, az ismeretlen, amibe azóta hulltak a másik számára, mindkettejük külön-külön élete, a nem tudás fokozva a kettejük között eleve láthatóan jellemző ugratás-froclizás mind-mind ott vibrál a levegőben, és néha egy-egy nagyobb szikrát vet. Ezt pedig borzasztó szórakoztató nézni: vicces és szexi, miközben folyamatosan ott van a háttérben az otthoni élet felelősségének árnya, egy sor kimondatlan személyes (mikro)tragédia, és a lassan, de biztosan becsúszó thrillerjelleg.

Az epizódok rövidek ugyan, és eleve csak nyolc lesz összesen az évadban, de így sem kapkodnak a részletek adagolásával, a finom balladai homály mégsem zavaró, mert közben a főszereplő páros kettőse annyira működik.

Ez egyrészt a briliáns színészpároson múlik, másrészt Vicky Joneson, akinek a nevét lassan illik megtanulnunk: itt ő az ötletgazda-forgatókönyvíró, de a hasonlóan feszes, fordulatos forgatókönyvvel operáló Killing Eve (Megszállottak viadala) és a Fleabag írócsapatában is ott volt, naná, ő rendezte a Fleabag eredeti, színpadi változatát, és úgy általában a sorozattal befutott Phoebe Waller-Bridge szinte állandó alkotótársa, aki egyébként ebben a sorozatban producerként dolgozott.

Unta a felszínes női szerepeket, írt magának egy bevállalós, szexfüggő romhalmazt
Phoebe Waller-Bridge nevét itthon csak az elmélyült sorozatrajongók ismerik, ők viszont csak rajongással tudnak beszélni róla.

A női főszerepben az egyre magasabbra ívelő csillagú Merritt Wever ismét briliáns: a tavalyi év talán legjobb sorozatában, az Unbelievable-ben komoly, a filmek között hasonlóan zseniális Házassági történetben komikus oldalát mutatta meg, itt pedig, nos, mindkettőt, és még néhányat, egyik pillanatban fásult, szürke feleség, a másikban egy vonat mosdójában önkielégít, majd bolondozik, csábít, bénázik, meghunyászkodik, bekeményít – a teljes skálát látjuk.

Partnere Domnhall Gleeson, aki egyébként is az egyik legizgalmasabb fizimiskájú színész a generációjában, és most üdítő élmény, hogy a zavarodott-elvont és a komoly-gonosz figurák után, amiket jellemzően ráosztanak (Ex Machina, Star Wars-filmek), ebben lehet egyszerűen csak egy férfi, aki ezer feszültséggel vívódik, miközben ott van benne a guru és a csendes-bölcs, szerető fiú is, aki egykor lehetett. Nagyon, nagyon izgalmas nézni őket külön-külön és együtt is, fejtegetni hátterüket, engedni, hogy a forgatókönyv finoman csepegtesse az információkat, szájbarágás és erőltetés nélkül. A Futás jelen állás szerint még bármerre haladhat tovább, és bár nem a szokásos dramaturgiával operál, de így is szinte biztosra vehetjük, hogy az év végi sorozatos listákon néhány érzékeny lelkű filmes szerző kedvenceként fog szerepelni.

A Futás (Run) nyolc részéből egyelőre az első három az HBO Go-n nézhető, hétfőnként érkeznek az új epizódok.  24.hu értékelés: 8/10

Kiemelt kép: HBO

Ajánlott videó

Olvasói sztorik