Élet-Stílus

Emelje meg a fenekét és menjen ki!

Kint lenni, csak úgy, nehéz. Már nem emlékszünk rá, hogy kell. Ráadásul kinn konnektor sincs.

Volt abban valami megmagyarázhatatlanul abszurd, ahogy a tízévesek öntudatával megpróbáltunk nap mint nap dacolni az ügyeletes tanárral. Kicsengetés után kinyitottuk a terem ablakait, előkerültek a szendvicsek, néhány újság, és megindult a duruzsolás. Meg a vihogás, mert a Mesi szerelmes volt Sylvester Stallonéba. Nem volt sok időnk, néhány perc múlva nyílt az ajtó, és az addig békésen pletykáló csoportokat félbeszakította az ügyeletes tanár hangja: tessék lemenni az udvarra! A friss levegőre!

Hogy jobban fogjon az agyunk. Persze minden nap eljátszottuk a süketet, sikertelenül, így naponta többször is csatát veszítettünk. Le kellett cammognunk a friss levegőre. Hogy miért volt nekünk jobb az udvaron, ahol se pad, se más ülőalkalmatosság nem volt, de még egy büdöske, vagy oleander sem, ugyanis faltól falig le volt betonozva, fogalmam sincs. Friss levegő sem volt, mert az iskola a város egyik legforgalmasabb részén volt. Szabályok voltak, ezeket viszont könnyű összefoglalni: mit nem lehetett. Kimenni, felmenni az osztályba, futni, hangoskodni, szaladgálni. Amit lehetett: az óraközi szünet tíz percéből hét és felet sorakozással tölteni és masírozni vissza az osztályba.

A friss levegő, mint általános gyógyír és életelixír kitörölhetetlenül tartja magát a fejekben: ha egy nő rosszul van, vagy a mosdóba, vagy a friss levegőre megy ki. Orvost biztosan nem hív. A friss levegő, az majd elvégzi a dolgát. Csoda, hogy – most, amikor szerda délutánonként aktuálisan más és más gyógyítja a rákot a Facebookon -, még nem látott valaki üzletet a friss levegőben és nem kezdte el árulni bezacskózva, a Bolygó Lehelete márkanéven. Persze a friss levegő körülbelül ugyanannyit ér, mint az iskolai tesióra csarnok és tesiterem nélkül, de ezzel nem foglalkozik senki. Van magyarfoci is, ugye.

Mindez azért jutott eszembe, mert manapság divat lett az egészséges életmódról minél többet tudni és megcáfolni a négy évvel ezelőtt divatos egészséges életmódról szóló állításokat. Naponta új szavakat tanulunk: flabélos, izomtámogatás, terepfutás, tömegnövelés, low carb diéta. Vihogós csajok hűlnek el és suttogják szörnyülködve, hány kalória a latte, amit kértem magamnak, ébresztve bennem olyan bűntudatot, hogy nemcsak aznap, de a következő héten sem eszem semmit. Már nem annyira fiatal és vihogós lányok járnak spinning órára, és soha nem rótták annyian a köröket a Margitszigeten, mint manapság.

Csak úgy, kinn lenni, az nem lett divat. A levegőzni, szabadban lenni önmagában nem jelent semmit. Kutyások és horgászok kicsit nyugodtabbak lehetnek, nekik legalább van ürügyük. Egyedül ülni órákat egy folyó partján indokolatlan. Nem természetes. Sétálni is csak akkor, ha a terepnek megfelelő cipőt húzunk, a kezünkben pedig két, de inkább több nordic walking botot szorongatunk. Ennek megfelelően nem sétának hívjuk, hanem teljesítménytúrának, mert olyan nincs, hogy valamit csak úgy csináljunk, a saját örömünkre, ha nincs mögötte mérhető teljesítmény, nem ér semmit.

Pedig a napi harminc perc séta nemcsak a 21. századi orvoslás, de a női magazinok kedvenc jelmondata is és most ne kezdjünk el arról vitatkozni, aerob mozgás-e ez, lehet-e fogyni tőle, tényleg csökken a diabétesz kialakulásának esélye és hány kalória ég el ennyi idő alatt, mert aki nem kezd futni, az nem kezd gyalogolni se, pláne vacsora helyett. Kint lenni se tudunk, miért gyalogolnánk a bűzben, zajban, mikor alig vártuk, hogy otthon legyünk és elnyúljunk?

Kint lenni, csak úgy, nehéz. Már nem emlékszünk rá. És amúgy is: télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Most meg szemetel. Kezdődik a Barátok közt. Ha kinn vagyunk, csinálunk valamit: kapirgáljuk a kertet, grillezünk, avart égetünk, havat dobálunk, kocsit mosunk, haladunk A-ból B-be, üzleti ebédelünk egy teraszos étteremben, sörözünk este a barátokkal. Hát persze. Micsoda hülyeség ez? Miről beszél ez?

Hogy miről beszélek? Arról, amikor a Duna-parton ültünk és nem csinálunk semmit, azon kívül, hogy fűszálat rágcsálunk és nézzük a vizet. Mikor fekszünk ugyanitt, a fejünk alá gyűrt pulcsival és a felhőket bámuljuk. Ülünk egy padon és sütkérezünk a tavaszi napsütésben. Vagy a késő ősziben. Nyáron a hőségtől remegő levegőbe meredünk. Patetikus?

Akkor mondok mást: hányszor ültünk ki a saját kertünkbe csak úgy? Az üldögélésért, a csend öröméért, anélkül, hogy eszünkbe jutott volna, gereblyézni, gazolni kellene. Hogy eszünkbe jutott volna, milyen csúnya foltos a fű. Hányszor ültünk ki csak úgy a házunkkal szembeni padra? Hogy minek? Hát gyerekkorunkban hogy tudtunk ott hosszú délutánokat eltölteni? Találgattuk, hova mehet az az idős néni minden délelőtt. Meg azt, mitől lehet rossz kedve annak a kalapos bácsinak, aki most szállt le. Vártunk a barátunkra és néztük az embereket.

Kint lenni fontos, mert nincs konnektor és otthon lehet hagyni a telefont meg a laptopot. El lehet feledkezni az időről, lehet kavicsot gyűjteni és következő héten kicsit hosszabb sétára lehet indulni. Lehet vinni batyuban szendvicset meg vizet, és jobban fog esni, mint a gyorséttermi hamburger. Jé, ezer éve nem ettünk kemény tojást! És almát se! S ha néha lábunkhoz térdepel egy-egy bokor, neve is, virágának neve is eszünkbe fog jutni. És tudjuk, kik, merre mennek az úton.

Kint lenni fontos, mert panaszkodunk a gyerekeink miatt, akik egy virtuális világban nőnek fel, hogy az okostelefonok alkalmazásai rátelepednek a mindennapokra és elnyeli őket és minket a digitális világ, de ha nem tanítjuk meg őket kinn lenni, a szabadban lenni, kitől tanulják meg? Falak közé zárva más választásuk nincs, mint a virtuális világ. Fejlesztő játékok helyett mutassunk nekik egy másik, ismeretlen világot, ahol nemcsak lehet, de szabad is rohangálni, kiabálni, futkározni. Ahol nem baj, ha elered az eső, mert a fák között van búvóhely. És apa becsomagolta az esőkabátokat is. Innen már csak egy lépés felfedezni a mozgás, a sportolás örömét, ami nemcsak edzőtermi létet jelenthet, hanem túrát, kirándulást, kocogást is. Menjünk ki.

A világ kinn van.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik