A tévedés esélye minden bizonnyal elenyésző, ha a fehér gólyát a magyarság egyik legkedvesebb madaraként említjük. Termete, impozáns külseje tiszteletet ébreszt, szerelmes kelepeléses sok szívet meghódít, továbbá cseppet sem fél az embertől, települések kellős közepén éli családi életét.
Nyilván nem ragaszkodása kifejezése miatt, de úgy alakult, hogy az év két fontos eseményét nagy nemzeti ünnepeinkhez igazítja: március 15. környékén érkezik költeni, és augusztus 20. táján indul útnak Afrikába, a telelőterületre.
Hol tart most gólyáink vonulása? Miért indulnak el? Hogyan hat legmélyebb ösztöneikre a klímaváltozás és az emberi tevékenység? Erről beszélgettünk Dr. Végvári Zsolttal, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Dunakutató Intézetének igazgatójával.
Miért most?
Mindenek előtt lényeges tisztázni, hogy a tollkabát rendkívül jó hőszigetelő, a vonuló fajokat elsősorban nem a hideg készteti távozásra, hanem a táplálékhiány. Augusztus második felében azonban még pezseg az élet mind a vizekben, mind a gólyák által gyakran látogatott szántókon és réteken, vagyis:
A gólyák táplálékspektruma nem szűkül még ilyenkor, ebből a szempontból tehát rendkívül korán indulnak, de egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy miért
– mondja a 24.hu-nak Végvári Zsolt.
Valójában az év kisebbik részét, szűk öt hónapot töltenek nálunk – sőt, a fiatal egyedek csak áprilisban térnek vissza –, majd ilyenkor a táplálékbőség ellenére is útra kelnek. A különleges és jól időzített vonulási stratégia okát ma még csak sejtjük, további sok ezer adat, megfigyelés, hosszabb kutatás szükséges a bizonyításához.
Mélyebb összefüggések
Arról van szó, hogy a Szaharán túli vagy akár Afrika déli részére vezető több ezer kilométeres út sikere nem kizárólag adott egyed felkészültségén, erején, kitartásán múlik, sőt. A szakértő kiváló példát hoz: ha az ember hosszabb kirándulásra adja a fejét, többféle szempontot szem előtt tartva előre megtervezi az útvonalat. Hol lesznek a csatlakozások, hol lehet tankolni még baráti áron, mit és mikor fog enni, alkalom adtán hol lehet megpihenni, és a többi…
Így tesznek a madarak is, ehhez hosszú evolúciós időskálán kialakult ösztöneik, megszerzett tudásuk és „beépítetett szenzoraik” vannak segítségükre – a lényeg viszont ugyanaz, mint fenti példában. Figyelembe veszik például a nagy légmozgásokat, amelyeket meglovagolva kevesebb energiát emészt fel a repülés, de fontos szerepet kapnak az egyes területeken kialakuló táplálékcsúcsok is. Az énekes nádiposzáták például afrikai haladásuk során az esős évszakot követik, amikor a kizöldellő növényzetben robbanásszerűen megnő a rovarok létszáma.
Az úgynevezett hurokvonulás is – amikor a madarak más útvonalon térnek haza, mint amelyen telelőterületeik felé haladtak – azt feltételezi, hogy igenis számolnak mind a nagy kiterjedésű áramlási rendszerekkel, mind a táplálék aktuális bőségével. Hogy gólyáink pontosan mivel, az egyelőre nem ismert. Végvári Zsolt úgy fogalmaz:
Lehet bennük olyan, genetikailag erősebb kontroll alatt álló szabályozók, amelyek a fent sorolt nagyobb összefüggéseket mélyebben kódolja, mint adott terület aktuális eltartóképességét. Ezért indulhatnak útnak a »mi logikánk szerint« még indokolatlanul korán.
Általánosságban igaz, hogy minél északabbra költ egy faj, érthető módon annál inkább ragaszkodik a rajt kőbe vésett időpontjához. Iszonyú a kockázat, gondoljunk csak bele, az Észak-Szibériában költő sarlós partfutók július elején már érintik hazánkat, akkor már nagyjából 2000 kilométert tettek meg Afrikába vezető útjukon.
Minden változik
És ez az a pont, ahol a klímaváltozás az emberi tevékenységgel karöltve gyökeresen megváltoztatja a vonuló madarak szokásait. Mindig is voltak olyan úttörőnek nevezhető, kísérletező egyedek, akik nem vonultak, megkockáztatták az áttelelést fészkelőhelyükön – ők eddig vagy elpusztultak, vagy a többiekhez képest olyan hátrányt szenvedtek, hogy a viselkedésforma utódaikkal sem tudott számottevően terjedni.
A „mindig is” e helyen az elmúlt évezredeket és évszázadokat jelenti, mert az utóbbi időben az egyre melegebbé váló telek és a regionális szeméttelepek létrehozása egyre inkább az ilyen kockázatvállaló fehér gólyák malmára hajtja a vizet.
Ugyanez megfigyelhető északabbra, hazánk vagy akár Németország területén is. Mivel pedig a vonulás részben genetikai hajlam, részben – hosszú életű madarakról beszélünk – tanulás kérdése, az áttelelő madarak egyre sikeresebbek, utódaikban pedig mind kisebb a késztetés.
Nem ördögtől való. Amióta fehér gólya a fehér gólya, több eljegesedés és felmelegedés váltotta egymást földünk történetében, az ilyen kockázatvállaló egyedek és leszármazottaik kövezték ki az utat a túléléshez – és mint látjuk, sikeresen. A jövőben sem lesz ez másképp, hacsak az ember közbe nem szól.
Nem szorulnak segítségre
Hazánkban is egyre több gólya próbálkozik az átteleléssel. Ha ez „önerőből” megvan, ténykedésüket a XXI. század gólyatörténeti mérföldkőként írja majd le a tudomány. Amennyiben viszont az itthon maradt egészséges madarakat emberek etetik és tartják életben, azzal nagy bajt okozhatunk:
Olyan egyedeket juttatunk előnyhöz ezzel, amelyeknek feltehetően az utódaik is elpusztulnak majd emberi segítség nélkül, illetve ők maguk is egy következő útjuk alkalmával.
A beavatkozás felborítja a természet rendjét, sikerrel így nem idomulhatnak a változó környezet kihívásaihoz. A szakember kiemeli, nem a megmentett egyedről van szó, alapvető emberi „reflexünk” a segítségnyújtás, de hosszabb távon is érdemes belegondolni a következményekbe.
Nagyon kisarkítva és általánosítva: a természet törvényeivel szembemenő állatmentés eredményeként adott egyed nem a szemünk előtt pusztul el, hanem később, nem is beszélve a leszármazottairól.
Sokszor csak a szerencsén múlik
Visszatérve a jelen kihívásaihoz, gólyáink egy része már megindult, a többiek még csak készülődnek, szeptember közepéig ráérnek még. Tőlünk függetlenül is számtalan veszély leselkedik rájuk az időjáráson túl a táplálékhiány mellett a vadászatig.
A éghajlatváltozást világszerte a vizes élőhelyek sínylik meg a leginkább: ahol néhány éve még bővizű mocsár volt, ott könnyen kies puszta várhatja a vándorokat. A Mediterráneumban tapasztalható szándékos pusztításra most nem térünk ki, kiveséztük itt márciusban.
A lényeg, hogy veszteségeik százalékban mérve tízes nagyságrendűek. Miközben Európában az elmúlt tíz évben jelentősen nőtt a fehér gólyák költési sikere, egyre több fióka születik és nő fel, a populáció létszáma csak nagyon lassan emelkedett. Mindenki joggal aggódhat a számára kedves gólyapár sorsán jövő tavaszig, de legalább a faj számára pozitív a mérleg – önmagában ez a tény is szinte párját ritkítja manapság.
Kiemelt kép: MTI/EPA/Wojciech Pacewicz
