A fényképezőkép nem tiltakozott, hogy engem kell fotózni?
– kérdezi, amikor belép a szobába és meglát minket diktafonnal, fényképezőgéppel felszerelkezve. Arcán pajkos vigyor, a sarokban álló íróasztalon termékeny rendetlenség, szanaszét heverő cikkek, képek és kéziratok – látszik, hogy épp dolgozik egy új könyvön. Most azonban nem ennek apropóján érkeztünk, hanem azért, mert sok év után újra kiadták két korábbi regényét, A Sorel házat és A menyegzőt.
Előbbi egy klasszikus, három generáción átívelő családregény több mint 500 oldalon, nagyívű történelmi tablóval, sok-sok szenvedéllyel, misztikus szállal, jól idézhető bölcsességekkel. Ez a váratlan bestseller hozta meg neki a kései áttörést 1994-ben: pillanatok alatt elkapkodták a polcokról, több mint ötvenezer példány fogyott belőle, héberül és németül is megjelent, mindkét országban fontos lapok kritikusai méltatták. Pedig a siker gyakorlatilag a semmiből jött, hiszen az íróként és újságíróként induló Salamon Pál ekkor már évtizedek óta nem írt szépirodalmat.
70-es évekbeli emigrálása óta legalábbis biztos nem: azután egy ideig Bécsben, majd Amerikában élt feleségével, végül Izraelben telepedtek, ahol gyakran fizikai munkával kereste kenyerét. Egy ponton azonban úgy érezte, meg kell írnia családja történetét, ebből született meg másfél év alatt a mindig egyenes gerincű és hősies Sorelek példázata, akiket az egymást váltó zsarnoki rendszerek sem tudnak megtörni. A 90-es évektől kezdve Salamonék félig Izraelben, félig Magyarországon éltek, mára azonban végleg visszaköltözött Budapestre. A kérdésre, hogy hol érzi otthon magát, azt feleli:
Itt érzem magam otthon, és bizonyos tekintetben jobban is. De ennek nem a hazafias lelkesedés és a szeretett apámnak tekintett miniszterelnökünk az oka, hanem az, hogy íróként a nyelv a munkaeszközöm. Számomra ez a létezés egyik legfontosabb eleme. Nem is beszélve a gyerekkorról, ami szintén ide köt.
Hiányzó gyerekkor
Pedig az a bizonyos gyerekkor sok mindennek nevezhető, de idillinek biztos nem. Ő keményebben fogalmaz, mikor kijelenti: tulajdonképpen nem is volt gyerekkora. Még tíz éves sem volt, mikor kitört a második világháború, ettől kezdve apját időnként behívták munkaszolgálatba, később pedig a buchenwaldi haláltáborba került. Később anyját is menetoszlopba tették Mosonmagyaróvár felé, így a kis „Palika” egyedül maradt Budapesten. Egy darabig egy idegen, keresztény család bujtatta, ezeket az élményeit párolta le irodalommá a 2001-ben megjelent A menyegzőben, amely egy zsidó fiú és egy keresztény lány évtizedeken átívelő szerelmét mutatja be. Most is eleven részletességgel idézi fel a több mint 75 évvel ezelőtti találkozást:
„Az Almássy téren ücsörögtem rövidnadrágban és feles viharkabátban, rettentő szarul voltam. Apám még Németországba, anyám meg gyalogmenetben Mosonmagyaróvár elé menetelt, míg később meg nem lépett és vissza nem tért Budapestre.
Ahogy ültem a padon, egyszer csak leült mellém egy lány. Biztos látta, hogy didergek, mert egy hosszú csend után megszólalt.
– Te mit csinálsz itt?
– Ülök.
– De miért?
– Mert pillanatnyilag….
– Nem tudtam befejezni a mondatot, de megértette a csendet, és csak annyit mondott:
– Ja.
– Hát, ja.
Ültünk még ott pár percet szótlanul. Majd közelebb húzódott, rámutatott egy házra az Almássy tér sarkán, és mondta, hogy ott lakik, a szülei a házmesterek, menjünk oda. Nagyon jóban lettünk, zseniális csaj volt.”
Aztán persze följelentették a szomszédok, lépnie kellett, így még több helyen bujkált a háború végéig. A felszabadulás után viszont újra találkozott anyjával, aki időközben megszökött a menetoszlopból és visszatért Budapestre, apját pedig Buchenwaldból egy svéd szanatóriumba vitték, a többi életben maradt magyar fogollyal. 32 kiló volt ekkor, de miután kicsit megerősödött, megszökött a szanatóriumból és ő járta ki V. Gusztáv svéd királynál, hogy a magyarokat segítsenek hazaszállítani Budapestre egy különgéppel.
Ez a rövid, de eredményes beszélgetés elevenedik meg A Sorel ház nyitójelenetében, ahol a rendíthetetlen Sorel Mihály érkezik a királyi udvarba.
Az ő idealizált, kissé mitikus figurájában örökítette meg imádott apja emlékét, akit legfőbb mesterének vall az életben. Salamon azt mondja, apja ugyan sosem oktatta ki, de szavak nélküli tanításai segítettek abban, hogy a legszörnyűbb tragédiák se roppantsák meg, hanem valami jóba forduljanak át. Apja még a haláltáborban sem vesztette el az emberi tartását. Ezzel sosem hencegett, de egy volt barakktársa elmesélte a tinédzser Pálnak a háború után, hogy időnként rettentően haragudtak rá Buchenwaldban: Mihály ugyanis nem engedte, hogy a jobb állapotban lévő foglyok elvegyék a smasszerek által odadobott kenyéradagot azok ágyáról, akik már képtelenek voltak felkelni.
Mondták neki, hogy Miska, te meghülyültél, nem látod, hogy ez már nem fog soha enni? Mire apám azt felelte: az meglehet, hogy nem eszik többet, de értsétek meg, hogy aki ebből a pokolból ki akar jutni, nem veszítheti el az önbecsülését. Márpedig én ki akarok jutni, és ki is fogok jutni. Szóval senki nem veszi el a kenyeret
Ha szökni kell
Az emberi megalázottság látványát Salamon Pál gyomra is nehezen vette be. Például mikor a Ganz Mávag üzemi újságjának fiatal újságírójaként írt felháborodott riportot a tüzikovácsról, akinek szégyentáblát akasztottak a nyakába, mert nem jegyzett békekölcsönt. „Ez olyan undorító volt, mintha egy állat lett volna” – mondja még most is dühösen. A cikk annyira megtetszett a Népszabadság akkori főszerkesztőjének, hogy Salamon évekig dolgozott ott ezután, végül azért mondott fel, mert nem akart politikai jellegű feladatokat teljesíteni. A gyarapodó negatív élmények hatására 1970-ben a pártból is kilépett, ami után kezdett forrósodni a lába alatt a talaj.
Egyszer például arra ért haza, hogy egy idegen fickó térdel a lakásukban a telefon mellett, mire ő meglepve kérdezte:
– Maga kicsoda?
– Hogyhogy kicsoda? Nem látja, hogy telefont javítok?
– Azt látom, de hogy került a lakásunkba?
– Hát a felesége adta oda a kulcsot.
– Nekem nincs feleségem.
– Akkor üljünk le kicsit beszélgetni!
Le is ültünk és megbeszéltük az úrral, nem kell ebből cirkuszt csinálni, neki ez a feladata az Államvédelmi Hatóság megbízásából. Aztán megelégeltem a dumáját, és mondtam neki, hogy én elmegyek otthonról, fejezze be nyugodtan” – meséli Salamon, aki az abszurd kis jelenetből aztán forgatókönyvet írt, amiből Fehér György és Edelényi János forgatott vizsgafilmet a Színművészetin. A szerelőt érdemes megnézni, a mai napig fent van a YouTube-on is, az írót Gábor Miklós, az ÁVH-s szerelőt pedig a fiatal Haumann Péter alakítja.
Fehérrel és Edelényivel nagyon jóba lettek, velük együtt utazhatott még külföldre is forgatókönyv-szakértőként. Genfben még interjút kért tőle a Neue Züricher Zeitung újságírója, ebben a cikkben jelent meg az a mondat, ami megpecsételte a sorsát. Valahogy így hangzott:
Nagyon bíztam a szocializmusban, de abból, ami eddig megvalósult belőle, azt a következtetést vontam le, hogy ezért a rendszerért nemhogy meghalni, de élni sem érdemes.
1976-ban hagyta el az országot akkori feleségével, Cserhalmi Anna színésznővel – Cserhalmi György testvérével – együtt. Bécs és Amerika után végül Izraelben telepedtek le, ahova kalandos úton szüleit is kimenekítette. Ha azt kérdezik tőle, mit tart élete főművének, a mai napig gondolkodás nélkül rávágja: nem valamelyik könyvét, hanem azt, hogy szüleit nem hagyta a Hernád utca 33-ban egyedül meghalni.
„Egy ideig azt hittem, hogy olyan 116 karátos arany szíve nincs senkinek, mint nekem, mert a szüleimet nem hagytam egyedül. Aztán rájöttem, hogy piszok nagyot tévedtem, mert nekem legalább akkora szükségem volt erre. Ha én hagyom őket ott meghalni, és egy telefonból tudom meg, hogy meghalt anyám és apám, aligha tudtam volna tükörbe nézni. Ahogy apámtól tanultam: ha valaki elveszti az önbecsülését, azzal nagyon kell vigyázni, mert az már bármit megengedhet magának.”
Boksszal a világbékéért
Szülei végül Izraelben haltak meg. Mikor azt kérdezem, ő fél-e a haláltól, magabiztosan felel: csak abban az értelemben fél, hogy meg akarja még írni, ami a fejében van. Egyébként Isten őrizzen, hogy 130 évig éljen, csak addig akar élni, míg befejezi a könyvet, amin épp dolgozik. Már a címe is elég beszédes:
A nagy baj szerinte az, hogy az ember nem emberszerető. Márpedig az a fajta, amelyik nem szereti a saját fajtáját, Salamon szerint nem maradhat földlakó, mert képtelen együttműködni a Teremtővel, akit köznapi nyelven Istennek neveznek, de akinek a teremtés aktusa adja a lényegét. És hogy miként lehet kapcsolatba lépni a Teremtővel? „Templomi imával biztos nem. Mert az Isten nem ismeri a beszélt nyelvet. A Teremtőnek a teremtés a nyelve. Csak a tetteken keresztül lehet szót érteni vele. De kigúnyolni az imádkozókat sem kell, mert az ember a haláltudat miatt olyan szerencsétlen állapotban van, hogy szüksége van vigaszra” – mondja Salamon, aki elég nagy érzelmi hullámvasutat jár be. Egyik pillanatban múltba révedő tekintettel mesél családtagjairól, a következőben pedig eszébe jut valami, ami miatt alig bírja abbahagyni a röhögést. Ilyenkor az ujjába harap, és teátrálisan fegyelmezi magát, hogy „Palika, viselkedj rendesen!”, de mormolva azonnal hozzáteszi: „Hát, nehezen fog menni”.
Egészen váratlan pillanatokban bújik elő belőle a bohóc, visszatérő viccekkel próbál szórakoztatni minket, alkalmi közönségét. Botjára támaszkodva közli például, hogy nem botorkál át a szobán, inkább magához szólítja a kanapét. Csak szóljunk, és felkapaszkodik a csillárra, vagy leveti magát a küszöbről, ha úgy jobban mutat a fotókon. A botra amúgy nem az öregkor, hanem a gyerekkori edzések miatt van szükség. Tinédzser korában ugyanis a kétszeres magyar bajnok ökölvívó, Adler Zsigmond vette kezelésbe, aki később az olimpiai bajnok Papp Lacit is edzette. 130 gyerek közül választott ki négyet, mondván, bajnokot csinál belőlük. Közöttük volt Salamon is, aki annyira meghatódott a mester figyelmétől, hogy mint az őrült, edzeni kezdett. A homokzsák püföléséből még nem is lett volna gond, a sok gumiköteles ugrálást viszont eléggé megsínylette a térdízülete.
A fényes sportkarrier ugyan elmaradt, de a boksztudásnak azért volt, hogy hasznát vette a későbbiekben. Például akkor, amikor egy izraeli strandon egy mozdulattal kiütött egy „szemtelenkedő” arab férfit, aki nem hagyta békén őket. Látható büszkeséggel meséli ezt a történetet, ami érdekesen árnyalja művei központi üzenetét a népek és vallások közti megbékélés fontosságáról. Persze ugyanezzel a büszkeséggel idéz a német lapok dicsérő kritikáiból, amikben a megbékélés irodalmi prófétájaként emlegetik őt, és megemlíti, hogy voltak arab barátaik is.
„Nem azért van ez, mert én olyan jóságos vagyok, hogy magam is sírok a jóságomtól. Apámtól és Adler Zsigmondtól is azt tanultam, hogy az életet keményen kell focizni, mert kemény. Éreztem, hogy nagyon nehéz dolgok következnek, számomra is, de az emberiség számára is” – mondja Salamon és ezt a megérzést aligha lehetne cáfolni.
Állítása szerint a politika teljesen hidegen hagyja, ennek ellenére többször is szóba hozza Orbánt és Trumpot is. Míg a magyar miniszterelnökről maró gúnnyal beszél, az amerikai elnököt többször is dicséri bátorságáért, amivel jól visszaszól a zsarnoki Kim Dzsongunnak, ezzel még idióta döntéseit is képes ellensúlyozni. Orbán Viktor bátorságáról viszont szerinte még beszélni sincs értelme, mert ő uralkodása alapanyagaként tekint az emberekre, mint a kovács a vasra. Egy harmadik populista vezetőt, Benjámín Netanjáhút pedig nemcsak magasztal, de sztorija is van róla, mert személyesen is többször találkoztak a tel-avivi évek során. A Hilton kávézójában az izraeli miniszterelnök személyesen biztosította őt arról, hogy soha nem történhet meg egy második holokauszt. Mikor érdeklődött, hogy mégis mi erre a biztosíték Netanjáhú egyetlen városnevet mondott csak: azét, ahol az izraeli atombombákat tárolják.
Izomból búcsúzik
Salamonnál még a búcsúzásban is benne van a harc és a játék. Mielőtt indulunk még odahív minket íróasztalához, régi fotókat mutogat szüleiről, nagyszüleiről, róluk szóló kalandos anekdoták kíséretében. Látszik, hogy bármeddig tudná folytatni a sztorizást, mert nagyobb örömet jelent számára az emlékeiben alámerülni, mint az újlipótvárosi lakás falai között botorkálni egyik szobától a másikig.
Ahogy ujjaimat dörzsölgetve felnézek, kihívó mosolyt és győztes elégedettséget látok elterülni egy 89 éves, örök gyerek arcán, akinek apja bölcsességein és a gondviselésen túl ez a makacs játékosság is biztos sokat segített, hogy átvészelje a gyilkos 20. századot.
A Sorel házat és a Menyegzőt a Művelt Nép Könyvkiadó adta ki újra.
