A magyarok az Úr 903. évében a Tisza és a Bodrog folyó közti területet is elfoglalták, amikor Pannónia akkori ura, a bolgár származású Salán vezér követeket küldött Árpád vezérhez. Csúfondárosan üzent, lekicsinylően szólt, kik ők és honnan jöttek, hogy ilyen mélyen az ő területére be mertek hatolni, és felszólította őket: ne tovább!
Mesélünk
Ha mégis, hát bolgár és görög segítséggel hírmondót sem hagy belőlük. Anonymus tudósítása szerint Árpád higgadtan válaszolt, elmondta, hogy ez a föld az ő ősapjáé, Attila királyé volt, csupán jussot kért belőle, illetve két korsó vizet a Dunából, valamint egy nyaláb füvet. Ő maga két előkelő személyt, Ondot és Ketelt küldte Salánhoz követségbe, illetve egy Tarcal nevű vitézt kikémlelni a Bodrogon túli területeket.
Innen folytatjuk történetünket félretéve a történettudományt, továbbra is a magyar krónikás hagyomány alapján írunk őstörténetünkről úgy, ahogy azt elődeink ránk hagyták, ahogy ők hitték és tudták. Válogatásunk önkényes, a teljesség igényére sem törekszik, csupán mesélünk.
Hegyalja, Tarcal
Anonymus történetének fonalát viszont megszakítjuk egy epizód kedvéért, amelyet a magyar néphagyomány őrzött meg, pontosabban színezett ki. A helyszín a mai Tokaji Borvidék, az egyik főszereplő pedig egy Tar nevű vitéz.
Szóval. Ahogy fent hivatkozott előző cikkünkben is írtuk, a vezérek nagyon megkedvelték a Bodrog és a Tisza felső folyásánál a vadban gazdag, termékeny földet, a halban dúskáló folyókat. Hosszú pihenőt tartottak Hegyalján.
Egy nap Árpád két hűséges vitéze, Tar és Turzul kíséretében fellovagolt a mai Tarcal feletti hegyre, mindannyiuknak tetszett, amit onnan körbetekintve láttak. A nagylelkű vezér felajánlotta a két harcosnak, versenyezzenek: aki előbb fellovagol a hegy tetejére, annak adja ezt a csodás földet.
Tar csal!
Hamar meg is szervezték a vágtát. Turzul azonnal kemény vágtára ösztönözte paripáját, türelmetlenül hajtotta az állatot, amely azonban nem volt hozzászokva a hegyi terephez, ki is múlt szerencsétlen az erőlködéstől. Tar viszont éles eszű volt, átlátta a helyzetet és eleve kímélő, lassabb tempóra fogta a lovát, így ő ért elsőként célba. Turzul persze kétségbe vonta az eredményt:
Tar csalt! A lova táltos, ezért jutott fel a csúcsra!
Árpádot nem tudta meggyőzni, a vidéket Tar kapta, de a verseny után ráragadt a név: Tarcsal, ami mára Tarcalra változott.
Tarcal csak simán első volt
Hogy miért pont itt és most hoztuk fel ezt a történetet? Mert Anonymus is megemlékezik róla, bár nem ilyen színesen. Őt ugye ott hagytuk el, hogy Ond, Ketel és Tarcal átkelt a Bodrogon Árpád megbízásából:
…miután az erdőn áthaladtak, a Bodrog folyó mellett lovagoltak; majd mintha pályadíjért futottak volna, sebes vágtában nyargaltak fel egy jó magas hegynek a csúcsára. A másik kettőt maga mögött hagyva, Tarcal, a serény vitéz ért fel elsőnek a hegyoromra. Ezért a hegyet attól a naptól kezdve mostanáig Tarcal hegyének nevezték.
A hegy csúcsáról a három úr megszemlélte körben a földet, a névtelen jegyző szerint azon nyomban kimondhatatlanul meg is szerette. Mindjárt le is öltek egy kövér lovat, pogány szokás szerint áldomást csaptak.
Ezután társai Tarcalt katonáival együtt visszaküldték Árpádhoz, hogy neki a föld alkalmas voltáról hírt adjon, majd folytatták útjukat. Harmadnapra meg is találták Salán vezért Alpár várában a Tisza mellett – innen folytatjuk történetünket.
