A Nintendo tulajdonában lévő kis zsebszörnyek franchise-a az elmúlt két évtized alatt elég szép teljesítményt tudhat magáéneak. A Satoshi Tajiri által kreált Pokémonok 1995-ös születésük után gyorsan meghódították a világot. A több millió példányban eladott videojátékok mellett számos animációs film és anime sorozat is készült az aranyosan és rondán cuki szörnyecskék főszereplésével. Igény volt és van is rá, szóval a franchise csak úgy nyomtatja a pénzt.
Az évek alatt a Pokémonok olyan nagyszerű befektetésnek bizonyultak, hogy igazán buta dolog lett volna kihagyni a ziccert és nem felrángatni őket a mozivászonra. És mivel a technológiai akadályok elhárultak azelőtt, hogy gyakorlatilag bármilyen fiktív lény élethű vizualitással megjelenjen húsvér színészek mellett, 2016-ban a Legendary Pictures el is kezdett tárgyalni egy élőszereplős Pokémon-filmről akkor még a Universal Picturesszel. Eredetileg a Magyarországon is vetített Pokémon-sorozat főszereplője, Ash Ketchum kapta volna meg a moziváltozatát, ám a franchise menedzsmentjéért felelős The Pokémon Company és a rendezőnek felkért Rob Letterman nem szerette volna továbbhajtani a karaktert, helyette új történetet akartak elmesélni. Így esett a választás a 2016-ban megjelent Pikachu, a detektív videojátékra, aminek a sztorijába az amerikai rendező állítása szerint rögtön beleszeretett.
A sztori szerint a 21 éves, biztosítási ügynökként tevékenykedő Tim Goodman rossz kapcsolatot ápol a világklasszis nyomozó édesapjával. Egy nap azonban telefonhívást kap, amelyben közlik, az édesapa elhunyt, a gyilkosa pedig nem más, mint a kísérletek által létrehozott legerősebb pokémon: a legendás MewTwo. A fiú kérésre Ryme Citybe, az emberek és pokémonok egyenlőségére és harmonikus együttélésére épült metropoliszba utazik, hogy összeszedje a halott férfi hátrahagyott cuccait.
A kis, sárga, ölelgetnivalóan aranyos villámpocok azt állítja, az apa életben van, és nekik meg kell találni őt.
Már az első jeleneteknél érezhető, hogy a Pikachu, a detektív egy erős Pokémon-ikonográfia is lesz, és nem is kell csalódnunk: a film ugyanis egy óvatoskodó fanservice. A Pokémonok mind a hét generációjából megjelenik egy-egy népszerűbb, ismertebb zsebszörnyecske a képkockák különböző szélein, különböző kamera plánokban. Természetesen a fókuszt az első generációs, itthon is népszerű Pokémonok kapták, ám a mozivászonra konvertálásuk már lehet alap a panaszra.
Talán érdemes hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem lehetett könnyű dolguk, ugyanis dönteniük kellett, hogy vagy túlrealizálják őket, és akkor esélyes, hogy elvész a cukiságfaktort, vagy maradnak a videojátékok és rajzfilmek koncepcióinál és a rajzfilmes külső kap több textúrát és élethűbb színárnyalatokat. Az utóbbi mellett döntöttek, aminek előnye, hogy úgy látjuk viszont Pokémonjainkat, ahogy azokat anno a televízióban, a hátránya viszont: nem teljesen illenek az élőszereplős környezetükbe, konkrétan kilógnak abból. Persze a rajongás legyőzi majd a CGI minőségére vonatkozó igényeket és elvárásokat (kivételek azok, akik nagyon érzékenyek a látványra), főleg amikor a kis Pikachunak egy ketrecharc során kell szembenéznie egy sebhelyes Charizarddal.
Szerencsére Ryan Reynolds plüss Pikachuja erősen izzadva, de viszi a hátán a filmet. A citromsárga plüsspocok egyszerűen imádnivaló, bár Reynolds szövegelése nem mindig az. Igaz, elképzelhető, hogy a magyar szinkronfordítás miatt veszíthetett a minőségéből. Ettől függetlenül nincs túl sok kémia Justice Smith Timje és Reynolds Pikachuja között, a „kötelező csajszereplő” szintűre írt Kathryn Newton Lucy Stevensénél pedig még a Psyduckja is érdekesebb, pedig Psyduck csak a nevét mantrázza.
A címe ellenére felesleges túl sok detektíveskedést várni a filmtől. Nincsenek benne izgalmas, logikus következtetések, nyomolvasás, és ebből eredő csavarok.
A drámai keretezést Tim Goodman és halott édesapja viszonya adná, ám amikor a forgatókönyv ezt próbálja kezelni, a koncepció egyszerűen unalmassá válik. A fiú karakterdrámája és annak lagymatag, vontatott tálalása szinte kioltja az érdeklődésünket a mozi játékidejének utolsó felére.
A kiegyensúlyozatlanság miatt a Pikachu, a detektív rosszul gazdálkodik az akciószekvenciáival is. Túl sok eseményt sűrít túl kevés játékidőbe, a film többi részét pedig hagyja leülni vagy a drámával, vagy a semmilyen ízű vicceskedéssel. Nincsenek benne figyelemfelkeltő és azt megtartó fordulatok, amit a reynolds-i humor sem képes kiegyensúlyozni. Mire a közepesen látványos csimm-bummhoz érünk, addigra már elkezdjük unni. Emiatt válik Rob Letterman filmje érdektelen a felnőttek és a gyermekek számára is: hiába vannak jópofa, helyenként kifejezetten érdekes jelenetei, ha egyszer tele van elkapcsolási faktorral, olyan pillanatokkal, amik kioltják az érdeklődést.
Emellett a rajongók is csak akkor érezhetik magukat elégedettnek, ha megfelel nekik egy nagydumás Pikachu, meg pár, alig lényeges, vagy teljesen jellegtelen jelenetben, rövid ideig fókuszt kapó kedvenc. Mert bármennyire is igyekeztek a lehető legtöbb Pokémont felerőszakolni a vászonra, ők inkább tömeget alkotó elemek, mintsem Pokémonok. Nincs meg a Pikachu, a detektívben az a Pokémon-élmény, amitől „A célom az, hogy jó legyek…”-sort dúdolgatva, jókedvűen jönnénk ki a moziból. Ez a film egy kedves kis kaland akart lenni az egész család számára ám minden próbálkozása ellenére sem képes önmagán tartani a figyelmet cukiság ide, vagy cukiság oda.
Pokémon – Pikachu, a detektív, 104 perc, Értékelés: 6.5
Kiemelt kép: InterCom/Warner
