Kultúra

A Hellboy ostoba, mint egy káromkodó óriásdisznó, de pont annyira vicces is

Az első kritikák alapján úgy tűnik, a világ gyűlöli az új Hellboy-filmet. Igazságtalanul. A képregény-adaptáció minden perce marhaság, de gátlástalanságán jól lehet szórakozni. Egy darabig.

Egy kőkezű vörös szörnyeteg, egy szarvasagancsos sisakot és középkori páncélt viselő, lándzsa alakú sokkolóval és hajmetált bömböltető ghetto blasterrel felszerelkezett lovas, valamint a Zorro-maszkos Bajor Imre vágtatnak a dúsan termő angol földeken. Ez nem egy érthetetlenül túlcizellált kocsmai vicc kezdete, hanem a Hellboy című filmé, ami a folytatásban csak még hajmeresztőbb fordulatokat vesz. Sőt, a szarvasagancsos lovaglásnál már túl vagyunk egy mexikói pankrátorviadalon és annak az óriásdisznónak első felbukkanásán is, aki egy bérpótlékát vesztett kormánytisztviselőt megszégyenítő módon káromkodja végig a filmet.

A Hellboy marhaság. Az eredeti képregény sem sokkal különb, sőt Mike Mignolának, a sorozat alkotójának direkt a népmesék és hiedelmek, illetve a modern popkultúra elemeinek gátlástalan vegyítése volt a célja, amikor a kilencvenes évek elején belekezdett a szériába. Abban az időszakban már túl voltunk az olyan, „felnőtt közönségnek” szánt szuperhőstörténetek sikerein, mint a Fenegyerek: Újjászületés, a Watchmen vagy A sötét lovag visszatér. Közvetve ezek a képregények hívták életre a szuperhősműfajt az eleve idősebb közönséget mozgósító horrorral keresztező sorozatokat. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján jelent meg A holló, a Sandman és a Spawn, meg persze a Hellboy, ami rögtön parodizálta is mind a szuperhősös, mind a horrorképregényeket.

A paródia eszköze maga a címszereplő, aki egykedvűen, blazírt beszólások kíséretében küldi el a francba az összes démont, boszorkányt, náci zombit és orosz méregkeverőt, akivel összehozza a sors.

Ez rendszerint kevésnek bizonyul ellenük, ezért Hellboy kénytelen jó alaposan el is páholni őket. Az egyes – már magyarul is olvasható – történeteket a főhős identitásválsága kapcsolja össze egymással: egy pokolbéli szörnyetegről van szó, akit a sötétség összes fattya a maga oldalára akar állítani, miközben ő inkább az emberek szövetségese maradna. De leginkább csak azt szeretné, ha békén hagynák, és ihatna egy hideg sört.

Fotó: Freeman Film

A horrormitológiára és a popkulturális kacatokra egyaránt fogékony Guillermo del Toro már csinált két Hellboy-filmet a kétezres évek közepén, a címszerepben az arra minden tekintetben alkalmas Ron Perlmannel. Az ambiciózus Del Toro sajnos túlkomolykodta a feladatot – emlékezzünk csak a piromán Selma Blairrel folytatott románcra –, az új változat rendezőjének, Neil Marshallnak viszont esze ágában sem volt értelmet és józanságot keresni az alapanyagban. Inkább úgy tekintett a lehetőségre, mint amellyel visszatérhet a gyökereihez, vagyis újra első rendezése, a Démoni harcosok (Dog Soldiers) című farkasemberes szörnyfilm stílusában fogalmazhat.

Ahogy a Dog Soldiers a farkasemberes kergetőzés közben a maszkulinitás kríziséről mesélt, úgy az új Hellboyban is hangsúlyosan férfimunkára van szükség, mert a főgonosz egy sírból feltámadt boszorkány (Milla Jovovich feladata többnyire az, hogy a szemét meresztgesse és viperaként sziszegjen). Hellboy szörnyeteg az emberek között, ellenfele a rusnya démonokat vezető szépség, ám az ilyen, jól hangzó ellenpontozásokban rejlő képi lehetőségek kiaknázásán túl Marshallék irtóznak attól, hogy bármit is komolyan végiggondoljanak a filmben.

Fotó: Freeman Film

A Hellboy laza, tét nélküli csihipuhi több vödörnyi vérrel és jópofa digitális szörnyekkel. Pont olyan, mint a többi hasonló produkció: egy darabig vicces, aztán unalmas. A költségvetés nagyobb volt, mint az ugyanennyire kifinomult asylumos vagy Sy-Fy Channel-ös trashfilmeké, ezért ebben

kevesebb az értelmetlen beszélgetés alulvilágított szobákban, és több az értelmetlen öldöklés londoni templombelsőkben.

De a vasorrú bábákat és a patakban folyó démonvért elég hamar meg lehet unni, a karakterek pedig messze nem olyan érdekesek, hogy a személyes viszonyaik alakulása izgasson. A Stranger Thingsben megkedvelt David Harbourt itt is jó nézni, mert Hellboyként véletlenül sem veszi komolyan magát, viszont ez azzal jár, hogy amikor a figura szomorkodni kezd, az inkább kínos, mint drámai. Harbour és a szebb napokat látott Jovovich mellett a megbízhatóan simlis Ian McShane és az American Honey-ban felfedezett Sasha Lane kaptak fontosabb szerepet, de egyikük életműdíját sem a Hellboyból bevágott snittekkel illusztrálják majd.

A filmből ugyanis pont az hiányzik, ami minden ostobasága ellenére is nagyszerűvé és emlékezetessé tette Mike Mignola képregényét: az eredeti és merész vizuális stílus. Mignola Hellboya markánsan máshogy néz ki, mint a kilencvenes évek más mainstream képregénysorozatai. Több absztrakt képi elemet és kevesebb színátmenetet használ, a figurákat pedig a karikatúra felé tolja, hasonló ötletességet viszont Marshall filmjében keresve sem találunk. Bár a Hellboy látvány- és karaktertervezői kitettek magukért, a filmet sajnos fantáziátlanul vették fel és vágták össze, ez pedig meglehetősen egyhangúvá, ritmustalanná teszi a filmet. A főhősnek nagy szíve van, de a Hellboy című film végeredményben lélektelen maradt.

Hellboy (2019), 120 perc. 24.hu: 5/10

Borítófotó: Freeman Film

Ajánlott videó

Olvasói sztorik