A Cassini által a Szaturnusz körül 1655-ben felfedezett Titán 5150 kilométeres átmérőjű égitest, a Ganymedes után Naprendszerünk második, még a Merkúrnál is nagyobb holdja. Egyedülálló módon vastag,
narancssárga, metán alapú, átlátszatlan légkör burkolja, ezért korábban a Voyager űrszonda még csak az atmoszféra felső rétegét tudta vizsgálni. Az égitesten mínusz 180 Celsius fok, és a földihez képest másfélszeres légnyomás uralkodik.
A Cassinsi-Huygens űrszonda speciális, a vastag felhőtakaró áthatolására is képes spektrális szűrőkkel felszerelt, keskeny látószögű kamerája segítségével a csillagászok most vethettek először pillantást az égitest eddig rejtett felszínére.
Ami a homályban lapul
Az április közepén készített felvételek felbontása 230 kilométer pixelenként, vetekedik a legnagyobb földi távcsövek érzékenységével. A két felvétel elkészítése közötti négy napban a Titán mintegy 90 fokos fordulatot tett, így az összemontírozott képek a hold felszínének majdnem felét lefedik.
A felvételek különböző világosságú és átlagos reflektivitású (visszatükröző képességű) területeket mutatnak be, ez a felszín eltérő földrajzi viszonyairól árulkodik. A képeken látható sárga görbe a nappal és éjszaka közötti határra utal.
A Cassini friss felvételei alatt a Titán különleges térképe látható: a Hubble űrtávcső néhány éve készített felvételei alapján a hold felszíni egyenetlenségeit mutatja be az eltérő reflektivitás alapján. A sötétkék a legkevésbé tükröző, míg a vörös a legvilágosabb területeknek felel meg. A kontinensnyi kiterjedésű vörös terület Xanadu névre hallgat. Máig vitatott, hogy a Xanadu vajon hegyláncolatok, esetleg egy nagy medence vagy síkság felszínét reprezentálja-e.
Hamarosan még pontosabb felvételek
Egyes feltételezések szerint a Titán legfényesebb területén kisebb-nagyobb metántavak is találhatók. A Cassini-Huygens képein a Xanadu világos foltként tűnik fel. Az északnyugati-délkeleti lefutású kék, illetve déli világossárga-zöld egységek szintén megfigyelhetők a szonda képein.
A most elcsípett felszíni „pillanatképek” azonban felbontásukat tekintve még nem elégítik ki a kutatók féktelen tudományos kíváncsiságát, így a következő hónapokban körülbelül ötszörös növekményt terveztek elő az európai-amerikai üzemeltetők.
Ennek megfelelően idén júliusban a szonda 350 ezer kilométeres magasságban megközelíti a hold déli sarkvidékét, így lehetőség nyílhat akár két kilométeres átmérőjű felszíni képződmények vizsgálatára is. A műhold egyébként az égitest gravitációs mezejét, illetve ennek pályaeltérítő hatását kihasználva „hintázik” majd a Szaturnusz körül. A hold melletti többszöri elrepüléssel a tervek szerint a Szaturnusz-rendszer más-más pontjaira lehet majd eljutni.
