A Dunaújvárosi Acélbikák az egyik legfontosabb szereplője a magyar jégkorongnak, a csapat ötször volt bajnok és az idő közben a határon túlnyúló, magyar bázisú bajnokságot is kétszer megnyerte. A 2013-as elsőség után aztán a DVTK és a MAC emelkedett ki – az Ausztriában szereplő Fehérvár mellett –, ám a két rivális ettől a szezontól a szlovák Extraligában szerepel, így az újvárosiak előtt komoly lehetőség nyílt arra, hogy ismét bejussanak a döntőbe.
Az idény aztán döcögősen indult, majd három különböző vezetőedző is irányította a csapatot, végül pedig kellemetlen csalódást okozva,
Azari Zsolt klubelnök a Dunaújváros Online-nak értékelt, azt mondta, a nyáron megbízott és a finn vezetőedzőben, Antti Karhulában és az általa hozott légiósokban, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Év közben jött a kanadai Corey Bricknell, de neki sem igazán feltüzelnie a csapatot, amely eleinte még csak a riválisoktól kapott ki, végül aztán gyakorlatilag bárkitől, a mélypont talán a bécsi Capitals második csapatától elszenvedett 11-4-es zakó volt.
Karácsony környékén úgy éreztem, hogy megint egy olyan spirálba kerültünk, amikor az öltözőben többségbe vannak azok a játékosok, akik egyszerűen nem akartak semmilyen pluszt hozzátenni a csapat eredményességéhez. Egyszerűen megfogalmazva, többségbe kerültek a megélhetési jégkorongozók, akik arra figyeltek, hogy pontosan annyit tegyenek meg, hogy ne lehessen kirúgni őket, de többet egy centivel sem
– mondta Azari.
A középszakaszt is három vereséggel kezdték, így az idényben egyszer már beugró Borbás Gergely vette át ismét az irányítást, jöttek is a jó eredmények: sorozatban háromszor nyertek. A Vienna Capitals ellen ismét becsúszott egy váratlan vereség, végül négy vesztes meccsel fejezte be a szezont a Dunaújváros.
Hogy mikor jött újra a törés, nem tudom, az biztos, egyre több visszajelzés jött arról, hogy a játékosok nem dolgoznak jól az edzésen, lustálkodnak, veszekednek, káromkodnak, verekednek. Majd jött a Bécs elleni találkozó, mely előtt a játékosok nagy része belement az éjszakába, ennek megfelelően ki is kaptunk, s itt már retorziónak sem volt értelme, mert innen nem volt visszaút. S, ha a retorziónál tartunk, azt azért hozzá kell tennem, hogy ezek a játékosok beírták magukat a dunaújvárosi jégkorong történetébe, nagy valószínűséggel soha többet nem kapnak itt lehetőséget a bizonyításra
– mondta Azari Zsolt, aki arról is beszélt, hogy nem nagyon tudták beépíteni a fiatal magyarokat, akiknek sokszor nem volt megfelelő a munkamoráljuk. Esősorban mentális problémákról beszélt, nem tisztelték a csapattársakat, az edzőket.
Ilyenkor felvetődik bennem, hogy vajon hol a határa egy profi csapatnak, feladatunk-e ezeket a nevelési hiányosságokat pótolni? Most így megint vissza kell kanyarodnom ahhoz, hogy sajnos kevés olyan játékos van Magyarországon, aki átmenne ezeken a szűrőkön, s ha ezeket a játékosokat kirúgnánk, vagy nem engednénk oda a felnőtt csapathoz, akkor elképzelhető, hogy nem tudnánk kiállni egy-egy mérkőzésre.
A klubelnök most alaposan át akarja gondolni, hogy merre tovább, mert nagy csalódás volt számára az elmúlt pár hónap, ahhoz képest, hogy ő döntőről álmodott, elég mélyre süllyedt a csapat, amelyben egyébként a fia, a 32 éves ifj. Azari Zsolt is játszik, aki 49 meccsen 38 pontot termelt. Sajnos elképzelhető az is, hogy arra fut ki a dolog, hogy a következő szezonban nem lesz felnőttcsapata a városnak.
Nem fogok engedni abból az elképzelésből, hogy csak olyan játékost fogunk szerződtetni, akinek alapvető az, hogy tisztességes, tisztelettudó, akinek alapvető az, hogy hisz a munkában, s az, hogy jó jégkorongozó akar lenni és innentől kezdve az, hogy valaki tehetséges, az másodlagos dolog lesz. Világossá szeretném tenni, ha nem jön össze annyi ember, akikkel el tudnánk indítani jövőre a felnőtt csapatot, aki megfelel ezeknek a kritériumoknak, akkor jövőre nem fogunk felnőtt csapatot versenyeztetni Dunaújvárosban.
A nyitóképen ifj. Azari Zsolt egy 2018. január 7-i, Brassó elleni márkőzésen. Fotó: MTI/Illyés Tibor
