Két korábbi filmedet, A kíváncsiság korát és a Cannes-ban bemutatott Superbiát is sok fesztiválra meghívták, ahová mentél te is. Kialakult a saját fesztiválrangsorod? Hol a legjobb a kaja, hol a legkedvesebbek az emberek, ilyesmi?
Vannak személyes kedvenceim. A szarajevói fesztivál nagyon jó hangulatú, a vörös szőnyeges rongyrázás mellett a közösségépítésre is figyelnek. És nyáron van, ami rásegít a nyaralás érzetére. Nagy kedvencem volt a pekingi LMBTQ-fesztivál is, ahol belecsöppentem a helyi aktivista közegbe. Izgalmas volt látni, hogy hasonló párbeszédeket folytatnak le, mint a magyar aktivista közeg. Nagyon erős, állami ellenszélben építették ki a fesztivált, de serkentik a kommunikációt, bevonják a helyi fiatalokat. Ez inspirált. Az animációs fesztiválokból pedig azokat kedvelem leginkább, amik nagyon családiasak: a turkui fesztiválon a szaunában vitatják meg a filmeket, Ljubljanában mindig van karaoke. Ezek nagyon jókedvű fesztiválok.
Volt, hogy úgy érezted, a fesztiválokra járás miatt nem tudsz fontosabb dolgokkal foglalkozni?
Nyilván. De nagyon sokáig csináljuk a filmjeinket, néha kicsit túlságosan is elzárva a külvilágtól, a monitorjaink elött ülve. A fesztiválozás ajándék ezért cserébe. Művészként fontos ismerni a közegedet, a fórumodat, azokat, akiknek a filmjeidet csinálod.
Jobb animációs filmesnek érzed magad, mint három éve, amikor a Superbián dolgoztál?
Igen. Mindig célom fejlődni, ha három év múlva megint beszélgetünk, akkor valószínűleg már nem a Lidérc úrról fogom azt gondolni, hogy az eddigi legérettebb munkám. Minden filmmel szeretnék tanulni, jobban megérteni valamit a szakmával és magammal kapcsolatban is. A Lidérc úr animációja finomabb, a történetmesélés aprólékosabb és lineáris, a karaktereket nagyon igyekeztem úgy megalkotni, hogy együttérzést váltsanak ki. A Superbia esetében ezt szerintem kevésbé tudtam elérni.
A lineáris történetvezetés és az azonosulásra hívó karakterek a hagyományos elbeszélés elemei. Neked ezeket nehezebb megtanulni, mint a kísérleti formanyelvet?
Igen, de azért nem vágyom rá, hogy teljes mértékben tradicionális történetmesélésre váltsak. Maradnék a kísérletező animációnál, különben nem élvezném a filmkészítést. De szeretnék a jövőben például párbeszédet használni, illetve olyan, a mainstreamhez közelebb álló eszközöket, amelyek révén nem csak egy szűk kört lehet elérni.
És magaddal kapcsolatban mit akartál megtanulni a Lidérc úrnál?
Hogy türelmesebb legyek, ne csapjam össze a filmet, ne robotként dolgozzak rajta végig, mert az megmutatkozik a végkifejleten is. A történetét is nagyon személyesnek élem meg, az is egy nagy kérdés volt, hogy hogyan viszel valamit vászonra, ami személyes, mégsem rólad szól. Ezt az egyensúlyt is meg kellett találnom.
A Lidérc úr címszereplője rejtőzködő, magányos megfigyelő, és azután is az marad, hogy művészi ambíciói támadnak. Miért akartad minél inkább elszigetelni a főhősödet?
Nekem ez egy szerelmi sztori. Azt akartam, hogy a főhős viszonzatlan szerelmi kapcsolatban legyen a férfival, akinek a testéből született.
Ezért csak viszonzatlan érzelmekkel, függésben maradva tud részt venni ebben a kapcsolatban.
Ebben a filmedben is, ahogy a korábbiakban, húsos, szabálytalan, ringó testeket látunk. Ilyen testeket szeretsz rajzolni, vagy ennek a testképnek a megmutatásával van valamilyen pedagógiai szándékod?
Ez jól hangzik, lehet, hogy a következő filmem címe Ringó testek lesz! Egyébként mindkettő igaz, amire kérdezel. Untat, ha egyféleképpen kell karaktereket ábrázolnom. A figurák hátteréről sokat mond a testük, a tartásuk, szeretek ezzel játszani. Emellett nem értem, miért alapvetés még ma is, hogy csak heteronormatív külsejű emberekről szólhatnak a történetek. Amikor a Csajok című sorozat elindult, emlékszem, mennyire kiakadt mindenki, hogy a főhős nem úgy néz ki, mint egy modell. Azóta is vannak hasonló példák, amiket mindenki megtapsol, utána megyünk tovább a kitaposott ösvényen.
A Lidérc úrban a testeket művészi szemszögből és erős biológiai vonatkozásokkal is vizsgálod, például ahogy megmutatod, hogyan születik meg a főhős. Honnan ered a testek iránti érdeklődésed?
Azon gondolkodom, van-e olyan válasz, ami nem túl személyes, de csak ilyen jut eszembe.
A Superbiával ellentétben a Lidérc úr története a hétköznapi világban játszódik, de nagyon hamar szürreális irányt vesz, és a reális tér is álomszerűvé változik. Ha nem animációval foglalkoznál, akkor sem érdekelne a realista világalkotás?
Valahogy mindig beszűrődne a szürreális stílus, azt hiszem. Az élőszereplős filmekben nagyon szeretem az arcrezdüléseket, amiket csak valódi emberek tudnak produkálni, animált karakterek nem. Ha filmes lennék, ezekre a nüansznyi finomságokra koncentrálnék, de lehet, hogy a történetmesélésben vagy a térhasználatban szürreális irányba indulnék el.
Mikor vagy elégedett egy befejezett filmmel?
Nagyon egyszerű a válasz: soha.
Akkor inkább úgy kérdezem, mikor döntesz úgy, hogy ideje befejezni egy filmet?
A készítés során végig a fejemben van, mit akarok csinálni, azt korán látom, nagyjából hogy fog kinézni a film. Nem szoktam nagyon elkanyarodni a terveimtől, pontosan tartom a határidőket. Ezekhez alkalmazkodom a befejezésnél is, aztán elvágom magam a filmtől.
Visszamenőleg elégedetlenebb vagy a filmjeiddel, mint amikor befejezed őket?
Igen, de emiatt legalább folyamatosan fejlődni akarok. Ha most a Superbiára gondolok, azt érzem, a három évvel ezelőtti alkotói hozzáállásomat és képességeimet reprezentálja. Türelmetlenül várom, hogy végre bemutassuk a Lidérc urat, ami a jelenemet tükrözi.
A MOME-s alapképzés után Londonban végezted el az animációs mesterképzést. Amikor három éve interjúztunk, azt mondtad, ott sokkal inkább érezted, hogy tisztelik az alkotói tevékenységet, mint itthon. Ebben látsz változást?
Nem. A mai napig az a hozzáállás Magyarországon, hogy „csináld meg ezt vagy azt, mert neked jó reklám lesz a jövőre nézve.” Nem veszik figyelembe, hogy hónapokat töltünk egy-egy munkával. Sokan röhejes elvárásokat támasztanak az időbeosztásoddal kapcsolatban, miközben nem érzik szükségét, hogy tisztelettudóan, kedvesen kommunikáljanak, vagy legalább megfizessenek.
A fesztiválsikereid, díjaid javították a tárgyalási pozícióidat?
Azt hiszem, javították, de nem szokott ez ilyen egyértelműen feljönni. Igyekszem kedves lenni és tisztelettudó, de a mai napig azt érzem, hogy pont emiatt megpróbálnak palira venni néhányan.
A Lidérc úrra hogyan szereztetek támogatást?
Sokáig próbáltunk a Médiatanács Macskássy Gyula pályázatán pénzt nyerni, ami nem sikerült, egyszer sem jutottunk túl az első körön. Háromszor megpróbáltuk egy éven át, de be kellett látnunk, hogy a magyarok nem érdeklődnek a film iránt. Ezután megkerestünk egy francia produkciós céget, a Sacrebleu-t, akik egyből felkarolták az ötletet. Én közben már csináltam a filmet.
Kaptatok visszajelzést a Médiatanácstól, hogy miért nem támogatták a tervedet?
Hivatalos visszajelzést nem.
A Candide körüli kisebbfajta botrányt mennyire követted közelről?
Követtem. Nem dolgoztam a filmben, de a barátaim készítették. Egy ideje tudtam erről a mizériáról, és reméltem, hogy egyszer napvilágra kerül Kreif Zsuzsiék története. Egészen elkeserítő, hogy egy állami pénzosztó szervezet valós felelősségre vonás nélkül vágathat ki jeleneteket egy sorozatból, mert abban többek között egy maffiózó karakternek Szűz Mária tetoválása van. Ezt nem cenzúrának hívni mismásolás.
Egyedi esetnek érzed a Médiatanács, a producerek és az alkotók közötti feszültséget, vagy rendszerszintű problémának?
Ebbe nem látok bele.
Mennyiben segít vagy bátorít téged az, hogy két egész estés animációt, a Ruben Brandtot és a készülő Műanyag égboltot támogatta a Filmalap?
Nagyon örülök neki. Egyszer én is szeretném megugrani az egész estés animáció szintjét, de ez még távoli terv.
Ez az elvárás a filmrajongók részéről: egy fiatal animációs filmes megcsinálja a diplomafilmjét, aztán egyéni rövidfilmekkel villog a fesztiválokon, amíg el nem jut az egész estés filmhez.
Ez nagyon ideálisan hangzik, de ez a recept sokkal inkább igaz az élő szereplős filmek világára. A fikciós rendezők sokszor maguk is inkább lépcsőfokokként gondolnak a rövidfilmekre a nagyjátékfilm felé vezető úton. Animációsként már a rövidfilmek gyártásával is vért izzadunk, az egész estés film pedig jóval nagyobb falat. Ettől függetlenül sok fiatal animációs művész szeretne egész estés filmet csinálni. Remélem egyszer én is összeszedem hozzá a bátorságom.
Van-e veszélye annak, hogy a diplomafilm után itthon légüres térbe kerülnek a fiatal animációs rendezők? Milyen stratégiákat látsz magad körül, hogy ezt elkerüljétek?
Persze, ez a veszély megvan. A MOME-ról szerzői filmek jönnek ki, de nincs szerzői filmekre épülő ipar. Az egyetlen, rövidfilmeket támogató pályázat lutri. Az elmúlt tíz évben viszont a MOME nagy hangsúlyt helyezett a külföldi kapcsolatokra, ami a mi lehetőségeinket is bővítette. Az én látókörömben lévő, fiatal szerzői filmesek többségének van valamilyen Magyarországon kívüli co-producere.
Kívülről úgy tűnik, a MOME fiatal animációs művészei évek óta összetartanak és segítik egymást. Fenntarthatónak érzed ezt a közösségi szellemet?
Remélem, hogy fenntartható, mert ebből táplálkozom. Ebből a közegből valók a legfontosabb barátaim és a leginspirálóbb diskurzusaim. Sokan a nálunk fiatalabb animációsokkal is szoktak együtt dolgozni. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy kívülről kicsit zárkózott közönségnek tűnünk. Remélem, ez nem így van, mert mi szívesen látunk bárkit.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
