A Szent Domonkos-rendet, melynek a magyarok őshazáját kutató barát is tagja volt III. Honorius pápa alig két évtizeddel az első utazás előtt, 1216-ban engedélyezte. Itthon 1221-ben kezdte meg működését a Bolognában kánonjogot tanult Paulus Ungarusnak (vagyis Magyar Pálnak) köszönhetően.
A rend olyan sikeres volt, hogy hamar misszionáriusokat tudott küldeni keletre – igaz, a szerzetesek nem arattak osztatlan sikert. Az 1235-től uralkodó IV. Béla király azonban terjeszkedni kívánt, expanziós terveit pedig nagyban segítették volna az (akkori „pletykák” szerint) óhazában maradt magyarok. Így vetődött fel az ottaniak felkeresése, keresztény hitre térítése és a magyar erők egyesítése.
Julianus barát útja nem volt előzmény nélküli: 1231-1234 között Ottó barát néhány társával eljutott már a Dnyeper-Donyec vidékéig. Egyedül és halálos betegen tért vissza, életének utolsó hetét azonban azzal töltötte, hogy utazási tapasztalatiról meséljen. Elmondása szerint találkozott keleten maradt magyarokkal, akiktől az óhaza – vagy legalábbis az ottaniak akkori szállása – helyéről is értesült.
Ezek ismeretében Julianus barát az Esztergom melletti Újfaluból indult útjának három társával 1235 májusában. Konstantinápolyba érve hajón folytatták útjukat keletnek, azonban a túlparton valószínűleg tovább nehezedett amúgy sem könnyű útjuk, mivel ketten inkább visszafordultak. Julianus és Gerhardus északnak vette az irányt, utóbbi azonban nem élte túl az út harminchét, sivatagban töltött napját és az előbbi is arra szorult a túléléshez, hogy egy muzulmán pap szolgálatába álljon.
Julianus és Gerhardus barát szobra a Halászbástyánál
Forrás: Wikipédia
Ennek kísérőjeként jutott el a Volgai Bolgárországba, ahol volt szerencséje találkozni egy magyar asszonnyal, akit az óhazából adtak férjhez. Neki köszönhetően derült ki, hogy a barát mindössze kétnapi járásra van az általa keresett, keleten maradt magyar törzsektől.
Az azonnal világossá vált, hogy a két magyarság külön töltött legalább három-négyszáz éve ellenére tökéletesen megértik egymást, mégis csupán egyetlen hónapot töltött az általa Magna Hungariának nevezett területen. Julianus első útját lejegyző Richardus atya szerint ennek két oka volt: egyrészről félt attól, hogy tapasztalatait esetleges lebetegedése vagy halála okán nem lesz ki hazavigye, másrészről arról is mindenképp hírt szeretett volna adni, hogy az őshazánál is keletebbre található mongolok a németek ellen kívánnak vonulni, vagyis elkerülhetetlen konfrontáció a Magyar Királysággal.
1236. június 21-én indult el haza, azonban nem a viszontagságosnak bizonyuló konstantinápolyi útvonalat választotta, hanem az őshaza magyarjainak ajánlatára, a kijevi kereskedők által is használt, rövidebb úton tért vissza.
A barát első útja
IV. Béla a keleti terjeszkedésről Julianus második, 1237-es útja után kellett letegyen, mikor a barát – miután csak Moszkvától némileg keletre tudott eljutni – Batu levelével tért vissza, melyben a kán a magyarok feltétel nélküli magadására szólított fel.
