Hogy mennyire volt szükség egy a kora középkorban játszódó, kardozós-kosztümös kalandfilmre, amiben riadtan kiabálnak olyasmiket, hogy „Jönnek a svédek!”, vagy a szinkronizált filmek örökös narrátora, Bozai József elmondhatja benne időnként, hogy „Három hónappal később”, arról nyilván lehet vitatkozni. Én személy szerint nagyon örülnék, ha ebbe az irányba indulna a világ filmgyártása, és debil szuperhősök helyett valós történelmi alakok kaszabolnák egymást folyamatosan, vértől iszamos csatajelenetek és bombasztikus filmzene kíséretében. Kár, hogy Az utolsó pogány király még ezekkel együtt sem lett jó film.
Roel Reiné filmje a második a sorban a holland történelem legendás alakjait feldolgozó trilógián belül, és a hatalmas Frank Birodalommal szembeszálló fríz uralkodónak, Redbadnak állít emléket. A film holland mércével mérve komoly produkció, ennyi statisztát például az ország egyetlen más filmjében sem használtak, mint itt (összesen tízezret). A 8 millió eurós költségvetés (kb. 2 és fél milliárd forint) sem kicsi, bár kevesebb, mint mondjuk a Kincsemé volt, viszont a magyar rekordfilmmel ellentétben ez kifejezetten bukás lett: az első hónap alatt csak 330 ezer eurót hozott vissza, amiért az alkotók a szokásosnál melegebb időt és a focivébét okolták (amire egyébként Hollandia ki sem jutott). Valószínűbb azonban az, hogy egyszerűen csak a hírét vitték a nézők és persze a kritikusok annak, hogy ez a film jóval gyengébb lett, mint a trilógia első darabja, a nálunk Az admirális címmel vetített Michiel de Ruyter.
Pedig még nemzetközi sztárt is szerződtettek az alkotók, a Breaking Bad és a Better Call Saul Mike Ehrmantrautja, a nagyszerű Jonathan Banks személyében, aki itt Herstali Pipin frank királyt alakítja, és ő hozza is a formáját megint. Ugyanezt lehet mondani a másik neves, külföldi színészről, a Gyilkos ügyek és a Borgen című sorozatokból ismert, dán Søren Mallingról, és a holland színészek többségére sem lehet panasz, a forgatókönyvet ugyanis nem ők írták.
De hogy mi is ez a film: a magyar néző számára eleve nem túl ismert a háttér, elvégre a középkorban rövid ideig virágzó fríz állam nem képezte soha a középiskolai tananyag részét, de ez még nem is lenne baj, sőt, legalább fogalmunk sincs, mire megy ki a sztori. A film a 8. században játszódik, amikor a keresztény Frank Birodalom észak felé terjeszkedve a mai Hollandia északi részén található Fríziát is uralma alá hajtaná. A pogány frízek királya, Aldgisl már idős, egyre kevésbé tudja összetartani az országát, a frankok ellen pedig nincs sok esélyük, ha csak fia, Redbad nem kapja meg a hatalmat, ám neki van pár vetélytársa. A film rögtön az elején tesz róla, hogy ne rokonszenvezzünk túlzottan szegény frízekkel, akik a saját lányaikat küldik áldozatként a máglyára. Igen ám, de hiába a kereszténység, a frankok valójában ugyanilyen barbár, primitív barmok, akik pont úgy viselkednek, ahogy a nagy hódítók szoktak.
Ettől még mindkét oldalon találunk érdekes szereplőket (Redbad például kapásból ellenzi ezt a barbár rítust), és kezdetben a történet is elég érdekesnek tűnik ahhoz, hogy ne akadjunk fent a suta párbeszédeken, az indokolatlanul süvöltő, hatásvadász filmzenén, a drámainak szánt, de inkább röhejes hatást keltő lassításokon és a humor teljes hiányán. A sztori azonban egyre szétesőbb lesz, a sokadik önismétlő csatajelenet már nem nagyon tud lekötni, és a film is húzódik, mint a rétestészta, végül 2 óra 40 percnél áll meg az óra, holott lazán a harmadát meg lehetett volna spórolni. Ehhez jönnek az apróságok, hogy a világ legerősebb hadseregeként emlegetett frank hadakat pár százan alkotják; a frankok, a frízek és a dánok is ugyanazon a nyelven beszélnek, és hiába nincs lövésünk sem a frízek történelméről, abban vakon is biztosak lehetünk, hogy azok a kiszámítottan dramatizált események egyáltalán nem úgy történtek, ahogy ez a film elmeséli őket. (Jobban utánaolvasva pedig tényleg rendkívül szabadon bánik a történelmi eseményekkel a forgatókönyv.) Redbad aztán belekerül egy szerelmi háromszögbe is, aminek a végét könnyű kitalálni, cserébe mindkét szerelme inkább tűnik valami Xena-szerű fantasy-hősnőnek, semmint történelmi személyiségnek, de az már tényleg a legkevesebb.
A Redbadot alakító Gijs Naber egyébként kellően karakteres jelenség, a fő ellenlábasát, Martell Károlyt játszó Tibo Vandenborre több ünnepelt belga sorozatban is megmutatta már magát, itt is gond nélkül hozza az utálatos főgonoszt. A probléma inkább az olyanokkal van, mint a Willibrord püspököt valamiért ripacskodással életre keltő Jack Wouterse, vagy Redbad anyja, Idwina (Renée Soutendijk), aki nem tudja eldönteni, hogy mesébe illő boszorkányt játsszon-e vagy pedig egy bölcs, szerető anyát. A szereplők dolgát viszont tényleg megnehezítik a rendkívül bugyuta, életidegen párbeszédek, és az is, hogy a többségüknek tényleg egy jellemvonást kell csak megjeleníteni.
Mindezek ellenére én az utolsó 40-50 percet leszámítva egész jól elszórakoztam a filmen (izgulni azért annyira már nem sikerült), amiben szerepet játszhatott, hogy jó dolog ránézni a filmre, a fríz táj lebilincselő, és az sem árt, hogy a női szereplők általában szőke germán istennők, a fríz és dán harcosok felborotvált tarkója és ápolt szakálla pedig kifejezetten divatos mai szemmel is. Tényleg remélni lehet, hogy az ambiciózus projekt nem bicsaklik meg a bukás miatt, és a harmadik, Orániai Vilmosról szóló film végre olyan lesz, amit egy történelmi filmtől várunk. Mert kardozós, monumentális történelmi filmekre mindig is lesz igény még az amerikai képregényhősök diktatúrája közepette is, és ki tudja, egyszer lehet, hogy újra divatba jönnek a kevésbé ismert középkori királyokról szóló filmek Európa-szerte. Ezt a divatot azonban sajnos nem Az utolsó pogány király fogja elindítani.
Az utolsó pogány király (Redbad), 2018, 160 perc. 5/10
Borítófotó: © Official Still Redbad ©Farmhouse Film
