Nehéz döntés volt újra belevágni a Poptarisznyába?
Egyáltalán nem, sok évtizeden keresztül volt Poptarisznya, és arra gondoltam, hogy még egyszer neki kéne rugaszkodni.
Más rádiótól nem is keresték?
Nem, senki nem keresett meg, a Retro Rádió volt az egyetlen.
De közben a poptarisznya.hu azért működött, nem?
Az a mai napig is megy, csak ott már a Poptarisznya műsor nem megy, amióta elindult a Retro Rádióban a műsor, hogy ne legyen egyszerre két ilyen is az éterben. Ezt leszámítva minden megy ott tovább.
Bármelyik rádióhoz elment volna, ha megkeresik?
Csak ahhoz, amelyik zeneileg közel áll hozzám. Hozzáteszem, hogy amiket én most retro címszóval játszom, azokat annak idején még zömmel én mutattam be újdonságként a Poptarisznyában.
A Poptarisznyát tartja a legnagyobb sikerének?
Több dolgot tartok sikernek, a Poptarisznyát ugyanúgy, mint mondjuk a Calypso Rádiót. Én azt hittem, a Calypso túléli a Poptarisznyát, erre kiderült, hogy fordítva történt. Elvileg lehetett volna, hogy a Calypso is átkerül URH-ra a középhullámról, de akik ebben döntöttek, nem így akarták. 1989-től 2002-ig működött a Calypso, és a fénykorában tényleg olyan volt, mint a Puskás-féle Aranycsapat, mindenki ott vezetett műsort, aki számított és aki jó volt. Jó időben voltunk jó helyen, és akkor mindent meg lehetett csinálni, amit szerettünk volna.
Az biztos, hogy rengetegen hallgatták azt a rádiót, és akartak Calypso-zoknit nyerni. Sőt, voltak korabeli magyar filmek is, amikben a Calypso szól a háttérben, mint a Csapd le csacsi!
Talán a Moszkva térben is hallatszik, de más filmben meg Poptarisznyát hallgatnak.
A Calypso volt az első retro rádió is itthon?
Igen, csak akkor még nem úgy hívták, hanem szimplán régebbi zenéket játszottunk, a hatvanas-hetvenes évek slágereit. Aztán dolgoztam hasonló koncepciójú rádióban később is, ez volt a Sztár FM, amit szerettem is nagyon, a reggeli műsorokat csináltam ott. Csakhogy ehhez korán is kellett kelni, én pedig későn fekvő ember vagyok, ezért ez, együtt a hétvégi fellépésekkel teljesen szétverte az életemet, végül három és fél év után azt mondtam, hogy köszönöm, és felálltam.
Ha már a fellépéseket említi, ezek még most is vannak?
Többek között van egy klubestem szombatonként a Remix nevű helyen, pénteken pedig általában vidéki meghívásnak teszek eleget. Van egy állandó klubom havonta egyszer Kaposváron, a másik három péntek pedig nagyon gyorsan megtelik. Ilyen alkalmakkor is Poptarisznya a műsorom címe, sőt, még újdonságok is vannak, amikről mindig azt mondom, hogy majd húsz év múlva a következő B. Tóth ezeket fogja játszani a Retro Rádióban.
Milyen közönség jár ezekre a bulikra?
A legváltozatosabb közönség, tizenévesek ugyanúgy, mint ötvenesek. Amikor meglátom, hogy egy tizenhat éves lány kívülről énekli mondjuk a Rasputin szövegét a Boney M-től, az valahogy olyan megható. A régi, hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek zenéje akkora merítési lehetőség, hogy a jelenkor is ezekből táplálkozik, a feldolgozások majdnem száz százaléka is ezekből az évekből való.
Vállal haknikat is?
Az attól függ, esküvőt például nem, mert az egy külön műfaj, és az engem nem elégít ki, de sok mást igen. Falunapokon is fellépek, sokszor a Karthago után van egy kétórás B. Tóth-műsor.
Akkor nincsenek anyagi gondjai.
Hát volt idő, amikor nagyon voltak, most talán nincsenek, de ezt is lekopogom. Amikor eljöttem a rádióból, nem jártam diszkózni, nem csináltam az égvilágon semmit, és a tizedére esett vissza a bevételem. Nem hívtak sehová, mert a B. Tóth az úgyis Magyar Rádió meg Calypso Rádió, rá nem lehet számítani. Hát innen kellett újjáépíteni magam, jól el is adósodtam, de végül sikerült, köszönhetően a Sztár FM-nek, meg annak, hogy szép lassan a fellépések is kezdtek beindulni. Én hiszek abban, hogy kell jó is meg rossz is az ember életében, ezekben nem válogathatunk.
Most már nyugdíjas?
Igen, de amikor eljöttem a rádióból, még nem voltam nyugdíjas. Nekem rendes fizetésem volt a rádióban, úgyhogy amióta kapok nyugdíjat, nem is panaszkodom, de akkor a nyugdíjig hátralévő négy-öt évet meg kellett még valahogy oldanom.
És mivel lazított? Ivott?
Soha. Én nem kocsmáztam, maximum baráti körben ittam, de talán még igazán részeg sem voltam életemmel. Sőt, még a cigarettáról is leszoktam gimnazistaként.
Hogyan lehetett valakiből diszkós a hatvanas-hetvenes években?
Az egész úgy kezdődött, hogy megcsináltuk Cintula ötletére a magnósklubot a Fővárosi Művelődési Házban. Oda érkeztek lemezek nyugatról is, és valaki kitalálta, hogy milyen jó lenne, ha szombatonként valaki bemutatná, és ez a valaki én lettem. Így aztán hattól tízig új lemezeket játszottam, miközben a borítókról készült diákat a körterem plafonjára vetítettük. Volt aztán egy haverom, aki külszolgálatban dolgozott Angliában, és amikor hazajött, mondta nekem, hogy nem is tudta, hogy már Magyarországon is van diszkó. Kérdezem, hogy hol, mire kiderült, hogy ránk gondolt. Én akkor tudtam meg, hogy diszkónak hívják Angliában, amikor egy ember lemezeket játszik, a többiek meg hallgatják és táncolnak rá.
A magnósklub hogy működött? Mindenki megérkezett egy szalagos magnóval a hóna alatt?
Volt ilyen is, igen, negyven magnót tudott fogadni a helyiség, ennyi konnektornak volt hely, összekötve egy erősítővel. A mai napig a fülemben van, hogy „indítsd!”, és akkor egyszerre negyven magnó kattant, és persze valaki mindig elrontotta, ezért kezdhettük elölről. A másik menet pedig az volt, hogy a beérkező lemezek három csoportban mentek körbe: meg volt beszélve, hogy tiéd lehet a lemez délután hattól másnap hatig, és akkor így adogatták tovább egymásnak őket. A magnósklub lemezei mind külföldről érkeztek, és volt egy pártoló tagunk, aki előfizette nekünk a Billboard lemezlistát, és mindig ez alapján rendeltünk.
Zenélni nem is akart soha?
Dehogynem, elkezdtem szaxofonozni. Szörényi Levente mondta, hogy amikor azt abbahagytam, akkor indult fejlődésnek a magyar popzene. Borzasztó tehetségtelen voltam, szó se róla. A dobolással is próbálkoztam, de hasonló eredményekkel. A zene egyébként azóta kísért, hogy a szomszédunkban lakó család egyik rokona készítette az első magyar magnót, a Vörös Szikrát, én pedig gyerekként elkértem az egyiket. Azt otthon beraktam az ágyneműs szekrénybe, és építettem egy kis stúdiót, sőt, a szomszédos lakásokban lakó haverok lakásait is összekötöttem, hogy ők is hallgathassanak zenét. Az pedig egyértelmű volt, hogy gimnáziumban mi is zenekart alapítottunk, amiben többek között Ihász Gábor is benne volt, akivel egy osztályba jártunk, általánosban pedig Frenreisz Károllyal.
Ezek az ismeretségek segítettek a későbbi diszkós-lemezlovas karrierben?
Nem egészen így történt, én közben vegyészmérnöknek tanultam, csak miután a lábamra öntöttem egyszer a kénsavat, úgy döntöttem, hogy ez mégsem jó szakma. Így lettem rádió- és tévéműszerész, és egy Gelkában kezdtem dolgozni: az összes zenész odahozta a magnóit javítani, Zoránnal az élen. Ismeretségek többek között innen is indultak el. Amikor pedig elkezdtem hordani később a rádióba Komjáthy Györgynek a lemezeket, akkor szembesültem vele, hogy a rádió az egy jópofa dolog, és én bizony itt szeretnék dolgozni, ennek érdekében mindent meg is tettek. Gyuri meg is tanított arra a pontosságra és alázatra, ami a rádiózáshoz kell, hogy a mai napig nem kések el semmilyen megbeszélésről, fellépésről. Amikor először készítettem próbafelvételt a Csak fiataloknak című műsorba, és visszahallgattam, kérdeztem is a Gyuritól, hogy ki ez a barom, aki beszél, mire mondta, hogy az én vagyok. Akkor hazamentem, elővettem egy kis kazettás magnót, és elkezdtem rá felolvasni. Amikor már nagyjából megismertem a hangomat, újra csináltam egy próbafelvételt, az már volt olyan jó, hogy a Gyuri le tudta adni a műsorban, és onnantól kezdve műsoronként kaptam tíz percet, illetve az effekteket is én kezdtem csinálni. Akkor indult el ugyanis az effektgyártás a rádióban, és mindegyiket én csináltam.
Más műsorokét is?
Igen, például az Ötödik sebesség szignáljától kezdve számtalan műsorét, meg különböző jingle-öket. Az Ötödik sebesség ha jól tudom, egész a megszűnéséig ezzel a szignállal ment. Aztán volt vasárnap kettőtől a Táskarádió című műsor, ahhoz is én csináltam szignált. Elkezdtem aztán gyűjteni az effekteket a világ minden részéről, hiszen akkoriban külföldön lehetett boltokban kapni effektlemezeket is. Talán nekem van a legnagyobb gyűjteményem ezekből itthon, és ezeket a mai napig használom a jelenlegi Poptarisznyában is.
A Poptarisznya hányadik saját rádióműsora volt?
Ezt már nem is tudom, volt előtte pár: Szombat esti diszkó, Popműhely, A rádió 8-as stúdiójából jelentjük…
És bár tévéműsor volt, de az Egymillió fontos hangjegy is idekívánkozik. Arra emlékszik, amikor botrány volt belőle?
Igen, a Rolls Frakció koncertfelvétele, amiben elhangzott az „Állva pisilek és ülve kakálok” sor, és szerencsétlenségünkre pont október 23-án került adásba. Mai szemmel már teljesen érthetetlen az egész történet, a műsort pedig megszüntették. De mivel én elsősorban rádiós voltam, annyira nem viselt meg. Volt persze balhé a rádióban is, amikor egy rejtvényben a közvetítőkocsit kellett megtalálniuk a hallgatóknak, és a végén 450-en jelentek meg a Bródy Sándor utcában, ennyien valószínűleg 56 óta nem jártak ott. Én persze épp csináltam a műsort, de amikor szóltak, hogy kint sokan akarnak velem találkozni, kimentem hozzájuk, kiosztottam pár lemezt, aztán mint az őrült, rohantam vissza. A rendőrök is bepánikolhattak, mert két géppisztolyos férfi jött hozzám ijedten, másnap pedig egy hétre ki is rúgtak a rádióból, de vasárnap már megint én vezettem a Poptarisznyát.
Ön is sztárnak számított a műsorvezetésnek köszönhetően, mint a zenészek? Csajozni is lehetett ezzel?
Egy időben volt egy ilyen hajóskapitány-feeling, hogy minden városban várt valaki, de aztán már unalmasnak találtam, miután pedig megnősültem, teljesen vissza is vettem ebből. Én amúgy is azt szeretem, ha én választok, nem pedig engem választanak.
Volt azért, aki nem szimpátiából akart találkozni önnel, hanem kifogásolni akarta, hogy belebeszél a számokba, ugye?
Igen, ez rendszeres volt, de hát direkt ezért volt magnós blokk, a Komjáthy műsorában is elhangzottak teljes egészében a számok, mindent fel lehetett venni. Egy műsornak akkor van meg a maga ritmusa, ha megfelelő távolságban vannak egymástól a szövegek, és megfelelő mennyiségű a zene. Ezért pofáztam bele.
Azt mondta nemrég, hogy még most is volna igény magnós blokkra. Ez mégis hogyan, amikor már magnót se használunk?
Sokat gondolkodtam ezen, hogyan lehetne csinálni, lehet, hogy balhéból adásonként egy dalt lejátszom. De nemcsak magnós blokkot nem érdemes már csinálni, hanem slágerlistát sem. Most elővettem nemrég egy 87-es listát, baromi jó számok voltak rajta, le is játszottam belőle vagy tizet.
A mostani műsorába be lehet telefonálni?
Be, de én soha nem foglalkoztam a telefonokkal. Elviszi az adást teljesen, én nem tudom, hol tartok, melyik lemezt akartam betenni, mert akkor a hallgatókra figyelek. A Facebookra néha odanézek, bele-beleolvasok, de nem szabad, hogy az embert igazából befolyásolja egy hallgatói telefont. Mindig azt mondtam, hogy az a fontos hallgató, aki csak hallgat és nem telefonál.
Hány óra zenét hallgat naponta?
A kocsiban állandóan szól a zene, otthon inkább csend van.
Tudom, hogy még ma is igyekszik követni a zenéket, de nem volt olyan pont, amikor úgy érezte, hogy ezekre az újakra már nem kíváncsi?
Hát a tuc-tuc korszakot nem igazán szerettem. Abban semmit nem találtam, kitalálták a ritmust, és kész. Amikor bejött Lady Gaga és a hasonló zenék, és megint voltak dallamok és megjegyezhető refrének, azokat újra szerettem. Érdekes, hogy manapság is ugyanolyan az arány a rossz és a jó zenék között, mint régen, a jókat kell megkeresni és ennyi az egész.
Sok olyan számot is lejátszott, amit nem szeretett?
Ennek a dolognak mindig arról kell szólnia, hogy mit szeret a hallgató. Hogy én mit hallgatok otthon, az az én magánügyem. Ha nagyon utáltam valamit, akkor lehalkítottam, de akkor is le kellett játszanom. Viszont King Crimsont és Emerson Lake and Palmert például soha nem játszottam, mert tudtam, hogy azok a zenék nem a Poptarisznyába valók. Az emberek azért hallgatják a rádiót, hogy azokat hallják, amiket szeretnek. Régebben azért csináltam olyat, hogy elővettem egy Earth Wind and Fire-t vagy egy Kool and the Ganget, meg hasonló amerikai tánczenéket, hogy hallgassuk meg, mert ez nagyon jó. És volt is olyan, ami fel is került közülük a Poptaritopra, a Poptarisznya slágerlistájára.
A Poptaritop hogy állt össze?
Az első olyan lista volt Magyarországon, amin az aktuális slágerek szerepeltek. Negyven szám került fel, és levélben lehetett rájuk szavazni, ezekből 150-250 körül jött hetente, és azok alapján húztam a strigulákat. Ez egy komoly, három-négy órás meló volt. Az ezeken szereplő magyar számokból állt össze minden évben a Poptaritop lemez is, illetve mindig volt egy nagy külföldi sláger is, amit egy magyar zenekar játszott el a Szigeti Feri vezetésével.
Pénzt keresett ezekkel a lemezekkel?
Inkább a hanglemezgyár, én lemezenként 1 forintot kaptam, ami azért akkor szintén nem volt rossz pénz, hiszen elment belőlük legalább 75 ezer mindig.
Lehet arról olvasni, hogy egy kormányzati intézkedés nyomán szigorúbb felügyelet alá kerülnek a Fidesz-közeli médiumok, és a Retro Rádióban is több lenne a politika.
Én is csak hallottam erről, de nem hiszem, hogy egy Poptarisznyában bárki politizálni akarna. Én nem is foglalkozom ezzel, a zenéhez meg a rádiózáshoz értek, és ezek is a fontosak a számomra.
Rádiósként mi volt a legnagyobb bakija, amit élő adásban elkövetett?
Egyszer egy pontos időt rontottam el, de nem úgy, hogy négy óra helyett hat órát mondtam, hanem valami olyasmi agyamentséget, hogy öt perc kell ahhoz, hogy tíz perc múlva fél hét legyen. Igazi nagy bakira nem emlékszem, maximum arra, hogy egyszer bekapcsolva felejtettem a mikrofont, és mondtam is egy csúnya szót, de senkinek nem tűnt fel. Vagy olyan volt, hogy az első félórát végigbakiztam, és amikor végre el tudtam mondani rendesen egy mondatot, megtapsoltam magam. Most azért már újfajta technika van a rádióban, ami nem ördöngősség, de meg kell tanulnom, ezért segítenek is nekem.
Milyen cuccon hallgat otthon zenét?
A legegyszerűbb CD-lejátszón. Bakelitlemezeim is vannak, de azokat nem nagyon hallgatom, és igazából CD-t is csak akkor, amikor jönnek a barátaim, feltúrják a lemezeket és a kezembe nyomnak egyet, hogy akkor hallgassuk ezt. Nekem soha nem volt vágyam, hogy valami hihetetlen hifi-cuccom legyen, ezek nekem csak munkaeszközök.
A hatvanas években műsorvezetőként az Omegával járt turnézni, milyen volt?
Az Illéssel járt Cintula, a Metróval a Dévényi, én pedig az Omegával, és baromi jó volt. Később jártam a Fonográffal meg a Piramissal is. Az én szerepem itt annyi volt, hogy az elején mindig volt egy játék, volt nyeremény, és aztán játszott a zenekar, de még csak csillapítanom se kellett a tömeget soha.
És az Illés, Metro, Omega kérdésben ki mellé állna?
Én Illés klubba jártam, az Omegával koncerteztem, és dolgoztam velük az E-épületben. Ezek a zenekarok nagyon jóban voltak, minden ellenkező értelmű híresztelés ellenére. Még a rajongók között is láttam valakit csápolni Omega-koncerten, aztán később meg láttam ugyanőt az Illés klubban, ahogy hallgatja a Leventét.
Na de a Beatles és a Rolling Stones között csak tud választani?
Nekem mindig a Beatles volt a No. 1. Szeretem a melódiákat és a jó vokálzenét, és ebben a Beatles megtette a maga dolgát. A Stonest is szeretem, láttam is többször, nagyon sok jó daluk van, mint például a Tell Me, ami annyira nem ismert, pedig ugyanolyan jó, mint az (I Can’t Get No) Satisfaction.
Külföldi rádióműsorokat hallgatott azért, mielőtt elkezdte például a Poptarisznyát? Volt annak bármilyen előképe?
Nem hallgattam, csak jóval később fordult elő, hogy kivittek külföldre rádiós küldöttként, és döbbenten láttam, hogy ugyanúgy csinálják, mint én, aki nagyjából kitaláltam magamnak. Én csak luxemburgi rádiót hallgattam régen, meg Szabad Európát.
Sose hiányzott egy pár ön mellé műsorvezetőnek?
Én mindig szólista voltam, sose éreztem úgy, hogy kéne mellém valaki, mert úgy érzem, akkor nem tudom elmondani, amit akarok. Egyedül pontosan tudom, mi történik, mit akarok mondani, az is belefér, ha épp valami eszembe jut. Egyébként nincs adásmenet, csak van egy táska tele CD-kkel, és ennyi.
Mennyi van még a Poptarisznyában?
A luxemburgi rádió legöregebb DJ-je 89 éves volt, akit még hallottam műsort vezetni, úgyhogy azt hiszem, hogy a rádió nincsen korhoz kötve. A hangom nem változik, és pont azért jó a Retro Rádió, mert nem kell gyorsnak lennem, hanem ugyanolyannak, mint harminc éve.
Koncertekre szokott járni?
Igen, előfordul, bár úgy gondolom, hogy akit akartam, azt nagyrészt már mind láttam, és a tömeget is egyre nehezebben viselem. A legtávolabbi koncert az Eagles volt Los Angelesben, persze nem külön emiatt, akkor amúgy is Amerikában voltam, és láthattam őket egy unplugged koncerten. Ilyen jó zenészek együtt egy zenekarban? Talán a Pink Floyd volt még hasonló, azt se fogom elfelejteni, amikor a Praterban láttam őket, még az Animals lemez idején. Ott állt négy pasi a színpadon, meg se mozdultak végig, talán kettőt, ha léptek előre az egész koncert alatt.
De azért a Boney M-et is látta?
Igen, amikor Frankfurtba mentem az Omegával. Ugyanabban a stúdióban dolgoztak, mint Frank Farian, akivel beszélgettünk is, és amikor megtudta, hogy rádiós vagyok, az épp elkészült új dalból vágott nekem egy lemezt, és betette egy dossziéba, amire valami volt firkálva. Aztán már itthon jöttek a Kóborék, hogy a Farian üzeni, hogy ami a borítón van, ne mutasd meg senkinek. Akkor néztem meg: egy egyszerű számítás volt rajta, hogy mennyibe került a stúdió, mekkora példányszámban fogják eladni, és mekkora a haszon. Mondani se kell, utóbbi márkában is milliókat jelentett.
Gyűjti a rekvizitumokat?
Igen, de nincs már meg minden. Még a különleges slágerlisták közül is csak egy-kettő maradt meg, amit küldtek a hallgatók.
És a Rockmúzeumot nem pont ezért indították el?
Annak csak voltam az elnöke, már rég lemondtam, mert elnökként nem sok szavam volt. Miután nyolc-tíz ember járt oda egy-egy hétvégén, a bérleti díj viszont drága volt, azt javasoltam, hogy vigyük ki ezeket a cuccokat mondjuk egy pubba, mint ahogy ez Amerikában is megy, és írjuk rá, hogy Rockmúzeum. A többiek viszont nem akarták széthordani a múzeumot, így meg én nem láttam értelmét a folytatásnak, ezért elköszöntem tőlük.
Melyik a legérdekesebb ilyen rekvizitum a birtokában?
Prince The Black Album című lemeze, teljesen fekete borítóval, ami összesen negyven percig volt a lemezbolt kirakatában, én pedig Londonban járva pont akkor tértem be abba a boltba, és nagy örömmel meg is vettem. Egy hónappal később derült ki, hogy ebből a lemezből Prince visszahívatta az összes példányt, és csak néhány darabot adtak el belőle az egész világon. Jelen pillanatban ennek a lemeznek 1800 dollár az ára, tényleg igazi ritkaság.
Ha egy zenés tévéműsorba hívnák, menne?
Nem tudom, hogy mennék-e. Ahhoz, hogy ugrabugráljak egy zenei műsorban, már tényleg öregnek érezném magam, ahhoz viszont, hogy odaüljek a mikrofon elé, nincs gondom. Meg hiába igyekszem otthon lenni a mai zenékben is, abban már nem érzem magam hitelesnek. A retróban pedig nincsenek is klipek.
