Nagyanyám, Romlaky Böske életének utolsó tíz-tizenkét éve tulajdonképpen szép is lehetett volna. Nem mozgalmas, nem izgalmas, nem gyönyörű, de nyugodt, hálóinges, unokás legalább. Ha nem lett volna az asztma. Az idő is gyakran volt pocsék, legtöbbször ritkán járt a busz, a tévéműsor pedig egyenesen fölháborította néha, de a köhögés, fulladás minden nap minden órájának minden percét megkeserítette.
A betegség alighanem a második gyerek születésekor támadt Basedow-kór folyománya volt, de igazán 1954-ben teljesedett ki, amikor Böske magához vette Gyuri fiát és annak frissen – de rögtön két gyerekkel – került asszonyát. Az Október 6. utcai lakásnak két szobája volt csupán. Böske egy térben hált az ifjú párral, márpedig Böske, akárcsak anyja, Gojszi, semmitől nem irtózott jobban, mint a testi szerelemtől.
Áprilisban a fiatalok odahurcolkodtak, decemberben Böske már a kékesi tüdőszanatórium lakója volt.
Aztán Gyuriék csak-csak odább álltak, és következtek az Október 6. utcai hétköznapok újra, a rossz alvás után nehéz ébredés, ágy szélére kiülés, ott sípolás, fulladás, köhögés, konyhai lavórban mosakodás, öltözködés, vásárlás, Samu rendbetétele és kávéházba indítása, főzés, krumplipaprikás, rakott krumpli, paprikás krumpli, rakott és újra paprikás, kis délutáni szieszta, aztán – a hatvanas évektől – a televízió, majd három Valeriána és alvás, ha sikerült.
A monotóniát az unokák törték meg, akik gyakran heteket laktak Böskénél, akadt velük gond elég, de voltak, értelmet adtak az életnek.
Rajtuk kívül még egy dolog tette változatossá Böske öregkorát: az utazás.
Gojszi halála után másfél évvel bekövetkezett az, amiről nem is álmodott addig: meglátogathatta lányát, Mártit Kanadában, megismerhette unokáit, ha beszélgetni nem tudott is velük, és találkozhatott a New Yorkból átránduló fivérével, Dezsővel is.
Aztán húga, Anna minden nyáron elvitte pár hétre Böskét valahová, persze lehetőleg oda, ahol jónak vélték a levegőt: Karlovy Varyba, a Mecsekbe, Sopronba, egyszer a Krímbe is, de Böske mindenütt fulladt rémesen, nem tudott örülni a nyaralásoknak, vágyott haza mindig, ha már fullad az ember, fulladjon otthon legalább.
1964 őszén Olaszországba mentek.
Útjukat Anna, aki író volt bűnbánón megírta később.
Böske hatvanöt, Anna hatvanhárom éves volt ekkor.
Október 3-án, szombaton indultak a Keletiből. Bécsben a Hörlgassén vettek ki szobát egy panzióban, 160 schillingért. Kedd reggelig megnéztek Bécsből, amit bírtak, Kärntnerstrassét, Stephankirchét, kávéházat, virsliket, aztán vonatoztak Innsbruckig, ahol két napot töltöttek, majd Firenze következett, dómmal, Uffizivel, Palazzo és Ponte Vecchióval, majd Rómában időztek egy szép hetet, ahol a Magyar Akadémia csudás házában laktak, protekcióval.
Forrás: Fortepan
Október 15–én indultak tovább Sorrentóba.
Az állomáson megrohamozták őket a hordárok. Mind ajánlott szállást is. Anna úgy döntött, hogy kivételesen nem a legolcsóbbat választják. A hegyoldalban lévő, gyönyörű, tengerre néző hotelbe vitte őket a taxi. Szobájuk erkélyéről páratlan kilátás nyílt a tengerre, a Vezúvra és Capri szigetére mindenekelőtt.
Ezért jöttek tulajdonképpen, Capriért.
A mindig igénytelen, szerény, áldozatéltű Böskének egyetlen nagy vágya volt: látni Capri szigetét.
Valamiért úgy vélte, hogy a világ legszebb helye, a béke, nyugalom, tisztaság, vidámság, az élet szigete Capri.
Meggyőződése két forrásból táplálkozott. Egyrészt bár Böske keveset olvasott – a Romlaky-összeseken kívül Petőfi, néhány gót betűs regény, fél tucatnyi Jókai és pár – Anna révén – személyesen ismert író kötete sorakozott még a két sornyi polcon. De Gorkij itáliai meséit ismerte Böske és nagyon szerette.
Másrészt Dezső az ötvenes évek elején járt Caprin többször is, és mikor Kanadában együtt töltöttek pár napot, elragadtatással mesélt Böskének a szigetről.
És most ott volt előtte karnyújtásnyira Capri.
Böske állt a teraszon, nézte a tengert, nagyokat szívott a légből és hökkenten konstatálta, hogy nem fullad, hogy ez az egyetlen hely, ahol nem fullad, fulladt ő Pesten, Kanadában, a Kaukázusban, Lővérekben, mindenütt, csak itt nem, Capri szigetének küszöbén. Ahová másnap indulnak át. Táskájukban lapult a Pesten megvett hajójegy. Állt Böske a teraszon és nézte a vakító tengert, a meseszerűn ringó halászhajókat, a messzeség ködéből előfehérlő sziklát, mely villogott a tenger közepén, akár valami drágakő és a szigetet, a boldogság, a szabadság, a béke szigetét, állt Böske a teraszon és szinte látta már a buja pálmafákkal szegélyezett kanyargó, hegyi utcácskákat, melynek kövén apró csacsik patája csattog, látta basedowos szemével a narancs, a citrom, a fügefák sötét lombjait, a gránátalmák zöldből villanó pirosát, az olajfák tompa ezüstjét, a lugasokról leomló hatalmas, opálos szemű szőlőfürtöket, a domboldalakról meredeken lefutó zöld folyamból mosolyogva köszöntgető sok arany, piros, és fehér virágot, a tűzpiros szegfűt és a málnaszín zsályát, és a vidám és kedves embereket, a barnára cserzett bőrű halászokat, inas, szívós szőlőmunkásokat, a botra támaszkodó, bőruhás, nyájas pásztorokat, az ablakokban könyöklő ábrándos, sötét tekintetű asszonyokat, a szűk közökben meztélláb iramló gyerekeket, és a sziget közepén a kicsiny templomteret, ahová vasárnap délben lávaszerűn zúdul ki Capri tiszta szívű, vidám, boldog népe…
Ekkor sikoltás hallatszott Böske háta mögül:
– Nem bírom! Nem bírom! Én egy percig sem bírom ki itt tovább!
– Mi történt kisanyám, mi történt?
De a zokogó, magánkívül őrjöngő, szinte félájult Anna összefüggéstelen szavaiból csak nagy nehezen tudta kihámozni, hogy testvére beszorult pár percre a liftbe, és ami még tragikusabb, a folyosón lévő illemhely guggolós rendszerű.
– Kisanyám – próbálta Böske nyugtatni Annát –, kibírtunk már mi ennél nagyobb bajokat is. Gondolj negyvennégyre, a légóbeli vécére kisanyám, hát három napról van szó és a hajón nyilván lesz rendes toalett, nem is beszélve Capriról.
– Nem! Nem! Nem! – sikoltozott Anna, és dobálta magát az ágyon. – Egy percet sem bírok itt ki! Meghalok! Meghalok!
Böske meleg, barna, kicsit dülledt szemével, amelynek szomorúságát csak mélyítette a vaskos szemüveg, nézte egy darabig húgát, akit mindenkinél jobban szeretett, gyermekei, unokái mellett persze, de hát mégiscsak testvére van neki kezdettől, és ha valaki, hát ő aztán tudja, hogy Anna mindig ilyen volt és ilyen is marad most már, így, ilyennek szerette eddig, így fogja szeretni ezután is. Anna ilyen, és ez ellen nincsen mit tenni, el kell fogadni ezt is, mert mint az életben szinte minden, ez is így van és nincsen másképp.
Böske lesétált tehát szépen a recepcióra, tárcsázta Rómát és másnap reggel ott volt értük a Római Magyar Akadémia autója.
Aztán jöttek újra a fulladós, hálóinges, unokás napok, aztán 1967–ben lebontották az Október 6. utca 20–as számú házat, Böskéék kiköltöztek a József Attila lakótelepre, a Pöttyös utca 8. egyik földszintes, másfél szobás lakásába, az Attila Étteremmel szembe, oda könnyen át tudtak Wekerléről biciklizni az unokák, és aztán 1969. december 15–én reggel Gold Sámuel ott esett el, az újságos előtt egy jégbordán, amikor a Népszaváért igyekezett át, nem is tért igazán magához, csak annyira, hogy a kórházban azt higgye, megint a gettó, aztán persze Böske már mind jobban és jobban fulladt, 1970 nyarán még kiküldték Kanadába, hátha a veje, aki orvos volt, rendbe tudja hozni kicsinyt, de ott már kórházba kellett vinni kétszer is, még hazajött, és aztán a csonttá soványodott Romlaky Böske 1971. április 22-én, húga születése napján a János Kórház 1. számú Belgyógyászatán úgy fulladt meg szépen, csöndesen, hogy életében nem járt Capri szigetén soha.
