Mióta könyörögtem egy ilyen filmért! Körülbelül a román 4 hónap, 3 hét, 2 nap 2007-es bemutatója óta, azt hiszem. Azóta nem értem, a magyar rendezők miért nem tudnak vagy akarnak olyan kamaradrámákat csinálni, amelyek a jelenidejű, hétköznapi magyar valóságot mutatják be. (Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknálja próbálkozott kicsit ezzel, de az egy sokkal elemeltebb világban játszódott.) Az elmúlt tíz évben szinte nem múlt el úgy cannes-i filmfesztivál, hogy ne láttam volna legalább egy tökéletes román filmet átlagemberek átlagos életének átlagos problémáiról, és ne úgy jöttem volna ki róla, hogy basszus, igen, ez a filmkészítés! És most itt van az elsőfilmes Szilágyi Zsófia, és megcsinálta. Végre.
Az Egy nap címével ellentétben mintegy másfél napot ölel fel egy negyven év körüli, háromgyerekes, dolgozó anya, Anna (Szamosi Zsófia) életéből. Anna olasztanár, férje, Szabolcs (a Füredi Leó művésznéven szereplő Forgács Kristóf) jogász, van három cuki gyerekük, akiket különórák garmadájára kell cipelni nap mint nap, rengeteget segítő, de néha roppant idegesítő anyósuk, lakáshitelük, szivárgó konyhai csapjuk és egy aktuális, súlyos személyes problémájuk, aminek a természetét nem fogom elspoilerezni itt.
Kézikamera bújik be a család intim terébe, Domokos Balázs operatőr jellemzően az arcokon tartja a kamerát, vagy épp csak kicsit megy hátrébb, a szűk képkivágatból félig-meddig kilógnak a periférikus szereplők, illetve, sokszor valami kitakarja a látványt, például villamos zakatol el a kisgyerekével loholó Anna előtt, vagy egyszerűen egy falat bámulunk a főhősnővel együtt. Ez a képi megoldás egyszerre kelti a hétköznapiság, a túlzsúfoltság – ami Anna egész napjának fő jellemzője – és a bezártság érzetét anélkül, hogy a hatása tolakodó lenne.
A rendező és Mán-Várhegyi Réka által közösen jegyzett forgatókönyvről csak a legnagyobb lelkesedés hangján tudok nyilatkozni, a dramaturgia egyszerűen hibátlan: Anna zaklatott, rohangálós napja egyre fokozódó feszültséget és szomorúságot hordoz, de úgy, hogy közben rengeteg az elszórt humoros pillanat, ami fokozza az életszerűséget, és úgy, hogy semmi sem szájbarágós, a nagy konfliktusokat is előbb látjuk és érezzük a kiváló színészek arcán, mint hogy megtudnánk, pontosan mi is a para, de még a vödör is előbb bukkan fel, csak aztán derül ki, hogy rossz a csap (bocs, ezt most elspoilereztem).
A struktúra és a ritmus mellett a dialógusok is tökéletesek, végre-végre minden figura úgy beszél, ahogyan az emberek ma Magyarországon beszélnek. Nem volt egyetlen mondat sem, amiről úgy éreztem, hogy ezt egy igazi ember nem mondaná, vagy nem így mondaná, pedig ilyenek még az amúgy kiemelkedő magyar filmeknél is be szoktak csúszni. Nincs olyan pillanat, hogy ne hinném el Szamosi és az amatőr Forgács kapcsolatát, és a három kisgyerek is frenetikus, teljesen természetesek, cukik, idegesítők, életteliek – ez így egy család és kész.
A hitelesség minden apró részletben ott lapul: Annáék lakásának abszolút igazinak tűnő berendezésében és a ruhákban, amiket viselnek (Szabolcson a nyitójelenetben zokni és gumipapucs!), és az is nagyon érzékeny, okos döntés volt, hogy nincsen kísérőzene, csak olyankor hallunk zenét, amikor a figurák is, például az autóban vagy a telefonos ügyfélszolgálatra várva.
Nem láttam még sosem olyan magyar filmet, ami ennyire megragadja a valóságunkat, az, ahogyan a házaspár kezeli (vagy nem kezeli) a konfliktusukat, interakcióik, reakcióik nemcsak életszerűek, hanem jellegzetesen magyarok, vagy talán inkább kelet-európaiak: román filmben el tudnám képzelni ugyanezt ugyanígy, de egy amerikai független filmben már nem. Ott nagyobb drámázás lenne, és nem arról szólna a film, hogy ugyan belül széthullok, de azért viszem a kislányom a balettra, meg kimosnám a tornacuccot, ha a fiam nem veszítette volna el, a rohadt életbe. Nagyon magyar a figurák szimpatikus érzelmi őszintesége és lemeztelenedése, de nagyon magyar az undorító üvöltözésbe torkolló utcai konfliktus is. Magunkra ismerünk.
Olyannyira, hogy mint a rendező elmondta, egy háromgyerekes barátnője egy napja ihlette: a barátnő tízperces beosztásban leírta neki, hogy mi mindent csinált egy adott napon. Zsófi a közönségnek a vetítés előtt megemlítette, hogy ez a bizonyos barátnő el is jött vele Cannes-ba, de azt nem mondta el nyilvánosan, hogy nem is egy, hanem négy általános iskolai barátnője kísérte el: találkoztam velük a vetítés előtt, ahogy iszonyú aranyosan izgultak Zsófiért, és a beszélgetésünk során az is kiderült, hogy a bemutatón Zsófi által viselt fifikás fekete ruhát az egyikük, Solymosi Bori tervezte és készítette.
A Kritikusok Hete vezetője, Charles Tesson a szokásosnál jóval hosszabban áradozott az Egy napról bevezető beszédében, kiemelten méltatta a film különleges valóságábrázolását. Én csak annyit tennék még hozzá, hogy csodálatos, amikor egy film nemcsak meggyűri az ember szívét, hanem pontosan úgy gyűri meg, ahogy a valóságban is történne ugyanilyen helyzetben.
Egy nap, 2018, 99 perc. 9,5/10