Sokan fellélegeztek, mikor a Syfy csatorna egy éve bejelentette, hogy megújítják, és harmadik évadot kap az Expanse. A 2015-ben indult űropera ugyan nem produkált kiugró nézettséget, mégis rég látott izgalmakat hozott a műfaj kedvelőinek, így gyorsan kultikussá vált a köreikben. És nemcsak a karakterekről, a fordulatokról és a sci-fi sorozatokhoz képest ütős látványról van szó. A James S.A Corey álnevű írópáros regényeiből készült Expanse legnagyobb erőssége ugyanis épp a jól kidolgozott világ, amiben mindezek helyet kapnak.
Az alapvetés egyszerű: cirka kétszáz évvel járunk később napjainknál, az emberiség eddigre már meghódította a Naprendszert, ami természetesen korántsem jelenti azt, hogy mindenhol egyetértés és béke uralkodna. Ugyanolyan törésvonalak, kizsákmányolási hierarchiák és érdekkonfliktusok alakulnak ki, mint jelenleg, csak ezúttal nem a Földön oszlik el ez a feszültségtömeg, hanem egy pár léptékkel tágabb világban. A három fő erőközpont:
- a Föld és a Hold, a maga múltjával és felsőbbségtudatával,
- a kolonizált Mars, ahol önálló, mélyen militarista kultúra alakult ki,
- és az aszteroidaövezetben élő proletárok, akik forradalmi mozgalmakat szerveznek, mert nagyhatalmak mindig félresöpörik érdekeiket és önrendelkezési jogaikat
Ez a pattanásig feszült helyzet még talán kezelhető is lenne kellően higgadt diplomáciával, ha nem kerülne szikraként a rendszerbe egy idegen létforma, a kellően tudományos nevű protomolekula. Ezt a rejtélyes, kék anyagot persze mindenki magának akarja megkaparintani, már aki tud róla egyáltalán. Az ellenségeskedés egyre nő, miközben sok jel utal arra, hogy a kommunikációval és összefogással lehetne leküzdeni a közös kihívásokat. Nem véletlen, hogy sokan a Trónok harcához hasonlítják az Expanse-t, csak a kváziközépkor helyett ezúttal a világűrben mennek ezerrel az intrikák és áskálódások, amelyek kirajzolják az összefogni képtelen emberiség természetrajzát. Ráadásul mindkét sorozatban keveredik a politika, a fantasztikum és egy csipetnyi horror.
Az Expanse azonban hamarabb eljutott a csúcsponthoz: a második évad végére a totális bolygóközi háború szélére sodoródott a rendszer. Itt veszi fel a fonalat a harmadik évad nyitóepizódja, egyből belökve a nézőt a félbe maradt akció kellős közepébe. Szinte zavarba ejtő, hogy nincs semmi pepecselés és rákészülés, az első rész ugyanazzal a lendülettel vág bele a cselekménybe, amivel egy évvel ezelőtt abbahagyta.
Az események továbbra is sok szálon futnak, és mindig a találkozási pontok a legérdekesebbek. A középpontban az aprócska Rocinante űrhajó és rögtönzött legénysége áll, amely Jim Holden vezetésével próbál túlélni és végére járni a protomolekulát övező sötét rejtélyeknek. Hiába vertek vissza egy idegen támadást, a belső feszültségek megmaradtak. A maroknyi csapat éppolyan megosztott, mint a háború felé tartó társadalom. Van, aki politikai célokat követ (például Naomi, aki az aszteroidákon élő elnyomottak felszabadításáért küzd), mást inkább személyes érzelmei hajtják (mondjuk a csapathoz frissen csatlakozott Praxet, aki a kísérleteknek alávetett kislánya sorsát szeretné megismerni). Ezek a motivációs ütközések nyilván fontos alapját jelentik majd a harmadik évad konfliktusainak.
Az első részben akció van bőven, de az űrhajó szűk terében játszódó kamarajelenetek azért továbbra is emlékeztetnek minket arra, hogy nem a színészi játék jelenti a sorozat erősségét. A Holdent alakító Steven Straitnél például nehéz súlytalanabb figurát elképzelni, és a többieknek sem sokkal intenzívebb a jelenléte a Rocinante fedélzetén. Reméljük, a további részekben nem is erőltetik majd az érzelmes nagymonológokat, inkább a politikai folyamatokra koncentrálnak. Már most nagyon hiányzik Thomas Jane figurája, a második évadban hősi halált halt Miller. Ő amolyan futurisztikus Philippe Marlowe-ként tolta a noir irányába az Expanse-t, csak úgy szórva a cinikus beszólásokat és némi karizmát is pumpálva a cselekménybe. Miller váratlan halála persze a téteket is alaposan megemelte, ami jót tesz a feszültségnek. Ha ugyanis a legkúlabb figurát eltették láb alól, akkor ez mostantól tényleg bárkivel, bármikor megtörténhet a sorozatban.
A lényeg úgysem egy-egy figura kiesésén múlik, hanem hogy a sorozat képes lesz-e megőrizni komplex alapvetését. Az Expanse fő erénye ugyanis épp az, hogy nem annyira a high-tech díszletek, mint inkább a gondolatébresztő társadalomkép rajzolja ki műfaját. Az űrhajók, a protomolekula és a villogó kütyük csak a felszínt jelentik, de mint minden igazán jó sci-finél, itt sem a tárgyi környezet, hanem az emberi természet áll a vizsgálódás fókuszában. Nincs ebben nagy újdonság: a távoli jövő csak egy eszköz arra, hogy jobban megértsük a jelenünket. Ezért nincs nyoma az űroperákra hagyományosan jellemző meseszerűségnek sem, sokkal közelebb járunk a realizmzushoz és a tudományossághoz.
A sztori fő tanulsága a történelmi ciklikusság. Annak belátása, hogy az emberiség a a világűr meghódításával és a technikai fejlődéssel sem válik bölcsebbé, csak galaktikus szinten újratermeli ugyanazokat a törésvonalakat és konfliktusokat, amik most is megosztják. Vagyis mindenki megnyugodhat, kétszáz év múlva is ugyanolyan hülyék leszünk, mint most, csak még hatékonyabb eszközeink lesznek egymás életének megnyomorítására. Amíg ezt a távlati szempontot nem fojtja olcsó párbeszédekbe és fordulatokba, addig izgalmas lesz a sorozat. A harmadik évad felütésében eddig ebből is, abból is kaptunk. A Földön játszódó cselekményszálban például zavaróan kezd elválni jó és rossz egymástól. Fennáll a veszély, hogy a társadalmi változások egy-két szemben álló figura párharcára szűkül, ami tovább tolhatja a sztorit a B-filmes klisék felé. Azt majd a további részek döntik el, hogy képes lesz-e a sorozat ellenállni ennek a kísértésnek, vagy tényleg a hangtalanul suhanó űrhajók, a lövöldözés és a villogó műszerfalak maradnak az egyedüli attrakció.
The Expanse, 42 perc, 3. évad, 13 epizód, az első rész: 7/10
Borítókép: Syfy
