Szent Patrik köztudottan az írek védőszentje, halálának március 17-ei évfordulóját, pontosabban mennyei újjászületését hangos bulikkal, gyakori toroköblögetéssel ünneplik ma már világszerte. Kevésbé ismert viszont, hogy A tivornya hagyománya az amerikai gyarmatokon szolgáló ír katonáktól származik, az első „mulatozós” Szent Patrik-napot New Yorkban tartották 1762-ben.
Azért érdekes lenne megtudni, a szentéletű Patrik mit gondol ünneplésének mai módjáról, hiszen ha valami nem volt rá jellemző, az a korhely, élvhajhász életmód.
Elrabolták
Valamikor a Krisztus utáni IV. század utolsó tizedeiben született a Római Birodalom Britannia provinciájában, talán a mai Walesben. Családja a jómódú volt, római polgárjoggal rendelkezett, nagyapja áldozópap, apja diákonus volt. Az írekkel nem önszántából került kapcsolatba:
Pásztorként dolgoztatták a sziget nyugati részén, ez is oka annak, hogy műveltsége elmaradt kora nagy szentjei mögött. Hatévnyi fogsága alatt megtért, hitét annak ellenére megőrizte, hogy télen-nyáron, hóban és fagyban a szabadban kellett töltenie idejét a birkák mellett. Végül isteni sugallatra döntött a szökés mellett, sikerült is hazajutnia.
Visszatért, de nem állt bosszút
Egy éjszaka álmában az írek hangját hallotta: ,,Kérünk, jöjj és élj közöttünk”. Ekkor döntött az egyházi pálya mellett, tanulmányait Galliában folytatta egészen addig, míg Celesztin pápa püspökként küldte az írek földjére befejezni az addig szórványosan végzett térítés munkáját.
Emberi nagyságát mutatta, hogy magas rangú egyházi személyként meg sem próbált bosszút állni fogságáért és szenvedéseiért. Szigorúan állt viszont az írekhez, teljes és őszinte megtérést várt el, Ennek ellenére, vagy talán pont ezért rendkívül sikeres volt: sorra kereste és fel és keresztelte a törzsfőket, a legeldugottabb országrészek lakosságát is, miközben a sziget megtérítése nem követelt vértanúkat.
Átszúrta a király lábát
A Legenda Aurea a skótok királyát teszi meg egy tréfásnak is tekinthető történet elszenvedő alanyának. E szerint miközben Patrik Krisztus szenvedéseiről prédikált a királynak, botja végét véletlenül annak lábára tette. Annyira belemelegedett a beszédbe, hogy észre sem vette amint teljes súlyával rátámaszkodott és átszúrta az uralkodói végtagot:
A király abban a hiszemben, hogy a szent püspök szántszándékkal tette, s hogy ő maga Krisztus hitére másképp nem térhet, csak ha Krisztusért hozzá hasonlóan szenved, békésen tűrt.
Amikor észrevette, imával meggyógyította a sebet. Botjával elűzte a szigetről a csúszómászókat is, ezért nincs kígyó Írországban, és ezért ábrázolják gyakran e hüllővel a lábainál.
Patrik purgatóriuma
Egy alkalommal olyan helyen prédikált, ahol szavai nehezen találtak utat az emberekhez. Ekkor botjával kört rajzolt a földre, ami rögtön megnyílt: számos lélek alászállhatott a tisztítótűzbe, hogy bűntelenül térhessen vissza az életbe. Ez volt Szent Patrik purgatóriuma, ahol a hitetlenkedőknek egy kénkövektől párolgó barlangban megmutatta a gonoszok pokoli kínját és az igazak örömét.
Később, jóval Patrik halála után egy Miklós nevű ember bűneit megbánva felkereste ezt a kénköves borzalmakat rejtő helyre, az út leírását a Legenda Aurea igen szemléletesen örökítette meg.
Nem tűrte a bűnt. Egy ember birkát lopott a szomszédjától, meg is ette. Patrik a kár megtérítését követelte, de a bűnös nem jelentkezett.
Egyszer, midőn az egész nép összegyűlt a templomban, Jézus Krisztus erejével megparancsolta, hogy akinek a gyomrába bement a birka, az mindnyájuk színe előtt bégessen. Úgy is történt, és a vétkes bűnbánatot tartott, a többiek pedig óvakodtak a lopástól.
1200 év után avatták szentté
Patrik 461. március 17-én hunyt el, és ekkor derült ki igazán, milyen alapos munkát végzett. Írországot sokáig a szentek szigetének tartották, és a nemrég még pogány területről évszázadokig térítőmissziók indultak Britanniába. Nem panaszkodhattak az írek sem, a Rómától való távolság miatt ősi kultúrájuk fennmaradhatott, egyházuk pedig nagyfokú függetlenséget élvezett.
Halála után rendkívüli tisztelet övezte Patrikot, valóságos ír nemzeti hőssé vált, szentként tisztelték. A római naptárba viszont csak 1200 évvel később, 1631-ben vették fel.
