Kultúra

Anya, amikor te nem vagy szomorú, akkor sem vagy boldog, miért?

Egy kislány kérdése anyjához ákombákom betűkkel, gyűrött papírcetlin. Egy képi emlék, ami segített kilépni a bántalmazó kapcsolatból. Ilyeneket gyűjt a NANE a Van képem hozzá kampányban, melyből tömény kiállítást is rendeztek.

Hollywood zaklatási ügyeinek napvilágra kerülésével meg a metoo-kampánnyal talán valami megmozdult a fejekben – legalábbis ebben reménykedünk sokan. Hogy a nagyságrend végre átüti a köztudat sötét falait, vagy azon legalább egy rést, amelyen bejut egy picike a valóságból, amelyben a hatalmi helyzet még mindig megengedi, sőt, konzerválja a nők gazdasági, társadalmi, szexuális és még ki tudja, miféle elnyomását, kizsákmányolását, másodrendű állampolgárként kezelését. A valóságból, amelyben még mindig nagy esélye van minden nőnek arra, hogy erőszakos halála lesz, konkrétan a volt vagy jelenlegi párja keze által.

A legviccesebb vonatkozása mindennek egyébként az a hozzáállás, ahogy ezt a senki által nem akart pozíciót is elirigylik, elvitatják a nőktől a férfiak elleni erőszakot hangsúlyozók. (Senki nem vitatja, hogy férfiak ellen is követnek el erőszakot, zaklatást, gyilkosságot párjaik.) Pedig kinek kell ez a pozíció, az elnyomotté, a bántalmazotté, a halálos kimenetelű családon belüli erőszak statisztikájának élén állóé? Nem kell a nőknek ez, egyszerűen csak van. És azért tartják pajzsként maguk előtt, hátha képesek változást elérni.

A NANE Van képem hozzá projektje, és a belőle összeállt kiállítás azonban csak részben szól erről a pajzstartásról: elsősorban nem is a bántalmazó férfiaknak, a tökéletesen érzéketlen intézményrendszernek vagy a szintén közönyös közvéleménynek akar mondani valamit, hanem azoknak a nőknek, akik benne élnek a pokolban, vagy ha ki is léptek abból, tovább még nem léptek. Ezek a szembesítés, az elhatározás és a gyógyulás képei. Azoktól érkeztek a képek – egy hónap alatt nagyjából ötven fotó –, akiknek szinte soha nem volt alkalmuk elmondani a történetüket, vagy ha mégis, akkor sem hallotta meg senki.

A formátum egyszerű: egy fotó és néhány sornyi szöveg a kép mögötti történetről. Ezek sokfélék, és mégis, a szövegeket olvasva nehéz lerázni az ismerősség kényelmetlen érzését, a leírt helyzetekkel, a sokszor egy-egy gesztusból is felismerhetően kirajzolódó bántalmazókkal, az intézmények, sőt, családtagok részvétlenségével találkoztunk már mind, ha – szerencsés esetben – máshol nem, hát a szociográfia-helyszínnek is beillő négyeshatoson.

Te ez ellen sem tettél semmit, csak annyit mondtál, hogy hagyd magad, előbb szabadulsz!

"Részlet anyu leveléből. Tudod és látod is mi a testi-lelki erőszak, és akkor, amikor jeleztem feléd, hogy apu mit tesz velem már egészen kicsi koromtól kezdve a csiklandósságról való leszoktatásnál, és később amikor ez súlyosbodott a kor előre haladtával, akkor sem szóltál rá már a legelején. Ami már a szexualitást magában foglalja, nem hogy a szadizást, de még a fizikai bántalmazást is kimeríti, és te ez ellen sem tettél semmit, csak annyit mondtál, hogy HAGYD MAGAD, ELŐBB SZABADULSZ! Arról is tudsz, amikor 2012 nyarán, mikor nyílászárókat cseréltek és magamra hagytál apuval, mert " Dolgod" volt, hogy egyik reggel úgy keltem fel, hogy apu spermája folyt végig a lábamon. Ekkor tájt kaptam egy pofont is." #vankepemhozza #nane #metoo #domesticviolence

A post shared by vankepemhozza_NANE (@vankepemhozza_nane) on

Fontos, hogy nem a minél húsbavágóbb, minél sokkolóbb képek mutogatása a cél, akit a statisztika nem érint meg, azt nem fogja a lepedőnyi véraláfutás látványa sem – bár az egy pár évvel ezelőtti kampányból a kiállítótérben felvonult, családon belüli erőszakba belehalt nőket szimbolizáló kartonfigurák hatása alól nemigen lehet kimaradni. Vannak persze felkavaró képek is, hiszen nem minden beküldő olyan, aki már új életet kezdhetett, de a cél sokkal inkább a feldolgozás.

A kiállítás ugyan csak nyúlfarknyi ideig, a hétvégén volt megtekinthető, ám a kampány még tart, a Facebookon és az Instagramon a NANE továbbra is publikálja a beérkezett képeket, sőt, ezeken a felületeken kialakulóban van egy segítő közösség is, amelyik figyelemmel követik a beérkező anyagokat. A NANE tapasztalatai szerint

a beküldők sokszor dolgoznak tovább témájukon. A traumatizáló fotók után gyakran készülnek szimbolikus tartalmak is ugyanarról a sokkoló élményről. Történetek folytatódnak, más emlékek is előbukkannak, sokszor ezeket érdemesnek tartják feldolgozni a szerzők. Gyakran kreatív folyamattá alakul az egyszeri akció.

Miközben a NANE és a hasonló szervezetek elsősorban azért dolgoznak, hogy az erőszak törvényi eszközök, intézményi támogatás és a közvélemény formálásának révén visszaszoruljon, ez és a hasonló projektek szerepe pontosan ugyanolyan fontos, mint a harc az isztambuli egyezményért: az áldozatoknak a lelki segítségre talán még nagyobb szükségük van, és nem kizárt, hogy egy-egy ilyen fotó fogja megadni azt az erőt, ami a változást elindítja.

Beszélni nehéz, még ha a bátorság hozzá már meg is van talán, nehéz szavakká formálni olyan komplex érzéseket, traumákat, ellentmondásos élményeket, ami vagy túl friss még, vagy éppen hogy túl mélyre van elzárva. Hogyan magyarázzuk el szóban az esetleg évek lelki és fizikai kínzása során ügyesen elsajátított önutálat és az ösztönös önvédelem keveredését?

Vagy azt a mértéktelenül hatalmas mennyiségű teendőt, amivel a továbblépés jár, pusztán mert nincsen rendesen kitalálva a törvényi és intézményi háttér, vagy az inkompetencia uralkodik? Hogy milyen kitartás kell az újrakezdés hétköznapi, prózai szintjén: két év, száznyolcvan ügyintézés, annyi papír, amennyivel egy telet végig lehetne fűteni?

Ajánlott videó

Olvasói sztorik