Pár napja Pusztakovácsi határában fura csapat állt körül egy ásónyomot. A pufidzsekijük kapucnijába fázósan behúzódva, izgatottan vizsgálgatták a talajt, amit kifordított az ásó egy kukoricatarlóból. Aztán átvonultak a szomszéd földre, amit takarosan felszántottak, hogy a tél eldolgozhassa a félméteres rögöket tavaszig, amikor vetve lesz. Ott is ástak. Lelkesedésükben azt sem vették észre, hogy rájuk sötétedett.
Gazdaságuk gazdasági megváltását.
De kezdjük egy kicsit korábbról a történetet. Mondjuk, 2600 évvel ezelőttről. Mezopotámiában akkortájt hatalmas, földet rengető újítás volt az eke feltalálása. Aztán, mert az emberiség ilyen, nagy erőkkel nekiláttunk tökéletesíteni ezt a módszert.
Idővel a gépeink olyan erősek lettek, hogy épp csak nem hasítják ketté a sziklát is. Jöttek a háznyi méretű, egyre intelligensebb buldózerek. Lett még tökéletesebb rögaprítás. Ma vakondtúrás finomságú magágyakba lőjük szemenként nagynyomású levegővel, előre meghatározott mélységbe a vetőmagot.
Van lenyűgöző, nagyfelbontású műholdas térkép, amire felkerül minden egyes elvetett mag teljes élettörténete. Egyszóval a szántás technológiájával elmentünk a falig és még azon túl is, mert ilyenek vagyunk, és ez egyszerre jó is meg rossz is. Jó, mert példátlanul sok embert tud példátlanul kevés ember ellátni élelmiszerrel. Rossz, mert unokáink elől zabáljuk fel az évezredek alatt összegyűlt kincseket, pont mint ahogy a kőolajjal tettük.
Ki mint szánt, úgy arat
A talaj, mint az olaj, el tud fogyni. Az elmúlt 40 évben a mezőgazdasági területek harmadát kellett kivonni a művelésből, mert annyira tönkrementek a földek.
Az elsősorban a szántásra és rossz menedzsmentmódszerekre visszavezetett erózió révén eltűnő termőföld amúgy nem tűnik el: a levegőbe kerülve az amerikai Dust Bowl időszakát idéző gyilkos porviharokat kavar, a vízbe kerülve pedig komplett folyók és tengeröblök élővilágát fojtja meg.
De ha szimplán a hozamokat nézzük, a hagyományos szántásos gazdálkodás története fantasztikus siker: a húszas évek Amerikájában egy hektárról például még csak 1,25 tonna kukoricát lehetett learatni, míg az átlag manapság 10-12 tonna körül van. Tízszer annyit arathatnak a dédunokák, mint dédszüleik! (Magyarországon 2016-ban 8,6 tonna kukorica jött le átlagosan egy hektárról, de erről többet később.)
A kukoricaimádat hazájában, ahol majdnem 40 millió hektáron vetnek évente ebből a gabonából, egészen extrém hozamok is vannak. Egy Randy Dowell nevű alabamai farmer (akinek a webszájtja a beszédes www.growbigcorn.com címet viseli) 2016-ban 33 tonnányi kukoricát szedett le egyetlen hektárról. Jól olvasta, majdnem négyszer annyit, mint amennyi az itthoni átlag.
Hogy sikerülhetett ez? Úgy, hogy nem szántott. Randy ugyanis, mint egyre több amerikai társa, lehetőség szerint nem szánt, vagyis no-till technológiát alkalmaz.
Negyven éve nem szántanak
Az egyre kevésbé kérges tenyerű de egyre barázdáltabb agyú amerikai gazdák kezéből az elmúlt évtizedben szép csendben elkezdett kicsúszni az ekevas. Amerikai kormányzati (USDA) adatok szerint a három legfontosabb szántóföldi növény – a kukorica, a szója és a búza – termesztésében 2012-ben ért mérföldkőhöz: akkor már nagyobb terület volt no-till művelésben, mint hagyományosban. Jelenleg összesen 45 százalékban no-till Amerika mezőgazdasága.
Ma már rengeteg olyan gazda van, akinek a földjét 40 éve nem érte eke. Gazdaságaik sikeresen működnek, sőt, a földművesek 20-30 százalékkal nagyobb hozamról számolnak be kisebb költségek és olcsóbb géppark mellett. A „vasakat gyökerekre cseréljük” – szól a szlogen.
Ilyen gazda az amerikai Gary Zimmer, aki állattartóként kezdte a legjobb legelők és takarmányok titkát kutatni. „A mai tehenek hozamát össze sem lehet hasonlítani az elődökével, mert annyira gondosan adjuk nekik a táplálékkiegészítőket. Miért kéne másként bánni a talajjal? Miért álljunk meg a talajnál ott, ahol az apáink és nagyapáink megálltak?” – tette fel a kérdést.
Steve Groff 35 éve nem szánt. 120 hektárján az egyik legnagyobb probléma a talajerózió volt, mivel az aszályt jellemzően özönvíz követi területein. A megoldást a takarónövények hozták Steve számára, mivel a folyamatosan gyökerekkel fedett talaj sokkal jobban tűrte az esőt. „Szeretem nézni, ahogy zajlik az aratás – ezért közvetlenül a kombájn mögött szoktam menni a vetőgéppel” – érzékelteti, hogy 30 másodpercnél tovább nem állhat élő növény nélkül a földje.
A francia Sarah Singla már második generációs no-till gazda, aki komplex, akár 15-20 fajból álló takarónövénymixekkel igyekszik kiváltani a gépek munkáját: „Ha az ember no-tillre vált, azért teszi, mert pénzt akar spórolni, de eleinte a szomszédaid persze kinevetnek, hogy nem is tudsz gazdálkodni.”
Ezek a gazdák egyöntetűen arra jöttek rá: egyszerűen jobban megéri „lustának” lenni.
Jelenleg a világban 160 millió hektáron végeznek no-till gazdálkodást, szóval ez tényleg nem egy hippi hóbort. Általánosságban elmondható, hogy míg nálunk 90 kilogramm nitrogénes műtrágyát szórnak ki egy hektárra, az ügyesebb no-till gazdák akár extra nitrogén nélkül is tudnak termelni, de már pár év gyakorlat után is elég lehet 50 kiló műtrágya hektáronként.
A no-till logikája
Az eke eldobása őrültségnek tűnik, de van benne rendszer. A no-till gazdák szerint egyszerűen meghaladott technológiává vált. A takarónövényes no-till művelésben a legfontosabb elem az, hogy a gazda figyelme nem (csak) a növényre, hanem a talajra is fókuszál. A talajban ugyanis nemcsak a homok, az agyag, a víz és a térfogat harmadát-felét kitevő levegő a lényeg, hanem a mikrobiális élet is. Utóbbi lesz az, amely elérhetővé teszi a növények számára a tápanyagokat, mikrotápanyagokat és sok esetben még a vizet is.
A talajban hemzsegő élet (gombák, baktériumok, ragadozó egysejtűek, fonálférgek, giliszták, vakondok) zöme az élő növények gyökere köré szerveződik, mivel a buli mindig a konyhában van. A gyökérhegyeken a növény leadja a fotoszintézis során nyert energiából a felesleget cukrok formájában, ami mennyei mannaként potyog a talajélet elé. Így a jó termőképességű talajhoz éppenhogy nem a pihentetés kell (amikor bezár a bazár és mindenki éhenhal), hanem az kell, hogy mindig nőjön benne valami, télen is.
A szántás is szétdúlja a büfét: a mikróbák gyökérkörüli életközösségét teljesen szétzilálja, összenyomja, a levegőkedvelő mikróbák levegőtlen helyre kerülnek, a levegőtlen környezetben élők pedig kiperdülnek a felszínre. A nagy gépek össze is tömörítik maguk alatt a talajt: szántásnál a megmozgatott föld alatt ugyanis egy száraz, tömör plakk alakul ki, amin áthatolni esélye sincs egy átlagos haszonnövény vizet kutató gyökerének, mesterséges kopár sziget lesz csak fölötte.
Direkt vetnek
A no-till gazdák a főnövényeiket egy speciális vetőgéppel a takarónövények tarlójába vetik (ezt hívják direkt vetésnek). A takarónövényeiket a főnövényeik igényeihez választják, így például a híresen nitrogénéhes kukorica előtt valamilyen jó nitrogénmegkötő képességgel bíró hüvelyest vetnek majd. De kevernek majd a pillangós közé valami fűfélét is, hogy a vetés előtt letarolt, lassabban bomló fűszárak fedjék a talajt addig is, amíg a kukorica széles leveleivel nem lesz képes magának árnyékot adni. És persze kerülik azt, hogy egymás után két vetés legyen ugyanabból a növényi fajból, alias vetésforgó (ami még az ekénél is régebbi vívmány).
A no-till gazdák nem feltétlenül biók, sőt sokan glifozáttal bombázzák le a téli vagy nyári takarónövényeiket vetés előtt (nehogy a főnövényben gyomként felüssék újra a fejüket). A szemléletük általában eléggé eredménycentrikus: ha a jó élet után elhullott talajbaktériumokból fel tudják venni a növények a nitrogént, miért kéne pénzt költeni műtrágyára? De nem is zárkóznak el a használatától vagy épp különböző ásványi anyagok kiszórásától sem és nagy lelkesedéssel használják a különböző talajanalitikákat.
Ebben a körben mindenki agyal, innovál, ötleteket keres és a területére adaptálja őket. Jól érezhető rajtuk a kísérletezés, barkácsolás öröme. Ahogy Sarah Singla fogalmaz: „Régen azt mondták az emberek: tanulj fiam, különben te is a földet túrod majd. Ma meg azt mondjuk: Tanulj fiam, hogy te is a földet túrhasd!”
A magyar bajok
A no-till iránt már Magyarországon is van érdeklődés. Novemberben megtartották az első talajegészség-konferenciát is, amelynek mottója az volt: „Földed már van. És talajod?” A kérdésre olyan lelkesen kereste a választ körülbelül 200, zömmel 30 körüli, frissen vasalt csíkos vagy kockás ingben brókerkülsővel feszítő fiatal gazda, hogy a jegyek már jó egy hónappal az esemény előtt teljesen elfogytak.
Az érdeklődést a fiatalabb generációk új módszerekre való általános nyitottságán kívül azonban a kényszer és a félelem is mozgatta.
A gazdák eközben le vannak gatyásodva. A Földművelésügyi Minisztérium adatai szerint összesen ezermilliárd forinttal tartoznak a bankoknak, miközben 2016-ban a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint összesen alig volt 700 milliárd forintnyi a termelés költségeinek kifizetése után maradt nettó jövedelmük, amiből, ugye, törleszthető lenne a hitel. S még ennek a jövedelemnek is több mint felét tette ki 2016-ban a 415 milliárd forintnyi (főként) uniós támogatás, amelynek 2020-ban vége lesz.
Eközben Ukrajna és Románia egyre hatékonyabb versenytárs (nem kis részben azért, mert Ukrajnában például már egy Magyarországnyi területen zajlik no-till gazdálkodás). De a legnagyobb baj, hogy baj van a földdel is: a hozamok nem csökkennek ugyan, de a műtrágyaköltség a hozamra vetítve egyre magasabb. Az alig pislákoló talajélettel rendelkező föld pedig csak veszít humuszából.
Mint a konferenciát szervező Démétér Biosystems ügyvezetője, Diriczi Zsombor összefoglalta, ebben a szorult helyzetben három út vezet előre, amelyből kettő beruházásigényes és külső segítséggel működhet csak: a precíziós gazdálkodás és az öntözés. A harmadik, a talajmegújító no-till gazdálkodás viszont kis beruházást igényel és azonnal megkezdhető, hosszú távú hasznokkal.
Generációs szakadék
Hogy Magyarországon hány hektáron lehet jelenleg no-till termesztés, még csak nem is jegyzik állami statisztikák. Csupán az ENSZ élelmezési szervezetének, a FAO-nak vannak ennél konkrétabb adatai: eszerint az országban körülbelül ötezer hektár no-till terület található, többnyire külföldi érdekeltségek kezelésében. Ez a teljes termőterülethez képest szinte elhanyagolható mennyiség.
Ám a fiatalabb generáció körében szinte tapintható a fogékonyság a természetesebb módszerekre. Persze nem mindenáron, mert azért enni is kell, és ezt senki nem felejti el. De ha a no-till hasonló hozamokat és jobb jövedelmet ígér, ki ne akarná kipróbálni?
Dávid, aki családjával huszonnéhány hektáron gazdálkodik Hódmezővásárhely környékén, most kezdte átvenni az irányítást. A „talajdoktor” Kökény Attila interneten megismert munkássága vonzotta a konferenciára. Győzködni kell azért édesapját, aki a nemrégiben zöldtrágyának vetett növény hasznosságát is kétségbe vonta. „Új ez neki” – mondja Dávid, aki úgy látja, maga is nagyon az elején jár ennek az útnak.
Pál Lajosmizséről jött, ahol már nagyszülei is állattartásban voltak érdekeltek, s a szántóföldjeik is az állattartás szolgálatában állnak. „Az öntözés, a többi technológiai fejlesztés mind függőséget okoz. A takarónövény, a no-till inkább csak odafigyelést igényel. És nagyon sokat számít a kevesebb input is. Nagyon bízunk benne, hogy a kevesebb tényleg több” – teszi hozzá.
Zoltán családja Pest megyében gazdálkodik több száz hektáron, azért jött, mert Amerikában hatalmas tudásanyag halmozódott fel a no-till gazdálkodással kapcsolatban, s ennek külföldi úttörőit szeretné megismerni. Szerinte minden gazdaságban nagy problémát jelent az előző generációk meggyőzése. „Akik ma a gazdaságok élén állnak, azok kénytelenek voltak megedződni, erős emberek. Az erős emberek pedig nem nagyon tűrik a változtatásokat, az új ideológiákat” – fogalmaz.
Kockás papíron kijön?
Ha feketén-fehéren nagyobb lesz a no-till földek hozama, akkor persze nem lesz nehéz meggyőzni az ősöket. Ám a no-till bevezetése nemzetközi tapasztalatok szerint 4-5 év után kezd egyértelműen hatékonyabbá válni. Ráadásul a helyi viszonyok is jelentősen befolyásolják az eredményeket, így a magyar gazdák – némi joggal – magyar adatokat akarnak látni. Itt vissza is érünk a cikk elején izgatottan hajbókoló gazdákhoz. Ők ugyanis egy alig két éve no-till föld „érzékszervi” vizsgálatát végezték az amerikai és francia konferencia-előadókkal együtt Pusztakovácsi határában. Hogy is zajlott ez? Nos, bedugtak egy 120 centis sétapálcát a „műveletlen” földbe, hogy megnézzék, mennyire vált kötötté a talaj. Simán be lehetett nyomni a gazdabotot markolatig a földbe, ami nagy eredmény, tekintve, hogy a szomszéd szántásban jó ha 20 centiig ment le. Döbbenetes, nem? Forgatás nélkül lett puhább a talaj.
De van egyébként magyar gazdálkodó is, aki 13 éve dobta el az ekét: a hajdúböszörményi Kardos Farmot vivő Kardos Ferenc 14-15 tonnás kukoricahozammal büszkélkedhet, s 2013-ban a hazai kukoricatermés-verseny országos győztese volt, 2016-ban pedig az ötödik.
Az eke és a hűtőnk
Miért érdekes ez nekünk, fogyasztóknak? Az egészségesebb talajban egyértelműen egészségesebb növény nő, adott esetben kevesebb vegyszerterheléssel. S lévén, hogy a növényvédőszerek ma már minden újszülött vérében ott vannak, különböző egészségügyi kockázatokat rejtve, ez azért nem mindegy.
Plusz ott van az a szempont, hogy ha nem változtatjuk meg azt, ahogy ma működtetjük a mezőgazdaságot, egyszerűen elfogy a humusz a talajból, aztán meg a talajt is elmossa a víz és a szél és a végén nem lesz miben termelni.
A mezőgazdaság ráadásul az egyik legnagyobb kibocsátója az üvegházhatású gázoknak, és most nem a tehénböfögésre gondolok. Minden szántással elveszít valamennyit a talaj a lekötött szénből, amely szén-dioxid formájában vegyül a levegőbe. A no-till technológiához képest 14-szer annyi szén-dioxidot szántanak ki a levegőbe a gazdák.
A gazdálkodás jövedelemtermelő-képessége is fontos érdekünk, ugyanis ha itthon nem jövedelmező a gazdálkodás, akkor vagy nagyon megdrágul az élelmiszerünk, vagy olcsóbb – és ellenőrizetlenebb – forrásból szerzik majd be a kereskedők, például Kínából, ahol helyenként elképzelhetetlenül brutális a levegő és a talaj szennyezettsége.
Szóval mindenképpen érintettek vagyunk mi fogyasztók is ebben a – remélhetőleg – készülődő agrárforradalomban. De egyelőre csak ott tartunk, hogy minden külföldi előadó álla leesett a „magyar agrárcsodát” szemlélve:
Még soha nem láttam ennyi szántást, mint itt Magyarországon
– mondta több előadó is sajnálkozva.
Kiemelt kép: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor
