Sophie kilencéves, a családja 2015 decemberében érkezett Svédországba az egykori Szovjetunió területéről menedékkérőként. Néhány hónappal korábban szülővárosában a helyi maffia néhány képviselője rendőrnek öltözve megállította a család autóját. Sophie szüleit kirángatták az autóból, a kislány pedig végignézte, ahogy megverik az édesapját és az édesanyját. Az anyját elengedték, aki fogta Sophie-t és elfutott egy barátjuk házához. Sophie-t nagyon feldúlta az eset, azt kiabálta, hogy „Menjetek és keressétek meg apát!”, miközben lábával a falat rugdosta. Az édesapja három nap múlva került elő és nem emlékezett arra, hogy mi történt vele.
A család néhány hónap bujkálás után keresett menedéket Svédországban, a megérkezésükkor órákig tartotta őket fogva a rendőrség. Sophie egyre rosszabbul lett. A BBC beszámolója szerint a kislány kevesebbet játszott a testvérével, majd amikor a bevándorlási hivatal arról értesítette őket, hogy nem maradhatnak Svédországban, Sophie abbahagyta a beszédet és az evést. A következő 20 hónapban már addig jutott, hogy szemei állandóan csukva vannak, fekszik vagy kerekesszékben ül, pelenkát kell hordania és az orrába vezetett tubuson keresztül etetik. Nem tudni, hogy a családot végül hazatoloncolják-e.
Üvegdoboz
Georgi öt éves volt, amikor családjával az oroszországi Észak-Oszétiából Svédországba menekült, miután a vallásos szektát alapító édesapját, aki elutasította az orosz ortodox egyház és az állam összefonódását, halálosan megfenyegették. A New Yorker riportjában arról számolt be, hogy Georgiék kérvényezték a menekültstátuszt, de kérvényüket elutasították, mert a hatóságok szerint nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani, hogy valóban veszélyben lennének Oroszországban. 2014-ig, hat éven keresztül éltek Svédországban a hatóságok elől rejtve, majd újra beadták a kérelmet. Georgi ekkor már iskolába járt, az iskolaigazgató pedig egy levélben fejtette ki, hogy a kisfiú számára rendkívül nagy traumát okozna, ha kiszakadna a megszokott életteréből. A fiú jól beilleszkedett, jól tanult és sok barátot szerzett.
2015 nyarán, azelőtt, hogy Georgi hetedik osztályba ment volna, levelet kaptak a bevándorlásiaktól, hogy újra elutasították a kérelmüket és a családnak el kell hagynia Svédországot. A levelet a fiú fordította le svédül nem tudó szüleinek. Miután abbahagyta az olvasást, ledobta a levelet a földre, felment a szobájába és lefeküdt az ágyra. Másnap reggel nem kelt fel, nem evett semmit. Egy hét alatt 6 kilót fogyott. Amikor elvitték a közeli kórházba megvizsgálni, mozdulatlanul feküdt a vizsgálóasztalon, és bár a reflexei, a vérnyomása és a légzése is normális volt, mégsem reagált semmire. Másnap, amikor az orrán keresztül katétert vezettek fel, nem mutatott ellenállást.
Hosszú küzdelem után Georgi családja 2016 májusában kapott egy újabb levelet a bevándorlási hivataltól, amelyben azt írták, hogy nincs okuk kétségbe vonni azt, hogy Georgi egészségi állapotának javulásához feltétlenül szükséges, hogy a család Svédországban maradjon. Így megkapták a letelepedési engedélyt. A hírt azonnal közölték Georgival, de két hétig nem reagált semmire, akkor aztán kinyitotta szemét. Júliusban eltávolították a katétert az orrából, és ősszel újra iskolába ment.
Arról, hogy mit érzett akkor, amikor beteg volt, Georgi azt mondta
olyan volt, mintha egy üvegfalú dobozban feküdt volna az óceán mélyén. Ha beszélt vagy megmozdult volna, a rezgéstől betört volna az üvegfal és megfulladt volna a beáramló vízben. Hetekbe, hónapokba telt míg rájött, hogy az üvegdoboz valójában nem létezik.
Rezignációs szindróma
Georgi és Sophie esete nem egyedi, 2015 és 2016 között 169 hasonló esetet jegyeztek fel Svédországban, de tíz évre visszamenőleg több százas nagyságrendről beszélhetünk. A beteg gyerekek főleg az egykori Szovjetunió területéről és a Balkánról érkeztek, vannak köztük a romák, illetve jeziditák (jazidi származásúak) is. A többségük életmódja Georgihoz hasonló, vagyis már jó ideje Svédországban élnek, beszélik a nyelvet és megszokták az ottani életet.
A jelenségről, amelyet rezignációs szindrómának (RS) neveztek el, a Frontiers in Behavioral Neuroscience nevű szaklapban is publikáltak egy cikket svéd orvosok. Ebben azt írták, hogy az RS olyan, traumát átélt gyerekek és fiatalok körében fordul elő, akik egy hosszadalmas migrációs folyamatban vesznek részt.
A tanulmány írói megemlítik, hogy ugyan hasonló esetekkel az irodalomban is találkozhatunk, de a mostani jelenségnél feltűnő a betegek hasonló földrajzi hovatartozása.
Hozzátették, hogy az ilyen katatón állapot kialakulása valószínűleg a kulturális beidegződésekhez köthető, ezért van az, hogy az egy helyről származóknál jelennek meg a tünetek. A gyerekek ilyen formában tudják kifejezni azt, hogy egy új helyzet traumatikus hatással van rájuk. Az RS kialakulásának további érdekessége, hogy egyelőre csak Svédországban bukkant fel.
A New Yorker cikkében megjelent egy testvérpár is. Djeneta és Ibadeta két koszovói roma lány, akik évek óta vannak ebben a súlyosan fásult állapotban. Djeneta három évvel ezelőtt „esett kómába”, Ibadeta egy évvel később. Georgi szomszédja, Revekka a fiú előtt három évvel betegedett meg. A cikk szerzője, Rachel Aviv egy, az NPR-nak adott interjújában azt mondta, hogy ő is, ahogy mások is, azt gondolja, hogy a betegség terjedésének pszichológiai okai vannak. Ahhoz hasonlította, amikor az Amerikai Egyesült Államokban a médiában egyre nagyobb hangsúlyt kapott a vékony testalkat, és hirtelen megemelkedett az anorexiások száma.
Megkeresni az életerőt
A svéd orvosok és szakemberek egyelőre tapogatóznak, hogy a súlyos apátiába esett gyerekeket hogyan lehet kezelni. A dél-svédországi Skara város gyermekotthonában több RS-es gyereket kezeltek már. A módszerük az, hogy a gyerekeket ideiglenesen kiveszik a családjukból és a szülők sem érintkezhetnek velük. Szerintük ugyanis a betegség kialakulásának oka nem a menekültstátusz bizonytalansága, hanem egy korábbi trauma – az, amely elől elmenekült a család.
Amikor a gyerekek azt látják, hogy a szüleiket bántalmazzák, úgy érzik, hogy akkor őket sem tudják megvédeni – magyarázta Annica Carlshamre, a Solsidan gyermekotthon egyik szociális munkása a BBC-nek. Emiatt újra kell építeni a családi kapcsolatokat, ám előbb meg kell gyógyítani a gyereket. A Solsidanban akkor is napi rutin szerint élik az életüket az RS-es gyerekek, ha nem is reagálnak semmire: reggel mindig ugyanakkor felkeltik őket, felöltöztetik őket, beviszik őket az étkezőbe, zenét hallgatnak velük. A gyógyulásuk általában hónapokig tart. Carlsham azt mondja:
Tudjuk, hogy valahol bennük van az élni akarás, csak nem tudják, hogyan hozzák elő. Ez sok energiát kivesz belőlünk is, mert helyettük kell élnünk addig, amíg ők el nem kezdik újra.
