Mikor délelőtt mentem az Auchanba, és láttam az öreg bácsikat és néniket kézen fogva tologatni a kocsit és vásárolgatni, hirtelen rosszul lettem. Úristen, én is ilyen vagyok, vagy ilyen leszek? Mi van velem? Elég hosszú időszak volt, mire ezt sikerült feldolgoznom
– meséli Krisztina, akit teljesen felkészületlenül ért, hogy hirtelen lecsapott rá a nyugdíj. Ekkor nyilallt belé, hogy mint annyi mindenbe az életben, az öregkorba sem elég belecsöppenni, fejben és lélekben is készülni kell rá. Végül sikerült leküzdenie a kezdeti depressziót, és új célokat is talált magának: önkénteskedni kezdett egy sérült gyerekeknek segítő alapítványban. Ő csak egyike az ÖregHarcos szereplőinek. Dubinyák Réka dokumentumfilm-sorozata olyanokat mutat be, akik lerúgták magukról az időskor társadalmi szerepeit, és képesek voltak újra feltalálni magukat. Krisztina mellett láthatjuk még
- Gyuri bácsit, a füvesembert, aki nyolcvanévesen jutott el karrierje csúcsára
- Bélát, aki nyugdíjasként kapott rá a lovas íjászatra, jelenleg ő a legidősebb ebben a műfajban
- Évát, a holokauszttúlélőt, aki 90 évesen tanult meg táncolni egy előadás kedvéért
- vagy épp Lehelt, az öreg hippit, aki 80 felé közeledve költözött ki egy trópusi szigetre, amelyről fiatalkora óta álmodozott.
Az ő példájuk mind nagyon inspiráló, de sajnos inkább kivételnek, mint szabálynak számít. Sokan ugyanis az első nyugdíj érkeztével nemcsak munkaviszonyukat, de életcéljaikat is elvesztik. Ezt pedig rohamos tempóban követheti az önbecsülés megroppanása. Ebben a folyamatban hatalmas szerepet játszanak az öregkorról alkotott sztereotípiáink, már ha szóba merjük hozni egyáltalán a témát.
Csak velünk nem
Simone de Beauvoir szerint például a társadalom szemében az öregség valami szégyellnivaló titok, amiről nem illik beszélni. 1970-ben egy csaknem ezeroldalas könyvvel próbálta megtörni ezt a hallgatást, amely szerinte nem érdektelenségből, hanem rossz lelkiismeretből és félelemből fakad. Azért „selejtezzük ki”, ítéljük unalomra és magányra az idős embereket, mert nem merünk szembenézni a ténnyel, hogy egyszer mi magunk is azok leszünk. „Valami hang azt súgja nekünk, hogy ez képtelenség, velünk nem történhet meg, és ha mégis, már nem mivelünk történik. Mindaddig, amíg nem csap le ránk, az öregség olyasvalami, ami csak másokat érint. Ezért aztán inkább szóba sem hozzuk az egészet”.
Azóta eltelt fél évszázad, mégsem mondhatjuk, hogy Beauvoir könyve idejétmúlttá vált volna. Az öregedés ma is kényes téma, amiről túl kevés szó esik a hétköznapokban, ha pedig mégis, jobbára az előítéletek mentén.
Több kutatás is igazolja a média hatását. Ha az időseket magatehetetlen, beteg és kiszolgáltatott emberekként ábrázolták, akkor a nézőközönség is hasonlóan kezdett viselkedni. Ha aktív és változatos szerepkörben, akkor meg kedvet kaptak és igazolást arra, hogy maguk is hasonlóképp cselekedjenek
– mondta a 24.hu-nak Tisza Kata, író és öregedéskutató. Szerinte hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az életkortól az emberek elvesztik a személyiségüket, és egy nagy halmazzá válnak, amelyen beül mindenki egyforma. Márpedig fontos lenne tudomásul venni, hogy nem minden idős ember kötöget, süt kalácsot, panaszkodik és rigolyás. Se a jóindulatú, se a rosszindulatú sztereotip ábrázolás nem segít az ügynek, inkább sérti az ember méltóságát.
Örök fiatalsággal a szorongásba
Beauvoir szerinte nagyon helytállóan ábrázol sok mindent, ami még ma is ugyanúgy érvényes. Például az időskori szerelem tabusítását és társadalmi megvetettségét, vagy a kényszernyugdíjazást, amivel kivesszük az ember kezéből a lehetőséget, hogy a világra még hatással lehessen. Ezáltal éppen az élet értelmességétől és céljaitól fosztjuk meg, ami gyakran fizikai és mentális leépüléshez vezet. A Beauvoir által emlegetett „rossz lelkiismeret” Tisza szerint inkább gyűjtőfogalom sokféle ambivalens érzésre, amiket szépen ki lehetne fejteni egyenként.
„Benne van például az a rettenetes bizonytalanságérzés, amiről az én vizsgálati alanyaim is vallanak, és ami különösen igaz a magyarokra, miszerint nem látják biztonságban az időskorukat, a nyugdíjukat, az egészségügyi ellátásukat, ami még inkább fokozza a félelmet és az ellenérzést”
– mondta Tisza, aki szerint azért van némi előrelépés. Például az, hogy legalább már nevesítettük és tudományosan magyarázzuk a jelenséget, amely így a művészetben és a médiában is egyre gyakrabban jelenik meg. Csak az a baj, hogy sokszor még mindig oldschool megközelítésben, azaz a fiatalsághoz viszonyítva veszteségként ábrázolják az öregkort. Ártalmasnak tartja például, mikor egy női magazin a fejlődési útvonalak hangsúlyozása helyett azt sugallja, hogy maradhatsz minél inkább fiatal – majd ránctalanító krémet ajánl.
És ez még finomabb eset, nap mint nap akadnak ennél durvább példái is az ageizmusnak. Tisza szerint igenis etikai kérdést kellene csinálnunk abból, hogy mondjuk alázható-e nyíltan egy színésznő azért, mert megöregedett és megráncosodott, vagy ilyet elkövetni vállalhatatlan újságíróként és emberként egyaránt.
Csak a pénz számít?
Mert ugyan univerzális jelenségről beszélünk, azért országa válogatja, hogy az öregedés mennyire jelent társadalmi marginalizációt. Ott van például Németország vagy az Egyesült Államok, ahol az idősek kevésbé szorulnak passzív szerepekbe és anyagi kiszolgáltatottságba, mint máshol.
De mielőtt valaki azt gondolná, hogy mindez csak a pénzről és a jólétről szól, szögezzük le, hogy nem ez a helyzet. Nyilvánvaló, hogy gazdasági nehézségek nélkül könnyebb jól megöregedni, ez azonban önmagában kevés a boldog öregkorhoz. És itt jönnek be a képbe az emberi kapcsolataink. Tisza kutatásai szerint ugyanis épp ezek a kapcsolatok határozzák meg leginkább az életminőségünket, nem pedig az anyagi jólét.
Szerinte szerencsés az az ember,
- akinek olyan társa van időskorában, akivel valódi partnerkapcsolatban élhet, ez sok esetben életmentőnek is mutatkozott, nagy bajok, betegségek esetén.
- akinek szoros és mély baráti és családi kötődései vannak,
- vagy akinek olyan hivatása van, amit a nyugdíjazás nem vett ki a kezéből, művelheti és örömét leli benne.
Ez utóbbi pont azért nagyon fontos, mert az aktivitás a kutatások szerint védelmet nyújt a fizikai és mentális leépülés ellen. „Célokra mindenkor szükségünk van, hogy lássunk magunk előtt valamit, amiért egyáltalán érdemes felkelni reggel. A perspektívahiányt igen komoly társadalmi problémának látom, aminek tömegesen végzetes a következménye az egyénekre nézve” – mondta Tisza, aki szerint nagy tudatosság kell ahhoz, hogy az ember szembe tudjon menni a társadalmi sztereotípiákkal, amelyek mindenhol körülveszik.
Csak pozitívan!
Épp ebben mutatnak nagyon fontos példát az ÖregHarcos szereplői. Ők ugyanis nem törődtek bele abba a jövőnélküliségbe, amit sokak számára az öregkor jelent. Dubinyák Réka épp azért vágott bele tavaly az első filmbe, hogy felhívja rá a figyelmünket: mekkora kincs, hogy vannak idős emberek körülöttünk.
Mi meg nem vesszük észre? Nem értékeljük? Emlékszem hányszor mondta nagypapám, hogy majd akkor akarsz hozzánk jönni, amikor már nem leszünk itt, és hányszor ígértem meg nagynénémnek, hogy regényt írok az életéből
– véli a rendező, aki szerinte sok nyugdíjas azért fordul magába, mert érzik, hogy a társadalom már nem vár tőlük semmit, sőt teherként tekint rájuk. Bezárkóznak a lakásba, és fogalmuk sincs arról, hogy valójában mi mindenre képesek. Dubinyák úgy látja: ha a társadalmi tudatnak negatív irányban ekkora szerepe van, akkor pozitív irányba is működnie kell. Ezért szeretne további részeket forgatni a filmből, az eddigi hármat pedig vidéki otthonokban is levetíteni.
„Ha megmutatjuk a szimpatikus, 89 éves Gyuri bácsit, akihez a világ minden pontjáról érkeznek az emberek, hogy segítsen nekik, vagy Krisztinát, aki nyugdíj után önkéntesnek állt, és beteg gyerekekre vigyáz, akkor egyrészt az emberek fejében is megváltozik az idősekről alkotott kép, másrészt a magukba zárkozó nyugdíjasoknak is felnyitja a szemét, hogy lehet másképp is élni.”
Borítókép: Dubinyák Réka ÖregHarcos című filmjéből
