A Franciaország nyugati partján elterülő Landes-t tengerparti fenyők tízmilliói pöttyözik, a fajta legnagyobb európai erdejét alkotva. Ezer évvel ezelőtt a környék még teljesen más képet mutatott: erdő helyett végeláthatatlan pusztaságot találhattunk volna itt, melyet csak egy-egy fa, illetve bokor szakított meg, bár a juhokat – a XIX. század derekán még több mint egymillió élt itt belőlük! – tenyésztő helyiek ezeket is rendszeresen felégették, hogy minél több legelőt nyerjenek.
Nem is meglepő tehát, hogy áldásos tevékenységének köszönhetően a talaj a legkisebb zápor hatására csúszós sártengerré változott, így a helyieknek megoldást kellett találniuk a problémára.
Némi gondolkodás után végül megszületett az ötlet:
A tchangues-ként (=nagy lábak) emlegetett megoldás persze nem csak attól védte meg az embereket, hogy a nap végén fejbúbig sárosan érjenek haza, de segítségével a nagyobb nyájakat is könnyebben átlátták, és rövidebb idő alatt nagyobb távolságokat tudtak megtenni.
A másfél méter magas gólyalábak alját sokszor báránycsonttal erősítették meg, hogy kevésbé kopjanak.
Jean Louis Gintrac (1808-1886): Habitants des Landes
A vidék lakói néhány év alatt boszorkányos ügyességre tettek szert a témában, így sokan könnyedén fel tudtak venni egy követ a földről, virágot szedtek, vagy épp egy lábon ugráltak anélkül, hogy a megerőltetés legkisebb jele látszott volna rajtuk.
Megérkezett a postás
A fura képességet persze versenyeken is használták: a fiatal landes-i férfiak és nők például sokszor vetélkedtek egymással, sőt, egy pék, Sylvain Dornon (1858-1900) 1891-ben mindössze 58 nap alatt sétált át Párizsból a 2800 kilométerre fekvő Moszkvába – ez naponta egy maratonnál (42,195 km) is nagyobb távot (48 km) jelent.
A XIX. század derekán megjelenő óriási fenyőligetek és fenyőerdők miatt a szokás lassan kihalt, így a második világháború végéig a bárányok, a pásztorok, és a gólyalábaik is eltűntek, bár a vidék hagyományőrző csoportjai rendszeresen megidézik az emléküket.
